Hetvenöt éve lőtte főbe magát Manninger János, aki a háborús összeomlás közepette heroikus munkával kétszer forgatta le Kétszer kettő című filmjét. A művel a magyar filmművészetet kívánta új alapokra helyezni, ám bukás és feledés lett a sorsa.
A magyaróvári születésű Manninger Jánost apja az építészi pályára szánta, ám már fiatal korában a fotózás felé fordult a figyelme. A húszas években Berlinben került be a filmszakma sűrűjébe, először feliratozási munkákat bíztak rá, később segédoperatőrként és segédrendezőként is kipróbálhatta magát. A német fővárosban készült el Eine beinliche Angelegenheit című, merészen kísérletező rövidfilmje, amelyben kezek és lábak mozgásával mutatott be egy szerelmi történetet. Pestre hazatérve standfotósként dolgozott, ő örökítette meg az első magyar hangosfilm, A kék bálvány forgatását is. Filmes szaklapokban megjelent cikkei, nyilatkozatai tanúskodnak arról, hogy komolyan foglalkoztatták a filmkultúra technikai-esztétikai megújításának lehetőségei. Úgy vélte, a hangosfilm elterjedése művészi visszaesést jelentett, már csak azért is, mert a kép- és hangkamerák összeköttetése megnehezítette az innovatív kameramozgásokat. A vizuális élmény a hang rabjává vált – gondolta Manninger, és hosszú évekig dolgozott filmtervén, amivel meghirdetheti a kép felszabadítását a „hang egyeduradalma” alól, és felrázhatja kicsit a polgári vígjátékok és melodrámák sablonjaiba fulladt, kommersz magyar filmgyártást.
A Szinházi Magazin 1943-ban lelkesen számolt be arról, hogy Manninger, a Hunnia Filmgyár fotólaboratóriumának vezetője nagyszerű, „amerikai stílusú” újítással kápráztatta el a városi közönséget: az általa kitalált fényképplakátok hirdették a Pista tekintetes úr című új filmet. „Jávor Pál jön felénk a jegenyefákkal szegélyezett úton mosolyogva, kackiásan, mintha a filmből lépett volna ki és elénksétálna a szürke pesti aszfalton”, az amatőr fotósok pedig nem értették, hogyan készülhettek ezek a szinte ember nagyságú reklámok. Ugyanebben az évben Manninger forgatókönyvíróként is bemutatkozott: a Fény és árnyéknak, Zsindelyné Tüdős Klára miniszterné (korábban az Opera jeles jelmeztervezője, majd magyaros divatkreációk megalkotója, néprajzkutató, később az Országos Református Nőszövetség elnöke, Világ Igaza kitüntetéssel elismert zsidómentő) rendezésének írta a szövegkönyvét. A következő esztendőben végre lehetőséget kapott a Kétszer kettő megvalósítására – producerként Dayka Margit férje, Kolczonay Ervin bábáskodott a projekt felett.
Forgatás és újraforgatás
A filmben „a lehető legkevesebb dialógus van és a cselekményt párbeszédek helyett inkább szimbólumokkal, képszerű megoldásokkal fejezik ki” – harangozta be a művet a Film-Színház-Irodalom, egyenesen „forradalmi újítást” kiáltva, a Képes Sport pedig a Fény és árnyék sikeréből kapásból arra következtetett, hogy a legjobb magyar alkotások között fogjuk emlegetni Manninger opusát. Ám amennyire újszerűnek ígérkezett a film, annyira nehézkesnek bizonyultak a felvételek. Az egyik főszerepet a kor egyik filmcsillaga, Szilassy László játszotta, akinek ideggyulladása okán a készítőknek szüneteket kellett tartaniuk. Az is lassította a munkatempót, hogy Manninger különleges vizuális megoldásai igen sok pepecselést igényeltek. Tavasszal a külső felvételeket készítették el a tardi búzaszentelőn, nyáron pedig a műtermi forgatásra került sor. Az elkészült művet aztán a nyilas cenzúrabizottság nem engedte mozivászonra – mint a Magyarság nevű jobboldali lap december 7-ei száma jelentette, az ok az volt, hogy „a film nem felel meg a nemzetiszocialista gondolatnak”, „a mai időkben nem alkalmas vetítésre”.
A háború után Szilassy szerepeltetése jelentett problémát, a Dél-Amerikába emigráló, jobboldali szimpátiával gyanúsított színészt ugyanis összetévesztették egy hasonló nevű nyilassal, a sajtóban egyenesen azzal vádolták, hogy ő „kezdeményezte” a Duna-parti kivégzéseket. S bár népbírósági eljárás nem indult ellene, szó sem lehetett arról, hogy Szilassy főszereplésével bemutassák a filmet. Manninger így hát úgy döntött, újraforgatja az inkriminált jeleneteket, mintegy ötszáz méter filmszalagnyi anyagot – a náci színésznek titulált Szilassy helyettesítésére Básti Lajos is szóba került, végül Várkonyi Zoltán kapta meg a szerepet. A kétmillió pengősre taksált újraforgatásra a Nemzeti Parasztpárt filmcégének támogatása nyújtott lehetőséget Makk Károly elmondása szerint, aki a Kétszer kettő alig húszéves segédrendezőjeként kezdte meg filmes pályáját. (A másik asszisztens az ugyancsak komoly filmes karriert befutó Hintsch György volt.) „Nem kis nehézséget okoz még egyszer felvenni az összes fontos jeleneteket. A filmben szerepelt ruháim az ostrom alatt elvesztek. Két új ruhát kell csináltatnom, amelyeknek hajszálpontossággal egyezniök kell a régiekkel. Ezenkívül természetesen a frizurámat és az arcfestésemet is olyan tökéletesen kell az alapfilmhez igazítanom, hogy senki ne vehesse észre az utólagos pótlásokat” – nyilatkozta a városi lányt játszó Buttykay Emmi. A díszletek visszaépítése, az elhordott bútorok visszaszerzése, az ostrom sanyargatta színészek felhizlalása, a földosztással gazdát cserélő traktor felkutatása mind-mind kemény feladatot jelentett. „Tengernyi nehézség árán lezajlott a műtét, elkészült mégis a film. A közönség fogja eldönteni, megérte-e a fáradságot…” – írta a Fényszóró nevű lap.
Nos, a közönség elég egyértelműen úgy döntött, hogy nem: olyannyira nem mutatkozott érdeklődés a Kétszer kettő iránt, hogy az 1946-os bemutató után négy nappal levették a moziműsorról. A szakmában akadtak elismerő hangok, ám jellemző a Tiszántúli Népszava kritikája, amely szerint „kedves, derűs meséről” van szó, de „kár, hogy a szerző mesterségének fogásait ennyire előtérbe hozta”. A filmforradalom elmaradt, a depresszióra hajlamos Manninger János pedig megtört az előző évek emberfeletti erőfeszítését semmissé tevő kudarc súlya alatt: 1946. április 1-jén öngyilkos lett. Olyan ember halt meg, aki jelentős művekkel gazdagíthatta volna a magyar avantgárd film – ekkoriban még igencsak szegényes – hagyományát. Hogy visszatekintésben – mikor a film Várkonyi-féle verziója, igaz, rossz minőségben, elérhető a YouTube-on – miért nem rögzült a progresszív magyar filmezés történetében mint fontos előfutár, kevéssé érthető.
A Tolnai Világlapja 1944. július 12-ei száma szerint Manninger a tardi búzaszentelőn felvételeket készítve a helyi katolikus templomban egy fából faragott, baldachinos Szűz Mária-szoborra bukkant, amelyet valaha körmenetekben hordozhattak körbe. A forgatás nyomán a helyiek felelevenítették a „tardi Madonnához” kapcsolódó szokást.
Magánutópia
„1937-ben született a fiam. A szanatórium szülőszobája előtt sétáltam fel-alá és abban a túlfeszített idegállapotban, a gyermekemmel egyidőben született meg bennem a 2 × 2 témája. Lényege az, hogy két emberpár élete fut párhuzamosan a kaucsukszalagon. Az egyik pár városban él, a másik falun. Mind a négyen dolgoznak, nem tudnak egymásról, munkájuk mégis szervesen összekapcsolódik. Egyik sem tudna meglenni a másik nélkül” – fogalmazta meg a Fényszórónak Manninger a film alapgondolatát. Szerelmi dráma paraszti miliőben egyfelől, helyre menyecske kezéért vetélkedő legényekkel, a jövendőbelit kataszteri holdakban méricskélő családfővel, összetört mézeskalács szívvel, az éjszakában lángra gyúló asztaggal. Villamos elől félrerántott, modern kisasszony hajkurászása másfelől, könnyed urbánus hangsúlyokkal, körúti színházakba illő humorral. A Kétszer kettőben nem a történetmesélés a lényeg: a banális fordulatokból építkező és még banálisabb karaktereket felvonultató párhuzamos történetek csupán azt a vázat szolgáltatják, amelyen Manninger szellemes analógiák, asszociációk segítségével egybeszerkesztheti az egyébként élesen elkülönülő társadalmi valóságokat.
Mert mintha ez lenne a célja a rendezőnek: művészi eszközökkel egy magasabb absztrakciós szinten megvalósítani azt a társadalmi szintézist, amelynek reményét ideológiák, élet-halál harcot vívó politikai mozgalmak hordozzák magukban – ám amely remény ideológiai-politikai síkon szinte elkerülhetetlenül gyilkos fantazmává válik, romlásba taszít. A Kétszer kettő, e látszólag „kedves, derűs mese” így nyer politikai értelmet. Egy tragikus történelmi sorsforduló alatt, az összeomlás és újrakezdés hónapjaiban szinte lehetetlen körülmények között készült el, mindebből azonban semmi sem mutatkozik meg benne: valószerűtlenül idilli, már-már utópikus hangulat lengi be a filmet, ám ez az utópia mélyen személyes jellegű, s mint ilyen, szembemegy a korral. Manninger elmondta: a létezés egységének megmutatása a célja. Ám ez az egység nem annyira lehetőség, mint adottság – nem megvalósítani kell, hanem észrevenni.
„Vajon tényleg voltak a filmnek művészi kvalitásai? Tény, hogy vannak benne érdekes beállítások, szokatlan szemszögből felvett képsorok, ezek azonban mindenáron keresett eredetieskedésnek tűnnek a lassú, vontatott cselekményű műben. A forgatókönyvben sincs semmi újszerű, a falu és város ellentéte nem különösebben eredeti ötlet. Manninger kissé elbizakodottan és öntelten utasította el a jó közönségfilm szabályait, így nem csoda, ha filmje megbukott” – értékelte később a filmet Szilassy László fia, és bár negatív véleményében közrejátszhat az is, hogy a film „nácitlanításáról” beszámoló cikkekben rendre tömeggyilkosként és nyilas gengszterként szerepelt az édesapja, tény, hogy a Kétszer kettő nem remekmű: elemei nem szervesülnek tökéletesen, ritmusa meg-megdöccen, a képi újszerűség nem feledteti a storytelling édeskésségét. Mégis számot tarthat figyelmünkre, nem csupán kísérletezésével, hanem furcsán korszerűtlen gondolatiságával is.
A létezés pillérjei
Az emberi élet nagy egysége – sugallja Manninger – nem a megfelelő munka- és lakhatási feltételekben, a társadalmi működés üzemi szervezettségében, hanem abban nyilvánul meg, hogy a parasztlegény épp olyan mozdulattal simogatja tehenét, mint ahogyan a polgári pubi reggeli torna közben hajlítgatja karját. A súlyzóemelgetésre a tejfejés képe felel. A cigányasszony által megolvasott kéz a vidámparki jósgépre szorított tenyérré tetszik át. A parasztfiatalok botladozása a pesti forgalomban a városi pár riadalmával hasonul, amely elé birkák özönlenek az országútra. És hosszan sorolhatnánk még azokat az avantgárd ihletettségű képi gegeket, vizuális asszociációs láncokat és montázstrükköket, amelyekkel Manninger a társadalmi rétegeket egybefűző összefüggések hálózatát tárja fel. Ezekben a kapcsolatokban rejlik a mindenkit egyesítő örök emberi, nem abban a mesterséges emberképben, amely az ideológiák állandó hivatkozási alapja. Bárhol helyezkedjünk is el a társadalmi ranglétrán, gesztusaink, „tropizmusaink” (Nathalie Sarraute francia író nevezte így a szociális interakciók során tudatunk határán lejátszódó folyamatokat) azonosak. A materiális szemlélet számára persze ezek a gesztusok jelentéktelenek a társadalmi feltételekhez képest. Manninger azonban egy konzekvensen költői szemléletet érvényesít, amelyben e gesztusok jelentik a létezés pillérjeit.
A Kétszer kettő egyszerre narratív és képnyelvi szimmetrialogikája meghatározza a film „társadalmi” üzenetét, azt az idealizmust, amely joggal nevezhető konzervatívnak. Manninger nem mond ítéletet sem a falusi, sem a városi létforma felett – inkább a poézis közös nevezőjére hozza őket. Az osztályharcos felfogás vagy a maró társadalomkritikai szatíra a lehető legmesszebb áll tőle – így például a „léha életű” mérnök kifigurázása megmarad a polgári komédiák színvonalán. Filmjében a két világ képviselői között nem szikrázik fel semmiféle ellenérzés. Diadalmas zenétől kísért képláncokon végigvezetve mutat rá, hogy munkájukkal valójában egymás jólétét-jóllétét szolgálják: a parasztok learatják a búzát, amelyből aztán a mérnök úr asztalára kerülő kenyér készül, a mérnök által tervezett traktor pedig biztosítja a földművesek jó munkakörülményeit.
Hogy a nyilas rezsim, majd a kommunista befolyás alá került háború utáni közhangulat miért idegenkedett annyira a Kétszer kettőtől, nem nehéz megérteni. Manninger egyforma tisztelettel fordul szereplői felé, de nem kérdőjelezi meg a társadalmi hierarchiát, s hiányzik belőle mindenfajta népi-plebejus orientáltság. Filmjének parasztjaiban nem buzog egy új világ megteremtésének vágya, s a városi karaktereket sem tölti el felháborodás az „alul lévők” helyzete miatt. A társadalmi mobilitást nem annyira a merev osztályszerkezet, mint az ambícióhiány gátolja. A két pár a nászutak során megismerkedhet az övéktől eltérő világgal, de egy nap után a hazatérés mellett döntenek: idegen nekik a másféle környezet, jó nekik otthon. A film végjelenetében találkozik a két világ: a falut elhagyó mérnökék benzinnel segítik ki az új traktorukkal Budapestről hazazötyögő parasztpárt. Mindenki csupa mosoly.
Hogy ez a mosoly a huszadik századi magyar történelem ismeretében minden, csak nem megalapozott? A Kétszer kettő, de alkotójának tragikusan félbeszakadt pályája is arra emlékeztet bennünket, ami lehetett volna máshogy – ami lehetett volna.
Hajdú Farkas-Zoltán regényfolyamában a pálfordulásokkal és egyszerre jó és rossz szereplőkkel teli közép-európai történetek mellett saját és családja életét is meséli. Az íróval a kézírás fontosságáról, a posztmodernről, a progresszív és a konzervatív irodalomról beszélgettünk, és arról is, miként interjúvolta meg a világhírű filozófust, Hans-Georg Gadamert.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
