Boribon, A kockásfülű nyúl, Kippkopp és Tipptopp, Laci és az oroszlán – generációk sokasága nőtt fel Marék Veronika történetein, és e mesék a kétezres évek eleje óta reneszánszukat élik. A töretlenül népszerű grafikus-írónővel az édesapai örökségről, a jó mese ismérveiről és arról beszélgettünk, hogyan éljen az idős ember.
Amikor a beszélgetés időpontjáról egyeztettünk, a délutánt javasolta, mondván, hogy délelőttönként annyi a munkája, hogy ki sem látszik belőle. A meseíró soha nem megy nyugdíjba?
Ez búcsúinterjú, mert megfogadtam a férjemnek, hogy most már kicsit a háttérbe vonulok, és nem nyüzsgök annyit feleslegesen. De a munka attól persze még marad, e téren akkora forgalom van az életemben, mintha csak ötvenéves lennék. De nem bánom, mert még nagyon is mozog az agyam, és akik szeretnek, azok, hála Istennek, igyekeznek ezt kihasználni.
A régi sorozatokat gondozza, vagy születnek új történetek is?
Is-is. Most például éppen egy új Boribon-köteten töröm a fejemet. Emellett a Pagony kiadónak van egy játékokkal foglalkozó részlege, oda találok ki időnként új dolgokat, sőt nemrég a Móra is megkeresett társasjátékügyben. Ezeket a változatos, jópofa feladatokat nemcsak hogy élvezem, de szellemileg is élénken tartanak.
Az eddig tizenhét kötetet számláló Boribon-sorozat – a Kippkopp-pal és A kockásfülű nyúllal együtt – úgy köti össze a magyarokat a világon, mint a Túró Rudi vagy a gulyásleves. A Boribon a kezdőpontja az életművének is?
Mondhatni, hiszen a Boribon a játékmackó életem első könyveként született az ötvenes évek második felében. A meseírásba csak úgy, váratlanul csöppentem bele, miután tizenhét éves koromban a kezembe került egy tündéri angol gyerekkönyv. A címe az volt, hogy Mégiscsak jobb iskolába járni!, és a benne lévő iszonyú ronda rajzok ellenére is nagyon tetszett; valójában egy édes tanmese volt arról, hogy egy kisfiú hogyan jön rá húszéves korára, miért fontos a tanulás. Az egész a maga gunyoros hangvételével, tiszta, logikus felépítésével annyira szokatlannak hatott a hazai gyerekkönyvekhez képest, hogy rögtön elvarázsolódtam tőle, és arra gondoltam: ilyet én is akarok csinálni. Így született meg még aznap este Boribon figurája.
Marek Veronika író és grafikus. Budapesten született 1937. december 19-én. Középiskolai tanulmányait a Fazekas Mihály Gimnáziumban végezte, majd az Iparművészeti Főiskola díszítőfestő szakán, az Állami Bábszínházban és az ELTE magyar szakán tanult. A javarészt az óvodás korosztálynak szóló képeskönyvei és mesekönyvsorozatai (Boribon, Kippkopp, A kockásfülű nyúl) mellett rádió- és tévéjátékokat, rajzfilmsorozatot, bábjátékokat is ír. Évekig a Kisdobos és a Dörmögő Dömötör külső munkatársa volt. Két fotóművész fia és öt unokája van
A név is rögtön meglett?
Nem, ahhoz egy véletlen kellett. Sokat gondolkoztam rajta, hogyan nevezzem el az én kis figurámat, hiszen a gyermekirodalom tele van mackókkal; a leghíresebbek: Micimackó, Vackor vagy a lengyel Füles Mackó. A megoldás aztán szó szerint szembejött velem az utcán. Akkoriban Budapest tele volt színházi plakátokkal, és az egyik ilyen Oscar Wilde Bunbury című darabját hirdette. Ez a név eleve úgy hangzott, mintha egy mackó brummogna, elkezdtem vele gondolatban tovább játszani, és néhány perc alatt meg is született a Boribon szó. Aki először egyébként még egy szürke játék állat volt, és csak később változott barna színű, igazi medvévé. Csatlakozott hozzá Annipanni, és bár gyakran kérdezik, róla én sem tudom a mai napig, hogy Boribon nővére, anyukája vagy a barátja-e: éppen ez az izgalmas és titokzatos benne.
Ezt a bizonyos első Boribont az édesapja vitte el a Móra kiadóhoz. Ezek szerint az orvos szülőknek nem állt égnek a haja attól, hogy a gyerek még tizenévesen is ilyen haszontalan dolgokkal foglalkozik?
Nagy szerencsémre igen jó és támogató családi környezetben nőhettem fel a nyolcadik kerületi Baross utcában. Éreztem, hogy a szüleim szeretnek, az unokatestvéremmel nagyokat játszottuk, és mivel már négyévesen megtanultam olvasni, a könyvek is hamar a barátaim lettek. Írtam néhány versikét, az első nagy gyerekkori vállalkozásom pedig egy óriási füzet volt, amibe szerettem volna beleírni az összes embert. A házban, az utcában mindenkitől megkérdeztem, ő kicsoda, és a választ gondosan feljegyeztem. A fantáziámmal sem lehetett nagy baj, mert az elmondások szerint nyáron a cseresznyefán ülve mesékkel szórakoztattam a környékbeli gyerekeket.
Vagyis már azelőtt meseíró volt, mielőtt tudott volna ilyen szakma létezéséről.
Talán. A mai napig megvan az a darab papír, amin egy egész gyerekújságot akartam csinálni szöveggel és illusztrációkkal, még egy verset is írtam bele, amiben apukámat hívtam haza a Don-kanyarból. Otthon sokat olvasgattam a húszas-harmincas évekből való Az Én Ujságomat: ez a képes gyereklap volt a mintám. Sok évvel később, amikor a vöröskereszt megkért, hogy készítsek egy igazi gyerekújságot, rögtön beugrott ez az emlék, és nem is fogtam vissza magam: írtam hozzá vagy három új mesét, tettem bele verset, rejtvényeket, társasjátékot, és a belső illusztrációkkal együtt az első-hátsó borítót is magam rajzoltam.
Van tippje rá, hogy ezt a fajta kreativitást, színes fantáziát, rajz- és történetmesélő képességet kitől örökölhette?
Minden bizonnyal az édesapámtól, aki nemcsak orvos volt, hanem író is. Regényes ismeretterjesztő munkái, például Albert Schweitzer életéről vagy az emberiség fájdalom elleni harcáról szóló könyvei sikeresek voltak. Volt egy könyve, a Hogyan éljen az idős ember? című, ez különösen népszerű lett, háromszor is kiadták. Ebben visszaköszönt az egész életében jellemző optimista szemlélete, olyanokról írt benne, hogy az öreg embernek nem szabad sopánkodni, igenis nézze meg a szép fiatal nőket, és nyugodtan dohányozzon, mértékletesen, mert attól még senkinek nem lett baja. Nyilván ez a tanács nem volt független attól, hogy maga is szivarozott. Szóval különleges apukám volt, aki a szívén viselte a sorsomat. Azon a ponton, hogy elvitte a Mórához a Boribont, erősen beleavatkozott az életembe, és ezt nagyon ügyesen tette.
Mégis egy jó nagy kanyar után horgonyzott csak le végleg a gyerekkönyveknél. Addig mivel próbálkozott?
Előbb az Iparművészeti Főiskola díszítőfestő szakára jártam, majd az Állami Bábszínház színésze lettem, közben az ELTE magyar szakos diákja voltam. Elég kemény idők voltak, de a hatodik elfecsérelt év után rájöttem, hogy minden mást abba kell hagynom, és csak gyerekkönyveket kell készítenem. Hogy erre a döntésre jutottam, nagy szerepe volt benne a híres Pető András doktornak.
„A gyerekeknek tilos hazudni. Ahogy a valóság sem rózsaszín, úgy a mesekönyvek szereplői sem mosolyoghatnak állandóan. Ezért változatos arckifejezéseket rajzolok, nemritkán csodálkozó, mérgelődő, vicces vagy komor ábrázatúak a figuráim. Annál inkább is, mert magam is gyakran velük együtt grimaszolok, miközben papírra vetem őket”
Hogyhogy?
Mint apám barátja ismerte a könyveimet, ezért egyszer leült velem, és azt kérdezte: Veronika, ugye tudod, hogy nem te vagy a legjobb grafikus Magyarországon? Mondom, tudom. És azt is tudod ugye, hogy nem te vagy a legjobb író Magyarországon? Azt is. Ő meg erre: rendben, de mivel te egymagad csinálod mind a kettőt, ebben mégis egyedülálló vagy. Ezek után pedig azt is megígértette velem, hogy ezt az előnyömet kihasználva soha nem fogok sem másnak illusztrálni, sem más illusztrációihoz szöveget írni.
És be is tartotta az ígéretét?
Eleinte nem. Egyszer például egy barátnőm megkért, hogy rajzoljak az ő meséjéhez, amit a Móra kiadó illetékese velem együtt úgy vágott ki, hogy öröm volt nézni. Pető András az égből is vigyázott rám: megbüntetett, mert megszegtem a szavam, és letértem a számomra kijelölt útról. Ma már persze kicsit más a helyzet: a tavaly kiadott Kéményseprő Kelemen is csodálatosan szép lett, hála Szegedi Katalin rajzainak. A Móránál hamarosan kijövő indián mesémnél pedig magam ragaszkodtam Baranyai Andráshoz, akinek a munkáit nagyon szeretem.
A hatvanas évek óta a fiókban lapuló Kéményseprő Kelemen egészen különös történet önfeláldozásról, kitartásról, reményről és arról, mit jelent egy pillanat alatt megérezni, ha valakivel igazán összetartozunk. Egy örökre elsüllyedt, a mostaninál jóval békésebb város kulisszái közt játszódó nosztalgikus mese mennyire talál utat a mai gyerekekhez?
A gyerekek, hiába a sok kütyü, alapvetően nem változtak meg az elmúlt évtizedek alatt; korábban az író-olvasó találkozókon sem érzékeltem ezt másképp. Mindegy, hogy egy történetben van-e okostelefon meg számítógép, ha a mese jól van megírva, pontosan érzik a lényeget. Ahogyan azt is rögtön kiszúrják, ha valami hamis, blőd vagy életidegen. Nem az a jó mese ugyanis, amiben mindenki folyamatosan boldog, és csak úgy sugárzik belőle a bugyuta optimizmus. Vegyük csak Andersent, a példaképemet, akinek mindenféle élethelyzetben eszembe jutnak szomorú-szép történetei.
Akkor milyen a jó mese?
A legkisebbeknek is kell konfliktus, dráma, ami a végére természetesen valahogy feloldódik. Annál inkább így van ez, mert senki nem burokban nő fel, akkor is el kell menni az óvodába, ha az embernek semmi kedve hozzá, és a szülők is veszekedhetnek néha otthon. Ezért az én könyveimben soha nem habos torta az élet. És ez egyáltalán nem ijesztő, éppen ellenkezőleg: segít a gyerekeknek a saját nehézségeik feldolgozásában. Hiszen éppen így tanulják az életet; a mesékből értesülnek róla, hogy vannak farkasok, sárkányok, boszorkányok, akiket vagy le kell győzni, vagy túl kell élni a gonoszságaikat. Jó is, hogy most erről beszélünk, mert a készülő Boribon-könyvben egyelőre minden problémamentes, keresek bele valami mozgatóerőt.
A nehézségek mese általi feldolgozásának talán egyik legjellemzőbb példája Laci és az oroszlán története, amikor is a mindentől rettegő kisfiúnak egy oroszlán segít legyőzni a félelmeit. Ez a tavaly éppen ötven éve megjelent műve különleges utat járt be, Japánban például kifejezett kultusza van, 1965 óta közel hétszázezer példányban adták ki. Minek köszönhető ez a népszerűség egy teljesen más kultúrájú országban?
Őszintén mondom, hogy bár évtizedek óta erősen töröm a fejem rajta, a mai napig nem találok rá egyértelmű magyarázatot. Talán a titokzatosság az oka: a kicsi oroszlán egyszer csak feltűnik a semmiből, nem tudjuk, honnan jött, és a feladata elvégeztével hova megy. A japánoknak ez a fajta misztikusság, úgy tűnik, sokkal természetesebb, mint minekünk. Ugyanígy számunkra felfoghatatlanul mélyen érinti őket az alaphelyzet, vagyis hogy Lacit kiközösítik a társai. Az ő kultúrájukban annál rosszabb nincs, mint kirekesztve lenni a közösségből. És nagyon megszeretik az oroszlánt is, amikor elmegy, sírnak, még a felnőttek is. Nem úgy, mint mi, európaiak, akik úgy érezzük, ez természetes dolog; megtanította Lacit a bátorságra, mi más dolga lenne még a kisfiú mellett? Megható a szeretetük.
Egyáltalán hogyan kerülhetett ez a könyv a Távol-Keletre?
1964-ben a frankfurti könyvvásáron látta meg egy japán kiadó munkatársa. A standok tele voltak színes borítójú, tarka kötetekkel, a Laci meg kirítt közülük a feketeségével. Később azt mesélte ez a férfi, hogy először elképedt, amikor elsétált mellette, de néhány perc múlva megállt, mert úgy érezte, hívja őt a könyv. Visszament, megvette, hazavitte, majd egy csodás ember, Tokunaga Jasumoto, a tokiói egyetem finnugor tanszékének professzora lefordította japánra. Már az első kiadás bombasiker lett, és azóta minden évben újra megjelentetik, sőt már Dél-Koreában, Kínában és Tajvanon is kiadták.
Az véletlen, vagy egyszerűen hozzátartozik a gyerekirodalom műfajához, hogy sokszor választ állatokat főszereplőnek?
Ezen még soha nem gondolkodtam, de biztosan nem véletlen. Azon viszont gyakran töprengek, az állatok hogyan viszonyulnak hozzánk, emberekhez, és mennyire hasonlatosak vagyunk az örömben, fájdalomban, betegségben. És ugyanaz a véleményem róluk, mint a kisgyerekekről: ártatlanok, ezért nem érdemlik meg a szenvedést. Mégis szenvednek. De boldogok is tudnak lenni.
Erről van személyes tapasztalata is?
Nem is egy! Gyerekkoromban volt egy kis hullámos papagájunk, nagyon szerettem. Aztán a hatvanas-hetvenes években a fiaim is úgy nőttek fel, hogy élt a lakásunkban egy papagáj. Méghozzá szabadon; mindenki pontosan tudta, hogy ablakot nem nyitunk, ajtót óvatosan csukunk, figyeljük, nem ül-e a vállunkon, amikor kimegyünk. Sőt, a gyerekeim úgy nézték a tévét, hogy közben végig a térdükön ült a madárka. Irtó nagy élmény volt figyelni, milyen gyengéden, szeretettel bántak azzal a kicsi, törékeny élőlénnyel. Amely nekem is sokat segített, amikor elért egy szörnyű válásos história – igen, az élet nem olyan rózsaszín. Onnantól, hogy egyedül maradtam, kicsi férjemnek neveztem, mert amikor mentem haza, és megcsikordult a kulcs a zárban, mindig füttyögve üdvözölt. Amikor pedig írtam vagy rajzoltam, állandóan ott ugrált az íróasztalon, és rettenetes disznóságokat csinált. Például megtépkedte az írógépből kijövő papírt, vagy festésnél megfürdött a vízben, és jól telefröcskölte a már kész rajzokat. De a legérdekesebb szokása az volt, aminek a mai napig nem jövök rá az okára, hogy miután elkészült egy nagy színes rajz, odament, leült a közepére, leeresztette a szárnyait, mintha kotlana. Évtizedekkel később aztán, már a második férjemmel lett egy édes kis kutyácskánk is, egy uszkár. Nem is kutya volt igazán, hanem egy gyengéd és érzékeny lény. Mivel én rosszul alvó vagyok, forgolódom egész éjjel, mindig a férjem lábához fészkelte be magát az ágyba – a mai napig rettenetesen hiányzik mindkettőnknek. Tanulságos volt vele végigcsinálni több mint másfél évtizedet. Az öregedést különösen. Ami ugyanúgy zajlik, mint nálunk: szép lassan elvesznek a képességek, az állat megsüketül, megvakul, elkopnak az ízületei, nehézkessé válik a mozgása.
Ön viszont hiába tölti be idén a nyolcvanötödik életévét, ebből vajmi kevés látszik. Megfogadta az édesapja tanácsát?
Igyekszem. Nyilván nem vagyok már olyan fitt, mint egy tizenéves, de komolyan veszem az élet minden percét. Két-három havonta összeülünk az egykori középiskolai osztálytársaimmal, nyáron meg lejárunk Balatonakarattyára, ahol van egy kis házunk. Eredetileg horgásztanyának vettük, de ezt a funkcióját egyáltalán nem tölti be, mert mindenre van időnk, csak éppen horgászni nem. Talán ráérek majd, ha öreg leszek…
Egy hétköznap ebéd utánra beszéljük meg a találkozót, mondván, akkor nyugodtan le tudunk ülni. Ehhez képest előbb az éppen a tengerentúlon vízilabdázó legkisebb gyereknek van szüksége némi anyai útmutatásra, majd a kollégák szeretnének gyorsan kérdezni ezt-azt. Nagy Tímea pedig éppen olyan lefegyverezően hatékony, mint annak idején a páston.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
