Orbán Balázs nemcsak monumentális monográfiájában, de fényképen is megörökítette a székely világot – felvételei a korai magyar fotótörténet emblematikus darabjai.
Bódy Gábor főiskolai vizsgafilmje, az 1975-ös Amerikai anzix kezdő képsorait Csoóri Sándor némileg módosított sorai kísérik: „El kell indulni minden úton, az embert mindenhol várják, nincs halálos érv a maradásra.” Vizuális világában az archaikus fotográfiákat idéző kísérleti nagyjátékfilm az 1848–49-es szabadságharc magyar emigránsainak életébe enged betekintést az amerikai polgárháború utolsó napjaiban. Az unionisták oldalán harcoló három katonatiszt – Fiala János tüzér őrnagy, térképész és feltaláló, a virtuskodó Vereczky Ádám lovassági főhadnagy és a folytonos nosztalgiával küszködő Boldogh százados – három különböző irányba mutató sorsa sejlik fel a sikeres újvilági érvényesüléstől az értelmetlen halálos baleseten át a honvágy hajtotta hazatérésig.
A székely báró, Orbán Balázs regényes életét mintha e három filmbeli, részben valós, részben fiktív szereplő sorsából és habitusából formálta volna eggyé az élet és a történelem. Az 1829-ben a Székelyudvarhely melletti Lengyelfalván született író, néprajzkutató, fotográfus, 1872-től 1890-ben bekövetkezett haláláig országgyűlési képviselő Orbán élete és munkássága ugyanis filmforgatókönyv után kiált. A Földközi-tenger keleti medencéjén és Kis-Ázsián át a brit Jersey szigetéig tartó kalandos utazásai önmagukban is nagyon izgalmasak, a Bach-korszakot követő, 1859-es hazatérése utáni esztendőkben végzett tevékenysége nemkülönben: ekkor új utakon elindulva a közéletben való aktív részvétel és a szülőföld széles körű megismertetése volt a fő célja. Utóbbi tevékenységében meghatározó szerepet kapott a fotográfia és a néprajz iránti elkötelezettsége, aminek következményeként 1868 és 1873 között hat kötetben adta ki A Székelyföld leírása című monumentális művét Udvarhelyszék, Csíkszék, Háromszék, Marosszék, Aranyosszék és a Barcaság bemutatásával. A máig forrásértékű munka komplex ismereteket ad az országrész természeti kincseiről és topográfiájáról, történelmi és kulturális sokszínűségéről, települései és a benne élők korabeli mindennapjairól. Orbán Balázs még a Kossuth-emigráció fiatal, agilis tagjaként Jersey szigetén került közeli barátságba az ugyancsak emigráns Victor Hugóval, akivel nemcsak intenzív társasági életet élt, de a neves francia író az akkor legfiatalabb képalkotó médium rejtelmeibe is bevezette az ifjú székelyt. A fotográfia varázsa Orbánt a hazatérte után sem eresztette, nem véletlen, hogy A Székelyföld leírásához készült felvételei a korai magyar fotótörténet emblematikus, ám súlyukhoz mérten máig kevéssé ismert darabjai.
A korban nem volt ismeretlen a tájban gyalogosan, lóháton vagy szekéren vándorló fotográfus archetípusa, akinek munkái nyomán útikönyvek jelentek meg. Orbán Balázs mellett ilyen volt a dél-amerikai útjáról, egyúttal szintén az emigrációból hazatérő Rosti Pál, a Tátra megörökítőjeként Divald Károly és a honi közélet ugyancsak meghatározó alakjaként kolozsvári fotóműtermet működtető – sok más mellett a színes fényképezéssel kísérletező – Veress Ferenc is. A ma ismert csaknem száz, napjainkban a Román Nemzeti Levéltár Maros megyei fiókjában őrzött és egyértelműen Orbán Balázshoz köthető fotográfiának csak a pozitív kópiáit ismerjük, a fényképezőgép és az eredeti üvegnegatívok sorsáról ez idáig semmit nem tudni. A kalandos úton megmaradt útinaplókból és feljegyzésekből azonban izgalmas, esetenként kifejezetten szórakoztató képet kapunk a korabeli erdélyi atmoszféráról és a fotográfus munkamódszeréről. Orbán az úgynevezett nedves kollódiumos eljárással dolgozott, amelynek jellegzetessége, hogy a fényérzékenyítést és az előhívást azonnal, a helyszínen el kellett végezni. Lelki szemeink előtt plasztikusan felsejlik a nagy bajszú Orbán, ahogy egy sziklabércen vagy egy falu főterén az emberek legnagyobb csodálatától övezve teátrális mozdulatokkal előhívja képeit. Lenyűgöző táj- és városképei mellett portréi és csoportképei amúgy is sokszor kalandos úton születtek – vagy éppen hiúsultak meg. Jellemzően a román falvakban számol be olyan szituációkról, hogy állványra szerelt méretes kameráját fegyvernek nézték, így a csoportképhez nagy nehezen összeálló népek szempillantás alatt szaladtak szét a település minden irányába. Gyakorta adódott konfliktushelyzet abból a babonából is, miszerint a „léleklopó” fotográfus a portrék elkészítésével az alanyok lelkét is végleg magával ragadja.
Orbán Balázs fennmaradt fotográfiáinak értékét jelentősen növeli, hogy számos papírkópián saját kézírással írt utasítások szerepelnek a szerkesztők, illetve a felvételek alapján dolgozó réz- és fametszők részére. A kor nyomdatechnikája ugyanis még nem tette lehetővé a fotók reprodukálását, így ma annál izgalmasabb összevetni az eredeti felvételeket és a belőlük készült metszeteket, amelyek A Székelyföld leírása köteteit illusztrálják. Szerencsére ma már erre lehetőségünk is van: Orbán Balázs munkáit az 1970-es évektől kezdve a Securitate kitüntető figyelme mellett fokozatosan megismerte az erdélyi közvélemény és a magyarországi szakma is. Ebben elévülhetetlen érdeme volt a tavaly elhunyt marosvásárhelyi fotóművész, Erdélyi Lajos kutatómunkájának.
