Szöveg: Bakai Anna
Fotó: Máth Kristóf
Egy huszonöt kilométeres versenyen öt órát tölt a vízben, egy átlagos edzéshéten száz kilométert úszik, miközben egyetemre jár, és rekorddöntő álmokat dédelget.
Miért pont az úszás?
Veszprém környéki gyerek vagyok, itt él az egész családom, egy karnyújtásra húzódik a Balaton. A szüleim többek között ezért vittek le minket a testvéreimmel már jó korán az uszodába. Azt mondták, később azt sportolunk, amit csak szeretnénk, de előbb legyünk vízbiztosak.
Elég gyorsan sikerült elérni, mégsem nézett más sport felé…
Mert az első perctől szerettem úszni. Szívesen jártam az uszodába; azokat a feladatokat, amelyekhez a tudásom még kevés volt, ellestem a nagyobbaktól, és már a kezdetektől folyamatosan versenyeztem velük.
És hogy lett az ellesett mozdulatokat gyakorló kisgyerekből öt, tíz, huszonöt kilométeres távot úszó versenyző?
Néhány év elteltével már látszott, hogy a hosszabb gyorsúszószámok állnak nekem jól, ezért az edzőm javasolta, hogy próbáljam ki magam a nyílt vízen. Tizenhét évesen indultam először nyílt vízi versenyen, nem is sikerült rosszul, de én csalódott voltam, többet vártam magamtól.
Túl nagy volt a váltás?
Egészen más nyílt vízben úszni. A medencében minden sokkal egyértelműbb, könnyebb tájékozódni, az egész pálya behatároltabb, a nyílt víz viszont még szélcsendes időben is mozog, nem állandó a hőmérséklet, és a többi úszó is sokkal közelebb van, folyamatosan figyelni kell rájuk. Ezeket mind meg kellett tanulnom kezelni.
Az olimpiai ezüstérem, a világbajnoki, a junior-világbajnoki és a két Európa-bajnoki cím azt jelzi, hogy sikerült. Az ezüstérem egyébként sokaknak kettős: óriási boldogság és hatalmas csalódás is.
Igen, mi is azt szoktuk mondani, hogy az ezüstérmes az első a vesztesek sorában. De én egyáltalán nem így éltem meg a tokiói olimpiát. Mérhetetlenül örültem az ezüstnek. Nehéz év volt, hosszú szezonnal, magától a versenytől is tartottunk – nagyon meleg volt kint az idő és a víz is.
Hogyan lehetett rá felkészülni?
A Hévízi-tónak köszönhetően viszonylag könnyen, ott edzettünk a verseny előtti hetekben. Már reggel hatkor harmincnégy fokos volt a víz, és az edzésidő alatt folyamatosan emelkedett. Tokióban viszont „csak” huszonkilenc-harminc, így mire odajutottunk, ez már egyáltalán nem okozott problémát.
Szerencsésnek mondhatja magát az a nyílt vízi hosszútávúszó, aki ilyen természeti adottságú helyen él.
Így van, és nagyon szeretek is itt élni. Volt egy fél év, amíg Pesten laktam, ott kezdtem el a villamosmérnöki szakot, de aztán hazatértem Veszprémbe. Sokkal jobban érzem magam itt, minden nyugodt, de ha szeretném, megtalálom a lehetőséget a nyüzsgésre.
A villamosmérnöki szakkal már a versenyzőlét utáni időszakra készül?
Folyamatosan mondogatták a szüleim, hogy kell valami papír a sportkarrier végére, de most még nehezen tudom elképzelni azt az életet, amiben nem úszom. Ez olyan műfaj, amelyben – bár folyamatosan fiatalodik a mezőny – harminc fölött is lehet jó eredményeket elérni, hiszen a hosszabb távokon nem az észveszejtő gyorsaság a legfontosabb, hanem sokkal inkább a rutin. Lehet, hogy öt óra leúszni a huszonöt kilométert, és fejben végig ott kell lenni, mert az egész egy stratégiai játék. Egy ilyen hosszú versenyben már rengeteg olyan szakasz van, ami a várakozásról szól. Arról, hogy meglátom-e a kínálkozó lehetőségeket, hogy nem engedem-e elszökni az ellenfeleket, hogy képes leszek-e erőt tartalékolni a végső hajrára. Úgyhogy még egy jó ideig biztos, hogy az úszásban találom meg a célokat.
Hosszú a bakancslista?
Szeretnék világbajnokságon tíz kilométeren érmet nyerni, jó lenne még egy olimpiai dobogó is, de van egy olyan álmom, hogy átúszom hosszában a Balatont, megpróbálva megdönteni Mányoki Attila huszonöt és fél órás rekordját. De ez még távoli terv csupán, nyolcvan kilométert leúszni egészen más, mint huszonötöt. Mondjuk az is igaz, hogy stílusos befejezése lenne egy hosszútávúszói sportkarriernek.
Egykor nyilvános szerkesztőségi üzenetekben utasították vissza a lapok a hozzájuk beküldött, publikálásra érdemtelennek ítélt írásokat. Meg-megesett, hogy Karinthy, Kosztolányi, Füst Milán vagy Nagy Lajos műveit is közölhetetlennek minősítették.
Könnyed és súlyos egyszerre. Játékos, színes, a létezés mélyéig hatoló. Emlékezzünk a szavak mesterére, a líra és a próza óriására.
Kikötői vagányok, keleti kényelmetlenség, nyugati nyugtalanság, csattanós pofonok és csattanós poénok. A magyar szórakoztató irodalom óriására emlékezünk.
Kalmanovits Balázst már gyerekkorában magával ragadta a színház világa, és vágyott rá, hogy ha csak pár másodpercre is, de személyesen találkozzon az általa kedvelt művészekkel. Az autogramgyűjtő harminc év alatt a hollywoodi sztároktól kezdve a legbefolyásosabb politikusokig számtalan hírességgel került kapcsolatba nem mindennapi történetek kíséretében.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
