Százhúsz éve született József Attila, 1905. április 11-én, a Ferencvárosban, a Gát utca 3.-ban. Beleszületett a szegénységbe. Megnéztem a szülőházát a Google Térképen, szépen fel van újítva, nem érheti szó a ház elejét. A költészet nem lóverseny, nem rőfre mérik, sehogyan sem mérik, ezért ha azt mondom, hogy a 20. század legnagyobb magyar költője volt, nem mondtam semmit. Lehetne még néhány legnagyobb magyar költőt mondani, lehetne például Szabó Lőrincet mondani, lehetne Weöres Sándort, lehetne Radnóti Miklóst is, és lehetne Ady Endrét is. Ezzel együtt mégis azt hiszem, hogy József Attila volt köztük a legnagyobb, miközben abban a magasságban, ahol az említettek tartózkodnak, már nagyon nehéz bármiféle megkülönböztetést tenni.
Költészetben nincs demokrácia, a művészet nem ismeri ezt a fogalmat, legfeljebb annyiban, hogy van egy szinte felfoghatatlanul magas szint, ami fölött már tényleg elmosódnak a határok. Számomra mindig is József Attila költészete volt a legmegrendítőbb ezek között a félistenek között. Ő ment a legmesszebbre, ő ment a legmélyebbre, és mindezektől egyáltalán nem függetlenül az ő sorsa volt mind között a legtragikusabb. Ami első hallásra blaszfémiának tűnhet, hisz ott van példának okáért Radnóti, akit megöltek. Radnóti a borzalmas halálával együtt mégis mindenestül az idill költője volt, rövidre szabott életét az idill keresése határozta meg, ennek nyomai még a sáros és hullafoltos Bori noteszben is fellelhetők.
József Attila az idill kereséséről már egészen korán lemondott, és ez a lemondás határozta meg az életét. Ahogy a Reménytelenül című versében írja: „szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél.” József Attila volt mindenestül „modern” ebben az illusztris névsorban, e tekintetben az eddig nem említett Pilinszky János a legközelebbi rokona – aki természetesen szintén a legnagyobbak között foglal helyet. A modernséget itt persze nem úgy értem, hogy a költészete formailag olyan nagyon újító lett volna, hogy felrúgta volna a tradíciókat. Nem. A modernség József Attilánál (és Pilinszkynél) az alapvető világtapasztalattal függ össze. Annyiban modern, amennyiben tragikus. És mivel mindkettőjük esetében mélyen tragikus, ezért mélyen modern. A legmegrendítőbb, írtam, és ebben tényleg semmi túlzás nincsen. Nincs olyan verse, amin ne ütne át ez a sötét ragyogás.
József Attila a költészetében olyasmiről beszélt, ami nekünk, kései utódoknak talán fel sem tűnik már igazán. Azért nem, mert szinte mindennapossá lett. Sokan próbálták megfejteni a lelkialkatát, sokan próbálták diagnosztizálni, ami egy eleve elhibázott megközelítés, mert ebből az irányból nem érthetünk meg semmit a költészetéből. Borderline személyiségzavar, depresszió, skizofrénia. A különféle pszichiátriai kórképek elfednek valamit, ami eggyel mélyebben van. A tünetek mögött van valami más, és ez az, ami a lényeges és egyúttal megfoghatatlan, leírhatatlan.
A költő érzékeny lény, azért költő. Érzékenysége kiszolgáltatottá teszi, ami egyszerre áldás és átok. Áldás, mert érzékenysége által olyasmiket lát meg, amit mások nem. De ennek súlyos ára van.
Az ár számos esetben az úgynevezett őrület és a feloldhatatlan magány. Erre mondja Hamvas Béla, hogy poeta sacer. Megszentelt és elátkozott. A szintén tragikus körülmények között elhunyt kiváló költő, Borbély Szilárd ezt így fogalmazta meg egy 2011-es interjúban: „El nem tudom mondani, hogy szégyellem magam az egész költői tevékenységem miatt. Ez egy borzasztó szégyen. Gyalázatos helyzet, hogy sorsom megalázó részleteiről még beszélnem is kell. Mert ez valamiképpen a feladatom, hogy vállaljam ezt a dolgot és a vele járó szégyent. De úgy tekintek az életemre, hogy az egy nagyobb erőnek az eszköze. Eszemmel tudom, hogy ez ma a közgondolkodás szerint ostobaság vagy valamiféle pszichés defektus, eszelősség. De mégis azt gondolom, hogy nem én számítok, és ezért igyekszem ráhagyatkozni arra, amit belső sugallatom szerint tennem kell. Hiszek abban, hogy van ilyen költői, írói értelemben vett sugallat is. Ezt próbálom követni.” Világos szavak. Akár József Attila is mondhatta volna. És nyugodtan vehetjük úgy, mintha ő mondta volna.
Költészete egy totális kudarc emberfeletti erejű feltérképezése. Nyilván nem leszek népszerű ezzel a megállapítással, de nem tudok mást mondani. Ez a kísérlet nem járhatott sikerrel, de részeredményei annál emlékezetesebbek, hogy finoman fogalmazzak. A totális kudarc a modern ember alapélménye és világtapasztalata. A 20. századi ember világtapasztalata, ami elől senki nem térhet ki. Következményeit ma már mindnyájan érezzük, érezzük a bőrünkön és érezzük a lelkünkben.
József Attila nem beteg volt, hanem felismert valamit, és felismerésének súlya alatt összeroppant. Nem volt egyedül ezzel. Van Gogh, Nietzsche, Georg Trakl ugyanígy és ugyanezért roppant össze. Ahogy sokan mások is, névtelenül. E felismerésről nagyon nehéz bármit is mondani, leginkább közhelyeket ismételgethetnék.
De nem is kell itt homályos fejtegetésekbe bocsátkozni. József Attila verseit kell olvasni, és bár okosabbak nem leszünk tőlük, mégis sok mindent megsejthetünk ennek az összeroppanásnak a természetéről. A költészet amúgy sem arra való, hogy okosabbak legyünk tőle. Nem okosabbak leszünk, legfeljebb mélyebbek. Lelkünk térfogatán igazít valamit. „Én nem tudok semmit, de azt hiszem, mindent sejtek” – szól a Fehér György filmrendezőnek tulajdonított legendás mondat. Milyen különös, de ez is egy olyan mondat, amit akár József Attila is írhatott volna. Még zenéje, a lejtése, a dinamikája is olyan.
Csak közhelyeket lehetne felmondani, írtam fentebb. Az egyik ilyen közhely az, hogy valami eltört a létezésben, és ezt a törést nevezzük modernitásnak. A létezésben persze semmi sem tud eltörni, csak a létezéshez való viszonyunkban. József Attila ennek a törésnek a peremén egyensúlyozott, amíg képes volt rá. Ennek a szakadéknak a sötét mélye delejezte meg a tudatát. Miközben mások, a hivatalos szónokok, megmondóemberek, ünnepelt szerzők, primadonnák, katonatisztek, hivatalnokok és házmesterek folyamatosan mellébeszéltek, szépítgettek és teli szájjal hazudtak. De mindenki nem hazudhat, mert ha így lenne, a világ megszűnne létezni.
Egy-két évvel ezelőtt írtam valamit arról, hogy miért az Ódát tartom a legnagyobb versének. Ma sem tudom úgy elolvasni, hogy ne szoruljon össze a szívem azonnal. Ebben versében látszik talán a leginkább, hogy miért ő a legnagyobb a legnagyobbak között.
Április 11-én lenne százhúsz éves (milyen nevetséges ezt leírni), de valójában csak harminckettő marad örökre. És igen, most van a költészet napja is. Bármit is jelentsen ez.
És íme az Óda 1933 júniusából a Lillafüred fölötti erdőből:
ÓDA
1
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz –
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.
Nézem a hegyek sörényét –
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
– amint elfut a Szinva-patak –
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.
2
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
3
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.
4
Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!…
Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját –
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!
Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!
Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong –
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.
5
Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.
De addig mind kiált –
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!…
(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)
6
(Mellékdal)
(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)
Nyitókép: József Attila – Homonnai Nándor felvétele, 1924 körül, Wikipédia
