„Nem szeretek mindig otthon ülni. Egyedül élek. Lejövök, hogy emberek között legyek, mindig elkísérnek. Amíg segítenek és bevásárolnak nekem a piacon, minden délelőtt, amikor csak lehet, itt vagyok a törzshelyemen. Megveszik az újságokat is nekem: négy-öt lapot is kiolvasok. Tévét nem nézek, de követem a híreket.
Három buszmegállóra lakok innen, nyolcvannégy éves vagyok, már nem szaladok, de megéri felkerekedni. Szeretem, akik itt vannak. Olyan ez már, mint egy család – otthon vagyok közöttük. Őket tisztelem meg azzal, hogy tisztességesen fel is öltözök. Engem még így neveltek. Nyáron szalmakalap, télen rendes fekete. Igaz, nincs is másmilyen ruhám, kalapom meg akad bőven.
Jól kibeszélgetjük magunkat, már ismerjük egymás gondolatait. Ugyanazt elmeséljük egymásnak háromszor-négyszer is. Tulajdonképpen ezekből a beszélgetésekből élünk – legalábbis én. Történelmet tanítottam a gödöllői egyetemen, aztán középiskolában és újra a felsőoktatásban szemináriumokat tartottam.
Az a helyzet, hogy a történelmet a győztesek írják. Ebből következően hamis. Ami itt egymás között, az asztaloknál elhangzik, szerintem közelebb áll a teljes igazsághoz. Vannak itt, akik a saját megélésükön keresztül többet tudnak bizonyos dolgokról, mint én.
Ha egy történet úgy kezdődik, hogy a nagyapámtól hallottam, akkor biztosak lehetünk benne, hogy nem tankönyvi rész következik a közös történetünkből.
Ezekkel a történetekkel megyek haza, na meg mindig némi gyümölccsel, olykor házi szörppel, néhány szelet tortával.”
