Miről tudunk írni, amikor a számok önmagukért beszélnek? Lássuk akkor mindenekelőtt a tényeket.
Harmincéves pályafutás, hat olimpia, hét olimpiai aranyérem, „mellesleg” egy ezüst és kettő bronz, tizennégy világbajnoki cím és harmincnégy magyar bajnoki győzelem.
Itt le is zárhatnánk a Gerevich Aladár életét tárgyaló cikket, ennyi szám között a teret bárki ki tudja tölteni egy kevés fantáziával.
Egy ilyen történetben adott a hivatása mellett végletekig kitartó sportoló, aki kemény munkával, lemondással és néhány izgalmas mérkőzéssel – bár ennyi győzelem közül győzzön a történetíró kiválasztani egyet-kettőt, amit kiemelendőnek tart – eléri pályafutása célját: a sportág legendájává válik. Elég sablonos ez a történet, és igaz, ami igaz, Gerevich Aladár is beleilleszthető. E helyütt mégis megkíséreljük a legsikeresebb olimpikonunk élettörténetét a sablonok helyett az egyedisége felől feldolgozni.
A Gerevich család: nem csak olimpikonoknak!
Kétségkívül: Gerevich Aladár, pontosabban ifjabb Gerevich Aladár élete összefonódott a vívással. Apja vívómester volt, két öccse szintén űzte a sportágat, és bizony a fiai is e hivatásnál kötöttek ki. Mi sem lenne azonban nagyobb tévedés, mint a Gerevich család történetét kizárólag a kardélre felhúzni – erős képzavarral élve.
A család tagjai közt találjuk Gerevich Tibor művészettörténészt is, aki a Horthy-korszak ismert művelődéspolitikusa volt, vezette többek közt a Római Magyar Intézetet és a Műemlékek Országos Bizottságát. Emellett pedig – magánéletében – ifjabb Gerevich Aladár nevelője volt Budapesten.
A nagybácsinak ez a szerepe abból adódott, hogy a család belső dinamikái kissé ziláltnak látszanak. Gerevichék mind társadalmilag, mind földrajzilag rendkívül mobilisak voltak. A család eredetileg Kárpátaljáról származott a ruszin nemzetiségből – idősebb Gerevich Aladár édesanyja még beszélt ruszinul. A hétszeres olimpiai bajnok apja és öccse viszont már Máramarosszigeten született. Még egy helyszínt kell ugranunk, ha a hétszeres olimpiai bajnok szülőhelyére vagyunk kíváncsiak: ő 1910-ben Jászberényben látta meg a napvilágot, mivel édesapja ekkor a Jászság fővárosában és a Szolnoki Vívó Clubban volt vívómester.
Ha mai szemmel kellene bemutatni, mit is jelentett akkoriban a vívómesteri szakma, akkor úgy illusztrálhatnánk, hogy olyan, mint ma egy videós tartalomgyártó. A piacon hatalmas túlkínálattal bíró munkakör volt ez a 20. század elején, ráadásul elég alacsony „hivatalos” kontroll mellett, mivel semmi sem szabályozta a vívómesterek jogállását. Némi túlzással tehát: az oktatta a vívást, aki nem szégyellte.
Idősebb Gerevich Aladárnak tehát itt kellett helytállnia, ráadásul kereste is a kihívásokat, 1910-ben, fia születésének évében Budapestre, a legnagyobb konkurencia vadászterületére költözött. De megállta a helyét, egy évvel később már a korszak egyik legnevesebb mesterének, Italo Santellinek a termében dolgozott, aki később fia edzője is lett. Ekkoriban az úri közönség nem csupán a sport iránti szeretetből gyakorolta a vívást: a 20. század elején – sőt, még a Horthy-korszakban is – élénken jelen volt a párbajvívás hagyománya. Ennek fontosságáról maga a vívómester emlékezett meg egy 1947-es interjúban:
„Mi vívómesterek […] mindig ellene voltunk a párbajnak. Megrendeztük az összecsapásokat, mert élnünk kellett valamiből. De ugyanakkor sportellenesnek minősítettük és elítéltük e durva és sokszor ízléstelenségbe fúló szokást.”
Tehát elég ingoványos szakmai terepen mozgott – ha mégoly sikerrel is. A családi életet bonyolította, hogy az édesanya még gyerekkorukban magukra hagyta a fiúkat, akiket így édesapjuk nevelt. Pontosabban a legidősebbet, ifjabb Gerevich Aladárt inkább a nagybátyja, Tibor. Az idősebb Aladár ugyanis az első világháborús tiszti szolgálatot túlvélve ismét elhagyta Budapestet, és Miskolcon a Vasutas Sportklub mestere lett – haláláig egyébként a városban maradt.
Az ifjabb Aladár csak néhány évet töltött a vidéki városban, viszont ez az időszak meghatározta karrierjét. Itt ismerkedett meg közelebbről a vívással, ráadásul nem olyan fiatalon, mint elsőre gondolnánk: akkor már tizenöt éves volt. „Csak úgy kíváncsiságból mentem le egyszer apámhoz a vívóterembe, miután többször beszélt az otthoniaknak tanítványairól és a vívóeseményekről” – mondta a hétszeres olimpiai bajnok egy 1957-es interjúban.
Az egyszeri kíváncsiság után hamar megmutatkozott az ifjabb Gerevich tehetsége. 1927-ben végleg Budapestre költözött, ahol – édesapja protezsálására – a legendás Italo Santelli vállalta el a tanítását. „Apám ismerte Santellit, nagyra tartotta, s amikor sikeremet látta, írt neki egy levelet. Santelli vállalt mint tanítványt. Ingyen. A haláláig nála vívtam” – emlékezett vissza erre az időszakra.
Gerevich Aladár – a sportlegenda
Mint Santelli neve is sejteti: a korszakban az olasz volt az egyik legnagyobb „vívónemzet”. Nemzetközi szinten ifjabb Gerevich Aladár tehetségére is először egy olasz vívó, a hatszoros olimpiai bajnok Nedo Nadi figyelt fel. A magyar vívó ekkor huszonegy éves volt, és éppen az 1931-es bécsi világbajnokságon szerzett egyéni ötödik helyet – csapatban pedig egy aranyat. Nadi már ezen eredmények után a következő kijelentéssel élt:
„Gerevich, a magyar vívás nagy ígérete. […] minden megvan ahhoz, hogy világklasszis legyen: fiatalság, pompás fizikum, ragyogó technika.”
Az első olimpiai aranyra sem kellett sokat várni: a következő évben, 1932-ben a magyar férfikardcsapat címvédőként megnyerte a Los Angeles-i játékokat. A verseny ekkoriban még körmérkőzéses rendszerben zajlott, így „igazi” döntő nem volt, azonban Gerevichék a másik esélyest, az olasz csapatot is fölényesen meg tudták verni. A Los Angeles-i olimpia nem csak e siker miatt maradt ifjabb Gerevich Aladár számára meghatározó élmény. Az Egyesült Államokba vezető hajóúton ismerte meg későbbi feleségét, a tőrvívó Bogen Ernát – aki a játékokról bronzéremmel tért haza.
Négy évvel később Berlinben a magyar csapat tagjaként Gerevich szintén aranyat szerzett. Ez az esemény többek között azért volt emlékezetes, mert a magyar–olasz döntő mérkőzés olyan izgalmakat hozott, hogy a mérkőzésvezető magyarul kérte a közönséget: „maradjanak csendben, mert egyébként is idegesek a vívók”. A magyarok végül a küzdelem második felében kerekedtek felül, 9:6 arányban nyertek.
A soron következő két olimpia a második világháború miatt elmaradt. Ifjabb Gerevich Aladár ebben az időszakban, 1938-ban házasodott össze Bogen Ernával. A vívópár esküvője hol máshol kezdődhetett volna, mint az edzőteremben, az oltárhoz vezető úton pedig a korszak neves magyar vívói kivont karddal álltak sorfalat. Az olimpiai játékok közötti időben nem csak az öröm jutott ki ifjabb Gerevich Aladárnak, a háborút követő évben ugyanis meghalt az édesapja.
Két aranyérem és tizenkét év kényszerű szünet után adná magát a kérdés: mi értelme lenne még folytatni a karriert? Ifjabb Gerevich Aladár viszont folytatta, és a háború után, a 1948-as londoni játékokon nyerte első és egyetlen egyéni bajnoki címét. Ráadásul ezen a napon kettős öröm érte, ugyanis ekkor – a korabeli sajtótudósítások szerint „két asszó közt” – született második fia, Palkó. A magyar kardvívó éppen a döntő előtt kapta kézhez erről a táviratot: az apai örömök pedig rögtön győzelemre vezették. Arról lassanként felesleges említést tenni, hogy a férfikardcsapat ekkor is megnyerte a csapatversenyt. Ez – kis túlzással – nem is csoda, hiszen olyan, egyéniben kiemelkedő vívók alkották a csapatot Gerevichen túl, mint Kárpáti Rudolf, Kovács Pál vagy Berczelly Tibor.
A magyar sportszerető közönség igazi kényeztetése azonban csak ezután következett. Az 1952-es helsinki olimpia a legsikeresebb játékokat jelentette hazánknak: harmadikok lettünk az éremtáblázaton. A férfi kardvívók is ekkor voltak a csúcson. Mind a három éremszerző helyet kibérelték a magyarok, Kovács Pál, Gerevich Aladár és Berczelly Tibor sorrendben. Bár Gerevich ekkor nem jutott aranyhoz, rendkívül sportszerűen nyilatkozott az eredményről: „Nagyon szerettem volna megnyerni az olimpiai bajnokságot, de el kell ismernem, hogy Kovács jobb volt nálam. Megérdemelten nyerte meg a bajnokságot, és külön gratulálok neki a veretlenségért.” Gerevich a „szokásos” férfikardcsapat-arannyal vigasztalódhatott, habár a győzelemért folytatott meccsen az olasz csapat ellen magához képest halovány teljesítményt nyújtott – három vereséget szenvedett.
Gerevich Helsinkiben már negyvenkét éves volt, de a kardcsapat tagjaként 1956-ban Melbourne-ben és 1960-ban Rómában is nyert. E játékokon nem csak ő számított a csapatban öregfiúnak: Kovács Pál, Kárpáti Rudolf is a negyvenes éveiket taposták. Nem véletlen, hogy szurkolói és szakmai körökben egyre gyakrabban merült fel a kérdés: mi lesz, ha ők abbahagyják? Az biztos, hogy a férfikardcsapat „aranyéveit” nehéz lenne ma megismételni, hiszen 1928 és 1960 között minden olimpián a magyarok diadalmaskodtak, összesen hétszer zsinórban.
Edzőként is itthon maradni
Ifjabb Gerevich Aladár a római olimpia után vonult vissza: edző lett. A helyzet pikantériáját az adja, hogy nyugati országokból is keresték, például a nápolyi testnevelési főiskolától kapott felkérést vívóigazgatói állásra, de ő itthon maradt. Pedig a korabeli magyar sportolóktól nem volt idegen a disszidálás. 1956 előttről említhetjük ismert példaként a Barcelona későbbi ászfutballistáját, Kubala Lászlót, de a forradalommal gyakorlatilag egy időben zajló melbourne-i olimpia után olyan kiválóságok nem tértek haza, mint a tornász Keleti Ágnes, az úszó Gyenge Valéria vagy az ekkor olimpiai bajnok vízilabdacsapatunk egyes tagjai. Sőt, 1956-ban ifjabb Gerevich Aladár öccse, Tibor is az NSZK-ba költözött, ott dolgozott egy évvel később bekövetkezett haláláig mint vívóedző.
A család története egyébként is gyakran ellentmondásos volt a fennálló hatalommal szemben. Ifjabb Gerevich Aladár öccse, Tibor, a vívóedző 1956 előtt is dolgozott egy ideig az NSZK-ban, viszont 1955-ben hazaköltözött – vélhetően azért, mert a családját nem engedték utánamenni. A sajtó erősen propagandisztikus hangvétellel úgy közölte a hírt, hogy Gerevich Tibor visszatérése a Magyar Népköztársaságban adott, kiváló munkakörülményekkel magyarázható. Ifjabb Gerevich Aladár nagybátyja, a korábban említett művészettörténész a vívóedző Tiborhoz hasonlóan – a családi legendárium szerint – némileg ellentmondásos viszonyt ápolt a Horthy-rendszerrel. Bár a kurzus egyik fontos művelődéspolitikusa volt, állítólag a diszkrimináció és – a korszakra egyébként jellemző – antiszemitizmus távol állt tőle. A családtagok visszaemlékezése szerint előfordult olyan, hogy záptojással dobálták meg, mert a zsidó hallgatókat nem volt hajlandó az egyetemi órájáról kiküldeni.
E történetek miatt is meglepő lehet, hogy ifjabb Gerevich Aladár viszonylag keveset konfrontálódott bármelyik politikai kurzussal: ő gyakorlatilag mindenkor megmaradt a sport állócsillagaként. Esze ágában sem volt külföldre távozni, vívómester lett, mint az apja. E történetnek érdekes mellékízt ad, hogy édesapja egy negyed évszázaddal korábbi interjúban kategorikusan kijelentette, hogy az akkor már olimpiai bajnok fia: „minden más pályára inkább fog lépni – csak erre nem”.
Aztán nemcsak hogy erre lépett, hanem a fiait is – nagyon hasonlóan apjához – a vívás felé vitte: „Néhány évvel ezelőtt odaszóltam Gyuri fiamnak, éppen úgy, ahogy harmincegynéhány esztendővel ezelőtt apám szólt nekem: No, van kedved vívni?” – mondta a hétszeres olimpiai bajnok egy 1957-es interjúban. Gerevich Györgynek pedig volt kedve a víváshoz, habár végül nem a páston, hanem edzőként lett igazán sikeres. Későbbi tanítványai között említhetjük a világbajnok Nemcsik Zsoltot és a háromszoros olimpiai bajnok Szilágyi Áront. Ifjabb Gerevich Aladár másik fia, Pál is a vívásban találta meg számításait: sikerei között említhetjük például, hogy az 1972-es olimpián bronzérmet szerzett.
Ifjabb Gerevich Aladár egész életét a sport határozta meg: a leghétköznapibb szokásait is ennek rendelte alá. Édesapja már egészen fiatal korától odafigyelt fia testi felkészültségére és egészséges étkezésére. Nem véletlen, hogy még ötvenévesen is csúcsteljesítményt tudott nyújtani az 1960-as római olimpián. A sors különös fintora viszont, hogy 1991-ben úgy halt meg májzsugorban, hogy életében állítólag egy korty alkoholt sem ivott.
A hétszeres olimpiai bajnok és a legsikeresebb magyar olimpikon rendkívül mértékletes, a választott sportja iránt a végletekig elkötelezett emberként maradt meg az emlékezetben. A Gerevich család pedig a mai napig fontos szereplője a magyar szellemi és sportéletnek: a víváson kívül megtaláljuk tagjait a művészettörténet területén, akad köztük pszichofarmakológus, költő és szociológus is.
Kiemelt kép: Ötvenhatosok tere (Sztálin tér), 1955 május 1-i felvonulás. Az elől vonuló olimpikonok, Németh Imre kalapácsvető és Palócz Endre, Hennyei Imre és Gerevich Aladár vívók. Forrás: Fortepan
