A kilencvenes évek elején Erdélyben induló Előretolt Helyőrség irodalmi csoportosulás tagjaként László Noémi nemzedéktársaihoz hasonló költői utat járt be. Az ő pályájának kezdetét is meghatározta a hagyomány megújítására irányuló törekvés, illetve a saját hangnak az elődökén keresztüli megtalálása és érvényesítése – ideértve az akkor élő irodalom képviselőit, Kányádi Sándort vagy Szőcs Gézát, és a klasszikusokat is, mint Kosztolányi Dezső vagy József Attila. Ez azt is eredményezte, hogy a lírai megszólalás képzeletbeli ingája az egymást követő kötetekben, sőt egy köteten belül is gyakran lengett ki az úgynevezett szövegirodalom és az énközpontú, vallomásos beszédmód között – erre példa a Százegy (2004). A Műrepülésben az eddigi életmű e jellemzőjére szolgál több vers is reflexióként, ebből a nézőpontból pedig a költészet önértelmezése történik meg a kötetben.

A Műrepülés cím egy, a fentebb említettől eltérő, de ugyanúgy a lírához kötődő kettősségre utal: a költészet egyrészt érthető művészetként, illetve kunsztok sorozataként, másrészt a mű előtag a műviségre is utalhat, tehát arra, hogy az írás légiessége, a versakrobatika nemcsak megcsinált dolog, de az általa nyújtott szárnyalás élménye illuzórikus. Erre alapozva a versgyűjtemény több darabja is élet és irodalom ellentétét dolgozza fel, leginkább az alkotói lét magányára, a kiüresedésre fókuszálva: „sűrűn teleírt életekben / üresen éktelenkedik / a főrovat” (Kazuo). A szövegek megvilágítják a költő kettős világban létezését, hogy az egyszerre lakozik a hétköznapok prózaiságában és az irodalom nyelvi szférájában. A kötetcímadó vers az én megsokszorozásával párhuzamosan – „Hányadik én a létező. / Honnan tudom, hogy ő csakugyan ő” – számol be az egységes személyiség széttöredezettségéről és az így kapott részek cseppfolyóssá válásáról a következő alliterációkkal: „Törött, repedt vagy csonka-csorba csak.” Ezért nem meglepő, hogy a teljes elbizonytalanodást mondja ki a szöveg akkor, amikor megszólalója azt sem tudja, „kinek mije, minek kije”, mely utóbbi szókapcsolatban a minek érthető miért jelentésben is, az ez által sugallt okafogyottságot pedig csak megerősíti, hogy végül úgyis mindegyik én a feledésbe hanyatlik: „Ez eltörött, az összetört, letört. / Magába fogadja mindet a föld.”

De az irodalmi térben nem pusztán szabadabban fel lehet térképezni a saját személyiséget, vállalva annak darabokra hullását is, hanem olyan események is megtörténhetnek, olyan kapcsolatok is létrejöhetnek ott, amelyek a fizikai valóságban lehetetlennek bizonyulnának. Ezek közé tartozik az, hogy a képletes megnevezések szó szerinti értelmüknek megfelelően viselkednek („lángelmém égni rest” [Lépcső]), vagy maguknak a szavaknak az énhez hasonló széttöredeződése és megsokszorozódása („hullaláng / hull, hull, kerengve hull miránk” [Igaz]). Sőt még a ragok is önálló életre kelnek, és az általuk alkotott új szóalakok mint idegenek jelennek meg az olvasó szeme előtt (Éjféli csend), az igekötők pedig ellentétes jelentéssel telítődnek, amint szavakhoz kapcsolódnak, ilyen az „összeroppan, összeforr” kapcsolata a Test című versben.