Krónika egy világból, ahol minden garantáltan kézműves volt
Egy Miskolcon élő asszony, Juszkóné Molnár Éva megírta, milyen volt az élet egy szorgalmas és tehetős kisalföldi parasztcsaládban a század első felében.
Az első pillanatban tudtam, hogy Antall József nekem nem csupán egy szerep, személyesen is dolgom van vele – mondja Seress Zoltán, a Blokád egyik főszereplője. A mozi a néhai miniszterelnök személyét, illetve a négynapos taxisblokád eseményeit a fókuszba állítva elsőként tesz kísérletet a rendszerváltozás időszakának játékfilmes feldolgozására.
A film története két szálon fut, ötvenhatban és közvetlenül utána, majd ugrunk az időben, és a rendszerváltozás időszaka, illetve a taxisblokád napjai következnek. Utóbbiról és Antall Józsefről nyilván vannak személyes emlékei is, ez megkönnyítette a dolgát, vagy éppen ellenkezőleg?
Ennél sokkal összetettebb folyamatok zajlottak le bennem. Amikor a taxisblokád kirobbant, huszonnyolc éves voltam. A szocializmus gyermekeként átlagos, alsó középosztálybeli családban nőttem fel, a felmenőimet nem üldözte senki, relatíve boldog fiatalember voltam, sok elfoglaltsággal. A vér és forradalom nélkül, hirtelen jött szabadság persze engem is, ahogy az egész országot, eufóriával töltött el, amit aztán törvényszerűen követett a kiábrándulás. Szentmártoni János egy mondata tökéletesen kifejezi az akkori állapotokat: „Úgy csapódtunk a szabadságba, mint repülőgép az óceánba.” A társadalom totálisan felkészületlen volt a négyszáz kilométer per órás sebesség hatásaira.
A taxisblokád lett a megkésett forradalom?
Olyasmi. Egész pontosan egy hajszálon múlt egy újabb ötvenhat; mint később világossá vált számomra, Antallék éppen ezt akarták bármi áron elkerülni. Nyilvánvaló, hogy az emberek nemcsak azért mentek ki tömegével az utcára, mert egyik napról a másikra majdnem a duplájára emelték a benzin árát, hanem mert szerették volna feldolgozni a múltat és hangot adni a csalódottságuknak, amiért az annyira áhított rendszerváltozás nem hozott se szembenézést, se általános jólétet. Bevallom őszintén, én sem a kormánypárt oldalán álltam, sőt Antall Józsefet sem igazán kedveltem. Elismertem a tudását, az intelligenciáját, a higgadtságát, de unalmasnak láttam, olyan embernek, aki mindig kissé mintha felülről figyelné az eseményeket. Ma már egyáltalán nem így gondolkodom róla, és az akkor történtekről sem.
Küzdelem a demokráciáért
A Seress Zoltán és ifjabb Vidnyánszky Attila főszereplésével, Köbli Norbert forgatókönyvéből, Tősér Ádám rendezésében készült Blokád című filmben Antall József alig fél évvel beiktatása után élete egyik legnehezebb próbatételével találja szemben magát. Taxisok tüntetnek az Országháznál a drasztikus benzináremelés ellen. A demokráciából hamar kiábrándulva blokád alá vonják a várost, majd hamarosan az egész országot. Az ellenzék melléjük áll, és forradalomra buzdít. A köztársasági elnök, a sajtó, a közhangulat velük szimpatizál, a karhatalom pedig magára hagyja a népszerűtlen intézkedések miatt népszerűtlen kormányt. Antall József, az egykori ötvenhatos forradalmár hirtelen a barikád másik oldalán találja magát. Magára maradva, frissen műtve egy kórteremben. Mit tegyen, hogyan, milyen eszközökkel lesz képes megoldani ezt a helyzetet? A Blokád nem csak a taxisblokád négy napjának krónikája: a kulisszák mögötti küzdelmekbe, alkukba és a válságot kezelő, a demokráciáért küzdő miniszterelnök magánéletébe enged bepillantást.
A film miatt?
Hatvanéves vagyok, már jóval korábban elkezdtem töprengeni azon, mi történt velem, velünk a kilencvenes évek elején, amikor előkészítés nélkül egyik ideológiából a másikba csöppentünk. És hogy ennek az egésznek mi volt az ára és mik a mai napig ható személyes-kollektív következményei. Már ebben a szakaszban sok mindent átértékeltem, többek közt a saját demokráciafelfogásom változásait is. Mindezt tovább erősítette bennem ez a felkérés. Az első pillanatban tudtam, hogy Antall József nekem nem csupán egy szerep. Személyesen is dolgom van vele: ő lett az origója mindannak, ami harminc év alatt e téren bennem végbement. Ezért – hangozzék bármilyen rejtélyesen – leginkább a nem játszható rész foglalkoztatott. Hogy mi az, ami három évtized alatt rám került, és ezt erőltetés nélkül tudom-e érzékeltetni.
Hogyan lehetett akkor mégis készülni rá?
Megpróbáltam a lehető legtöbbet megtudni Antall Józsefről. És itt nem az akkori kormányülések jegyzőkönyveire, a kormány és a taxisok közti tárgyalások dokumentumaira vagy a háttérben köttetett alkukra gondolok. Ezek szintén benne vannak a filmben, visszakereshetők, és majd lehet róluk vitázni, pontosan így történtek-e a dolgok. Ezeket is átolvastam persze, de nem volt dolgom velük. A magánrész izgatott. Az, hogy mi zajlott le benne a kórházban, hogyan szembesült a felelősségével, mit élt át érzelmileg akkor, amikor elhatározta, hogy történjen bármi, nem alkuszik. A forgatás alatt napi nyolc-kilenc órát feküdtem a betegágyban, fizikailag éppen olyan tehetetlenül, szellemileg mégis aktívan – hiszen forogtak a kamerák, dolgoztunk –, ahogy egykor ő. És lehet, hogy ez furának tűnik, de ott, az ágyon fekve, fokozatosan lenyugodva kezdtem el előbb igazán megérteni, majd tisztelni, végül szeretni Antall Józsefet és az ő gondolkodásmódját. Hirtelen világossá vált, hogy amit korábban puhaságnak véltem, az valójában kősziklaság, aminek az otthonról hozott, mélyen gyökerező, tiszta, konzervatív világnézet az alapja. Van a filmben egy jelenet, amikor Klára asszony próbálja meggyőzni, hagyja ezt az egészet, ő meg mindenféle sírás meg nyavalygás nélkül azt feleli, hogy nem lehet, mert ez a feladata, ami elől nem hátrálhat meg. Ez számomra mindennél jobban bizonyítja, milyen nagy formátumú ember és államférfi volt. Az általa képviselt értékek és elvek: a történelmi léptékben gondolkodás, a mindenkori ellenzék szerepéről vallott felfogás, az empátia, a hajlíthatatlansággal párosuló finom kompromisszumkészség, az önfegyelem ma is sorvezetők lehetnének.
Oscarra nevezve
Tizennyolc mű közül választotta ki a Nemzeti Filmintézet filmszakmai döntőbizottsága a Blokádot, hogy képviselje Magyarországot a 95. Oscar-versenyben a nemzetközi alkotások kategóriájában. Köbli Norbert forgatókönyvíró szerint a Blokád hihetetlen, de igaz történet egy megosztott nemzetről és az azt egyesítő vezetőről, akinek élete legádázabb ellenségével kell szembenéznie: a rákkal. Tősér Ádám rendező így vélekedik a filmről: „Miközben Magyarországon a szovjet megszállás végóráit éli, egy váratlanul kibontakozó krízisen és egy emberi drámán keresztül mesélünk arról, ahogy egy társadalom kezdi megtanulni, hogy a demokrácia nemcsak a szabadságról, de a kötelességekről és a felelősségvállalásról is szól.” Lajos Tamás producer pedig hangsúlyozza: „A Blokád leginkább azért különleges, mert elsőként mutatja be a rendszerváltozás körülményeit és Magyarország első demokratikusan megválasztott kormányának miniszterelnökét, Antall Józsefet mind politikai, mind magánéleti szinten.”
A Blokád ezzel együtt mégiscsak egy történelmi játékfilm, fiktív elemekkel. Számonkérhető ilyenkor a hitelesség?
Biztosan lesz, aki beleköt ebbe a részébe, vitatkozni fog velünk, esetleg kikiáltja propagandaműnek, de ez egyáltalán nem baj, sőt. A lényeg az, hogy elkezdjünk beszélni a múltunkról, így értékes következtetéseket vonhassunk le a jelenünkkel és a jövőnkkel kapcsolatban. Hogy a legszemléletesebb példával éljek: Trianon esetében, történelmi okok miatt is, ezt elmulasztottuk, túl későn kezdhettünk és kezdtünk el beszélni róla, és ennek rengeteg káros, a magyar társadalomba ma is éket verő következménye lett. A taxisblokád esetében viszont éppen időben vagyunk a tisztánlátáshoz, a reális értékeléshez, a viszonylagos igazodási pontok lerakásához. Ez a film így ugyanolyan origója lehet a rendszerváltozás időszakáról szóló diskurzusnak, mint ahogyan Antall József az origója lett az én fejben alaposan bejárt harmincéves utamnak. És ha lesznek néhányan, akik a Blokád hatására veszik a fáradságot, és hozzám hasonlóan átgondolják a saját elmúlt harminc évüket, és még az antallizmus minőségét és mélységét is – a kritikájával együtt akár – hajlandók megérteni, szerintem az nagyon jó kezdet. Kíváncsi lennék, hányan vannak antallisták a mai politikai elitben, velük valószínűleg jót lehetne beszélgetni.
Antall Józsefként órákat feküdt az ágyban, miközben a Vígszínházban – ahova majd egy évtizedes kitérő után, 2020-ban tért vissza – a tavaly bemutatott Kabaré Konferansziéjaként nemcsak fejben, fizikailag is igen mozgékonynak kellett lennie. Mégis mintha ugyanannak a fonalnak a két vége lenne ez a két, látszólag merőben eltérő szerep: a múlttal szembesítenek.
Ajándék volt ez is. Sokat gondolkodtam rajta, mi érdekel annyira a Konferanszié alakjában. És arra jutottam, hogy a benne lehetőségként rejlő feminitás nem, ezt amúgy is sokan nagy sikerrel és kiváló minőségben kijátszották már. Valami pluszt akartam, váratlant, ami egyszerre furcsa kiszögellése az előadásnak, mégis gond nélkül belesimul Béres Attila rendezésébe.
Mi lett ez a plusz?
Már régebben felfedeztem magamnak a müncheni komikus Karl Valentint, aki a két világháború között a német nyelvterület emblematikus színházi figurája volt, Brecht is mellette cseperedett egy ideig. Zseniális figura volt, hihetetlenül különleges aggyal, tiszta abszurditás és humor, akit még a bajorságában sem lehetett tetten érni, nemhogy a világnézetében. Izmustalan sikló volt abban a korban, amikor szó szerint életek múltak azon, az ember melyik oldalon lobogtatja a zászlót. És egyszer csak rájöttem, hogy őt szeretném beépíteni az én Konferansziémba, felhasználva egy-két bonmot-ját, mint például hogy „mindenki beszél az időjárásról, de senki nem tesz ellene semmit”. Tökéletesen definiálja a mai, abszurd, valaha ünnepelt Európát.
Ez a fajta folytonos kicsúszás, a – legalábbis látszólagos – sehova sem tartozás, a mindenkinek megfelelni vágyás nem gyávaság inkább?
Nem feltétlenül. Az élet nem politika meg szavazógomb, mindenkinek joga van a tartózkodáshoz. Amennyit én tudok Karl Valentinről, biztosan nem volt gyáva. Éppen ellenkezőleg: a viselkedésében a szabad akarat diadalát látom. Nem véletlenül találtam ki, hogy a bőrönddel érkező Konferanszié a végén egy összekötött könyvkupaccal távozzon a színről – a hely, ahol otthon érezte magát, ugyan elveszett, a tartózkodás joga a szellemi-művészi hontalanságban is megmaradt. És hogy a Kabaré esetében is mondjak egy alapot, amire az egész házat építettem, szintén Karl Valentintől való az utolsó mondat, amikor kijövök a színpad szélére, és így szólok a nézőkhöz: „Na, hová tűntek a gondjaik, a bajaik? Elfelejtették. Megmondtam. Mert itt minden szép. Mert itt bent a lányok is szépek. Mert itt bent a zenekar is szép. Mert itt bent még én is szép vagyok. Megszépültem. Mert itt minden szép. Mert az ember önmagában jó, csak a rokonok gonoszak.”
Egy Miskolcon élő asszony, Juszkóné Molnár Éva megírta, milyen volt az élet egy szorgalmas és tehetős kisalföldi parasztcsaládban a század első felében.
Az utóbbi évtizedekben érdekesebbnél érdekesebb elveszettnek hitt festmények kerültek a nagyközönség elé. A Kieselbach Galéria reprezentatív kiadványa ezeket a műveket mutatja be.
A Liliomfi több mint hetven év után is habkönnyű szórakozást nyújt. Makk Károly korai klasszikusa először érhető el streamingen a Filmio kínálatában.
Augusztus 21–23. között ismét Salföldre, a Káli Fecskébe költözik a magyar jazz színe-java. Második alkalommal rendezik meg a Szakcsi Rádió Jazz Fesztivált, ahol a fiatal tehetségek mellett fellépnek a műfaj nagyágyúi, így az idén nyáron a hetvenedik születésnapját ünneplő Dresch Mihály is.
A Nyugat első nemzedékével egyívású, remek költő volt a második világháború végén kivégzett, mára elfeledett Kemény Simon. 1942 és 1944 között írt, megrendítő naplójában kíméletlen önvizsgálatot tartott.
Négy év Párizsban, az 1920-as években rakodómunkások, költők, emigránsok, megszállottak, mára halhatatlanná emelkedett fiatal zsenik és feledésbe merült dilettánsok között – ezt a kort, ezt a közösséget idézi meg Illyés Gyula önéletrajzi regénye.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.