Felül zöld, alul kék, belül világít, és nagyon ismerős a hangja. Ez az egy méter húsz centis metrókocsi pontosan olyan, mint az eredeti, 18,8 méteres volt, amit Tamarának becéztek a BKV dolgozói. Tamara volt az első kocsitípus, amely a Szovjetunióból érkezett, ezzel kezdődött a metróközlekedés Budapesten a hetvenes években. Az úgynevezett Ev-kocsik a Deák tér és az Őrs vezér tere között jártak, még bőrüléseik és fából készített belső alkatrészeik is voltak. Az 1:16-os méretarányú kis Tamara egy újpesti lakás padlóján áll, így az ember a tetejét is alaposan szemügyre tudja venni, amit utasként nemigen tehet meg.

Alkotójától, Széles Dávidtól nemcsak az elkészítéséről tudok meg érdekes dolgokat, de általában a budapesti metróról is. Azt, hogy a leghuzatosabb mozgólépcső a Széll Kálmán téri, sokan megtapasztaltuk, most kiderül, lehet, hogy azért, mert ott megy legmélyebben a metró a föld alatt. A két megálló közti legnagobb távolságot pedig a Keleti pályaudvar és a Stadionok között tesszük meg, ha utazunk.

Az ember, ha maradt benne valami a gyerekből, hosszasan el tudja nézni ezt a kis metrót. Kint világítanak a lámpái, bent ugyanolyan kis ülések vannak, olyan a kapaszkodója, a padlója, mint az eredetinek, még az ajtajai és az ablakai is nyithatók. „Gyerekként is szerettem metrózni, amikor Érdről bejöttünk Budapestre rokonokat látogatni, és később is, amikor beköltöztünk a városba, alig vártam, hogy felszállhassak.

Állandóan kifelé figyeltem, hol futnak a kábelek, hol vannak lámpák az alagútban, szerettem a hangját, a szagát, azt a finom csattanást, amikor felveszi az áramot. A kedvenc szakaszaim azok voltak, ahol volt trafóállomás vagy egy beugró rész, váltó, átterelés, ezeknél másként zakatol a jármű.

Általában is érdekeltek a járművek, a közlekedés, gyerekként a villamosvezetőket is kértem, mutassák meg a fülkét, engedjék, hogy beüljek kicsit. Régen a metróvezetők vezetői stílusát is meg tudtam különböztetni, volt, aki lomhán indult, aztán felgyorsult, majd nagyot fékezett, más inkább egyenletesen haladt” – meséli Dávid, akinél tehát nem csoda, hogy közlekedésmérnöki karra készült, de aztán az emelt szintű matematika és fizika visszariasztotta. Így logisztikát, majd fuvarszervezést tanult, utána gyakorlatilag szünet nélkül képezte magát a minőségellenőrzéstől a gyártástervezésen át a munkavédelemig.

„Az újpesti erőműben vagyok gépész, kazángépész és munkavédelmi érdekképviselő. A mi közösségünkben is van olyasféle összetartás és büszkeség, amit a BKV-soknál tapasztaltam. Ennek a modellnek, a Tamarának az első példányát is egy egykori BKV-s vette meg, még a tetoválása is a metró logóját ábrázolta. Szerencsére akad még néhány olyan megszállott, mint én vagyok. A londoni és a New York-i metró iránt érdeklődőknek is hatalmas Facebook-csoportja van, az egyikben kitettem képeket a Tamaráról, mire többen írtak, hogy készítsek nekik is modellt a torontóiról, a mexikóiról, erről vagy arról a metróról. De ez nem így megy. Képek kellenek hozzá, és még az sem elég, mert nekem azt a kocsit látnom kell.”

Látnia kell, ezért megnézi. Fogja az ötméteres mérőszalagot, és ahol van számára érdekes jármű, elmegy, megnézi, megméri. Vízumot kért Oroszországba, legközelebb oda megy, mert Szentpéterváron még jár a Vízipóknak becézett, nálunk már nem közlekedő metró. Azért vízipók, mert a lámpái hasonlóan helyezkednek el az elején, ahogy a rajzfilmfigura szemei. Bár arra kevés az esély, hogy a szentpéterváriak engedik majd kedve szerint méregetni. Egy barátjával nemrég elmentek Lengyelországba is, mert ott Ikarus-találkozót rendeztek. Hobbi ez vagy szenvedély? Ki-ki döntse el.

Tamara némileg megújított változata is járt a 2-es metró vonalán, az hivatalosan EV/A jelzést kapott, de lányszobára emlékeztető belső színei miatt a közlekedéssel foglalkozók csak Barbie-nak becézték. A padlón álló metrókocsi 3D-s nyomtatással készült, de ne úgy képzelje senki, hogy így, egyben jött ki a gépből. Létre kellett hozni egy virtuális modellt, annak csak a tervezése hatszáz órát vett igénybe. Minden apró részt külön kellett megtervezni.

„Itt van ez a laprugó – mutat Dávid egy kicsi, lapos részre –, ebből van elöl is, hátul is, és mindkét oldalt, és mindkét forgóvázon. Tehát külön meg kellett tervezni és elnevezni kategóriánként katalogizálva, hogy »A« forgóváz első jobboldali, és így tovább. Egy ilyen elem kinyomtatása három perc. De vannak nagyobb elemek, például egy kocsi vége, azt tizenhárom órán át nyomtatja a gép. Az összes alkatrész nyomtatása hat-hétszáz órát vesz igénybe. Utána jön a festés, az összeállítás.”

A 3D-nyomtató is itt áll a szobában, nem olyan szép, mint Tamara, de nem is ezért tartja Dávid. Mellette van a tekercs, arról fut be a szerkezetbe a filament, vagyis a nyomtatószál, amiből az alkatrészek lesznek. Tamarát néha mások is megnézhetik, nemrég például egy zuglói civil demonstrációra vitte el Dávid. A metró meghosszabbítás volt a téma és a cél, mert ideje lenne, ha a föld alatt, gyorsan és egyszerűen el lehetne jutni Újpalotáig és Káposztásmegyerre. Amíg a felnőttek beszéltek és figyeltek egymásra, a gyerekeket elbűvölte az egy méternél valamivel hosszabb komplett kis metrókocsi.

„Nem csak a metró érdekel, hanem valamennyi jármű, és minden, ami a közlekedéssel összefügg. Gyerekként sokat játszottam a Sim City városépítőszimulátor-játékkal, ott közlekedési rendszereket kellett kialakítani, parkot építeni, útvonalakat kialakítani. De a telefonomon is van egy metróvonal-tervező játék, azzal is gyakran elszórakozom. Vállalkozást is építek, mások számára legyártom az alkatrészeket, készítek hozzá útmutatót, így ki-ki meg tudja építeni a maga metróját. Nem a pénz a lényeg, ebből meggazdagodni nem lehet, de kialakul egy olyan közösség, akikkel értjük egymást, mert ugyanazt szeretjük.”