Forgatás és újraforgatás
A filmben „a lehető legkevesebb dialógus van és a cselekményt párbeszédek helyett inkább szimbólumokkal, képszerű megoldásokkal fejezik ki” – harangozta be a művet a Film-Színház-Irodalom, egyenesen „forradalmi újítást” kiáltva, a Képes Sport pedig a Fény és árnyék sikeréből kapásból arra következtetett, hogy a legjobb magyar alkotások között fogjuk emlegetni Manninger opusát. Ám amennyire újszerűnek ígérkezett a film, annyira nehézkesnek bizonyultak a felvételek. Az egyik főszerepet a kor egyik filmcsillaga, Szilassy László játszotta, akinek ideggyulladása okán a készítőknek szüneteket kellett tartaniuk. Az is lassította a munkatempót, hogy Manninger különleges vizuális megoldásai igen sok pepecselést igényeltek. Tavasszal a külső felvételeket készítették el a tardi búzaszentelőn, nyáron pedig a műtermi forgatásra került sor. Az elkészült művet aztán a nyilas cenzúrabizottság nem engedte mozivászonra – mint a Magyarság nevű jobboldali lap december 7-ei száma jelentette, az ok az volt, hogy „a film nem felel meg a nemzetiszocialista gondolatnak”, „a mai időkben nem alkalmas vetítésre”.
A háború után Szilassy szerepeltetése jelentett problémát, a Dél-Amerikába emigráló, jobboldali szimpátiával gyanúsított színészt ugyanis összetévesztették egy hasonló nevű nyilassal, a sajtóban egyenesen azzal vádolták, hogy ő „kezdeményezte” a Duna-parti kivégzéseket. S bár népbírósági eljárás nem indult ellene, szó sem lehetett arról, hogy Szilassy főszereplésével bemutassák a filmet. Manninger így hát úgy döntött, újraforgatja az inkriminált jeleneteket, mintegy ötszáz méter filmszalagnyi anyagot – a náci színésznek titulált Szilassy helyettesítésére Básti Lajos is szóba került, végül Várkonyi Zoltán kapta meg a szerepet. A kétmillió pengősre taksált újraforgatásra a Nemzeti Parasztpárt filmcégének támogatása nyújtott lehetőséget Makk Károly elmondása szerint, aki a Kétszer kettő alig húszéves segédrendezőjeként kezdte meg filmes pályáját. (A másik asszisztens az ugyancsak komoly filmes karriert befutó Hintsch György volt.) „Nem kis nehézséget okoz még egyszer felvenni az összes fontos jeleneteket. A filmben szerepelt ruháim az ostrom alatt elvesztek. Két új ruhát kell csináltatnom, amelyeknek hajszálpontossággal egyezniök kell a régiekkel. Ezenkívül természetesen a frizurámat és az arcfestésemet is olyan tökéletesen kell az alapfilmhez igazítanom, hogy senki ne vehesse észre az utólagos pótlásokat” – nyilatkozta a városi lányt játszó Buttykay Emmi. A díszletek visszaépítése, az elhordott bútorok visszaszerzése, az ostrom sanyargatta színészek felhizlalása, a földosztással gazdát cserélő traktor felkutatása mind-mind kemény feladatot jelentett. „Tengernyi nehézség árán lezajlott a műtét, elkészült mégis a film. A közönség fogja eldönteni, megérte-e a fáradságot…” – írta a Fényszóró nevű lap.
Nos, a közönség elég egyértelműen úgy döntött, hogy nem: olyannyira nem mutatkozott érdeklődés a Kétszer kettő iránt, hogy az 1946-os bemutató után négy nappal levették a moziműsorról. A szakmában akadtak elismerő hangok, ám jellemző a Tiszántúli Népszava kritikája, amely szerint „kedves, derűs meséről” van szó, de „kár, hogy a szerző mesterségének fogásait ennyire előtérbe hozta”. A filmforradalom elmaradt, a depresszióra hajlamos Manninger János pedig megtört az előző évek emberfeletti erőfeszítését semmissé tevő kudarc súlya alatt: 1946. április 1-jén öngyilkos lett. Olyan ember halt meg, aki jelentős művekkel gazdagíthatta volna a magyar avantgárd film – ekkoriban még igencsak szegényes – hagyományát. Hogy visszatekintésben – mikor a film Várkonyi-féle verziója, igaz, rossz minőségben, elérhető a YouTube-on – miért nem rögzült a progresszív magyar filmezés történetében mint fontos előfutár, kevéssé érthető.