Szöveg: Tábori Kálmán
Fotó: Földházi Árpád, Feczkóné Kárpáti Borbála
Ferenc pápa ezekkel a szavakkal fogadta a Vatikánba érkező bencés rend képviselőit: „Ti vagytok az egyház szíve” – idézi fel néhány évvel ezelőtti élményét Baán Izsák, a bakonybéli Szent Mauríciusz-monostor perjele a Csendhez szokott szív című könyvének bevezetőjében. Érkezhet az ember bárhonnan, a bencések monostorában átélt élményeiről bizonyára sokakban hasonló gondolatok fogalmazódnak meg kimondatlanul, mint amit a húsz éve monasztikus szerzetesként élő testvér ír: „A nagyvárosi központoktól távoli, viszonylagos rejtettségben létező, imádsággal, munkával, közösségi élettel megtöltött monostori életben szív dobog, mely az egyház egészének forrás, amelyből sokak számára élet fakad.”
Az első rácsodálkozás sokunkban az lehet, mennyire másként élik meg a hitet és egyházi mivoltjukat itt, a monostorban, mint ahogy egy városi plébánián találkozunk a hitélettel. A természeti környezet, a kicsi, de stabil közösség személyessé, közelivé teszi, s olyan arcát mutatja a katolikus egyháznak, amihez könnyebben kapcsolódnak a tőle távolabb lévő emberek is. Vajon mitől ez a már csak kevés helyen tapasztalható, kortól, nemtől, társadalmi helyzettől, vallási és politikai hovatartozástól független nyitottság és elfogadás? Mi rejtőzik a szívben, amely ebben a monostorban dobog?
Szabadon hagyott lélek
A monostorokhoz ősidők óta tartoznak kertek, ez Bakonybélben sincs másként. A monostor körül helyet kap a főleg a természet erői által formált arborétum és a gondosan ápolt gyógynövényes és gyümölcsös is. Ezek bőven adnak feladatot a testvéreknek a rendalapító szándéka szerint. Szent Benedek úgy vélte, „a tétlenség a lélek ellensége”, éppen ezért írta elő a kétkezi munkát, amely leköti a testet, de szabadon hagyja a lelket
A lemondás szabadsága
A monasztikus élet szigorú kötöttségeire könnyű súlyos áldozatként tekinteni. A bakonybéli szerzetesek azonban ezt máshogy látják. „A lemondás olyan végtelen szabadságot ad, amilyen Ádámé volt a paradicsomban. Ő egyszerre lehetett végtelenül szegény és végtelenül gazdag. Nem volt semmije, de mindent megtehetett Istenhez kapcsolódva, a rá figyelés, a neki való engedelmeskedés által” – mondják
Bakonybélben 1018-ban Szent István alapított szerzetesközösséget, amelyhez hét évre még a király fiának nevelője, Szent Gellért is csatlakozott. A török hódoltság után azonban a vidékkel együtt a monostor is elnéptelenedett. Az újraalapításra a 17. században került sor, az 1700-as évek közepére pedig már felépült a ma is álló barokk épület. Ám a második világháborút követően a barátok újra menekülni kényszerültek. Aztán a rendszerváltás után, 1998-ban nyílt lehetőségük a bencéseknek arra, hogy Bakonybélben felélesszék a korai szerzetesi hagyományokat: megvalósítsák az egyszerűségen, a kétkezi munkán, az imádságon és a közösségi életen alapuló szerzetesi létformát. Ma hét szerzetes éli az „Ora et labora”, azaz az „Imádkozzál és dolgozzál” jelmondat szerint az életét a bakonybéli monostor hófehér falai között.
A mondat első fele meghatározza a testvérek mindennapjait. A napi ötszöri közös ima ad itt ritmust az időnek. A mondat második fele szintén a szerzetesi élet lényegi eleme. Hiszen ahogy a rendalapító Szent Benedek írta, a tétlenség a lélek ellensége. Arról nem is beszélve, hogy a közösség – a gazdálkodás és a turizmus segítségével – az önfenntartásra törekszik. Ám a két felhívás nem válik a szerzetesi életben ketté. Ahogy a monostor vezetője fogalmaz: „Valójában a monasztikus szerzetest nem szabad hogy az határozza meg, mit csinál. Szent Benedek úgy használta a zsolozsmát, mint opus Deit, azaz Isten munkáját. Igazából minden, amit itt csinálunk, opus Dei. Az a fontos, hogy amit teszünk, Istenért tegyük, azon keresztül Isten munkáljon bennünk.”
Isten házában élni
„A bakonybéli közösség küldetése, hogy olyan hely legyen, ahol Isten igéjét ünneplik, olvassák és hirdetik. Azért jöttünk ide, mert szeretnénk megélni a szerzetesi élet kontemplatív dimenzióját. Nem megyünk el innen, mindig itt vagyunk. Elérhetők vagyunk” – így foglalja össze a Szent Mauríciusz-monostor misszióját Baán Izsák perjel
Noha a szerzetesek e kötött rendben, zárt közösségben élik életüket, nem függetlenek az őket körülvevő szűk közegtől, a falutól. Bakonybél felvirágzása és a monostor újjászületése egymást erősítő folyamatok voltak. Húsz évvel ezelőtt a főleg faiparból élő apró falu még mint különc csapatra tekintett a barna reverendában megjelenő férfiakra, ma az elsősorban már vendéglátásból élő település közepén a monostor spirituálisan és kulturálisan is fontos tényezőként, munkaadóként és turisztikai vonzerőként van jelen. A falakon belül megélt hiteles élet és a Bakonybél ezeréves fennállásának évfordulójára megújuló monostor ugyanis sokakat vonz ide.
Együtt áramolni
A bakonyi bencések a hátterüket, iskolai végzettségüket, szakmájukat és a szerzetesi meghívásukat tekintve meglepően sokfélék. A különbözőségek a monostor falai között egységgé formálódnak. Szerintük „olyan ez, mint amikor különböző forrásokból érkező patakok belépnek a nagy folyóba, és onnantól együtt áramolnak”
Napi ötszöri ima
A szerzetesek napjában ötször közös imára gyűlnek össze. Ez szabja meg a munka, a közösségi alkalmak, az étkezések és a szabadidő hosszát, ritmusát. Ahogy a perjel fogalmaz: „Mindenben jelen vagyok, de a létem alapja máshol, az imádságban van. Abból forrásozik, milyen lélekkel vagyok jelen a többi feladatomban”
A szerzetesek örömmel fogadják az érkezőket. „A bencés hagyomány arra hív, hogy ha két lábbal élsz, megvan a stabilitásod, akkor nem kell félned attól, hogy befogadó szeretettel nyílj meg azok felé, akik idejönnek. A bencés karizmának kezdettől fogva része a vendégfogadás. A rendalapítónk azt tanította, minden érkező vendéget mint Krisztust fogadjuk. És valahogy olyan embereket vonz a hely és a hagyomány, akik ebbe jó szívvel bele tudnak állni” – mondja a perjel. Elmondása szerint szükség is van a vendégszeretetre, hiszen „a szakadásoktól, válásoktól, árulásoktól sebzett világban felbecsülhetetlen értéke van annak, hogy egy helyen a szerzetesközösség állandóan jelen van, s az odaérkezőket befogadja az imádságba. Hogy van egy olyan hely, amiben lehet Isten életével töltekezni, ahová – a költő Kányádi szavaival – »akármikor jössz, otthon van az Isten«.”
Elsőre talán vagabund hóbort, közelről jövőálló döntésszabadság, életközösség, valóságkapcsolat és dunai örökpanoráma mellett egy kétgyerekes család választása. Juhász György és Juhász-Horváth Linda több mint egy évtizede teremtettek otthont egy lakóhajón Budapest határában.
Tisztító erővel bír, szerencsét hoz, de kiszámíthatatlan, mint élő természeti erőtől félni is lehet tőle. A Duna vize már A fehér ló mondájában is fontos szerepet kapott, a történet szerint cseles honfoglalásunk egyik kulcsmotívuma volt. Így talán nem véletlen, hogy fő folyónk a magyar néphagyományban is jelentős szimbólum. Mesékből, mondákból, dalokból merítünk, és szokásokat idézünk fel.
Szikvizes üvegektől öntözésig, vízemelőtől aranymosóig van itt mindenről kép, tárgy, dokumentum. Az esztergomi Duna Múzeumban tényleg minden a vízről szól. Dunáról, Tiszáról, Balatonról, folyókról, tavakról, kutakról, múltról és jelenről.
Bíró Tibor két dékáni időszakon keresztül vezette nagy sikerrel a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Víztudományi Karát, jelenleg az NKE Környezeti Fenntarthatósági Intézetének vezetője. Az egyetemi tanártól a fenntartható vízgazdálkodás szempontjairól és a Dunát érintő kutatási irányokról érdeklődtünk.
Hogyan működik a biológiai szennyvízkezelés? Mivel küzdenek a szennyvíztisztítótelepek? Mennyire tiszta a Duna vize? Boér Máté biomérnököt, az Allied Solutions CEE Kft. értékesítő mérnökét kérdeztük.
A Hun-Ren Ökológiai Kutatóközpont Vízi Ökológiai Intézete Lendület Folyóvízi Ökológia Kutatócsoportjának egyik kutatási területe a Duna lebegtetett mikroközössége és a közösségváltozás hatása az ökoszisztéma működésére. Abonyi András tudományos főmunkatársat a folyóvízi táplálékhálózat első szintjét alkotó planktonról és az azt érő hatásokról, valamint a változás következményeiről kérdeztük.
