A modern kor embere sokszor elvágyódik a nagyvárosokból, hogy a civilizációtól távol békére leljen. Így volt ez már jóval a digitális világ előtt is, sok más alkotás mellett Sean Penn zseniális drámája, az Út a vadonba is bemutatta mindezt, miként a tavalyi Torontói filmfesztiválon debütált Pásztorok is, amelyben az irodai mókuskerékből menekülve egy fiatalember az Alpok felé veszi az irányt, hogy birkákat tereljen. A többség azonban csak álmodozik ilyesmiről, nincs mersze vagy lehetősége, hogy a hétvégi házánál messzebbre merészkedjen.
Sáfrány József nem az utóbbiak közé tartozik. Az alkotásaival lehetőséget teremt, hogy ha csak a kanapé kényelméből a képernyőt bámulva is, de néhány órára menedéket találjunk a zaj elől.
A rendező már gimnazista korában is szeretett csavarogni, autóstoppal járta az országot, élvezte az utazást, és mindig irigykedett, amikor meglátta a Magyar Televízió egyik kocsiját, hiszen ők szemmel láthatólag épp abból éltek, ami az ő legfőbb hobbija.
Volt egy barátnőm, akinek az apja neves művészettörténész volt, nem tetszett neki, hogy egy szakadt külsejű ürge, mint én, a lánya körül őgyeleg, ezért megbízott azzal, hogy ha már úgyis csavargok az országban, akkor fényképezzek le neki mindenféle középkori műemlékeket
– emlékezett vissza egy interjúban Sáfrány József, és mire elvégezte a rábízott feladatot, a lány már régen nem volt képben, viszont míg korábban csak rábökött a térképen egy pontra, és különösebb cél nélkül odautazott, az említett tapasztalata ráébresztette, értelme is lehet a fura hóbortjának. Így amikor érettségi után olvasta, hogy Magyar Televízióba segédvilágosítót keresnek, nem habozott jelentkezni.
Így indult a karrierje, amelynek során az elmúlt negyven évben több mint félszáz dokumentumfilmet készített, többségében hazánkat járva, de második otthonaként Afrikát is felderítette.
A Filmión látható Pásztorénekben a Kárpát-medencének azon részeit barangolja be, ahol még a hagyományos állattartás fellelhető. Az alkotást 2016-ban forgatta, és szomorú belegondolni: lehet, hogy ma már fele ilyen hosszú lenne, hiszen egy kiveszőben lévő kultúrát dokumentált. Magyarországon a hagyományos állattartás leginkább a Hortobágyon maradt fent, de már ott is csak kevesen űzik az ősi életmódot, noha a csárdákat annak idején direkt egymástól olyan távolságra húzták fel, hogy két itatás között pont el lehessen hajtani egyikből a másikig a jószágokat.
Utóbbiak nagyrészt ma már üresen állnak, pedig ahogyan a filmben többször elhangzik, ahol állatok legelnek, ott nincs gaz, ennek ellenére nemcsak amiatt csappan folyamatosan a pásztorok száma, mert a 21. században nem a legvonzóbb karrierút, hanem azért is, mert a jogi szabályozások ott gáncsolják ezt az életmódot, ahol tudják.
Nem gondolom, hogy Sáfrány József célja az lett volna, hogy periratot írjon az Európai Unió ellen, de részben ezt teszi: döbbenetes szembesülni azzal, hogy az elvileg a környezetvédelemért felelős politikusok miként ártanak a természetnek.
A szerbiai Szerémség például az utolsó hely Európában, ahol az erdőben legeltetik a disznókat. Mindez egyrészt jót tesz az ökoszisztémának, másrészt, miként a narrátor megjegyzi, ennél finomabb malacsültet soha életében nem evett. Az unió azonban betiltotta ezt a tevékenységet, s amint végbemegy Szerbia EU-csatlakozása, eltűnik ez a típusú állattartás, ahogy az Horvátországban is történt. Hasonló szabályozások miatt Szlovákiában a liptói túró már rozsda- és csíramentes körülmények között készül, az ukránok azonban még az ősi receptjük szerint dolgozhatják fel a juhtejet, amelynek az oltóanyaga birkagyomorból készül, azt faedényben keverik össze a tejjel, majd fenyőgallyakon keresztül szűrik le.
Nem menekül a bürokrácia elől Erdély sem: jelenleg még milliószámra repkednek a méhek a virágpompás tájon, de nem biztos, hogy sokáig élvezhetjük ezt a látványt, mert a támogatási rendszer miatt egyre több kaszálóból legelőt csinálnak. Bepillantást nyerhetünk egy szorgos család életébe is, akik már napfelkelte előtt munkához látnak, tehenet fejnek, de az uniós kvóta miatt nem adhatják el a tejet, így azt az utolsó cseppig fel kell dolgozniuk.
A sok szomorú és nem túl fényes jövőt előrevetítő minisztori mellett azonban némi reményt is kínál a film. Ugyanis miként egyre több fiatal vásárol analóg fényképezőket, hallgat albumokat hanglemezen Spotify és egyéb zenemegosztó szolgáltatások helyett, úgy sok család hagyja el a nagyvárost, hogy hagyományos gazdálkodásba kezdjen. Nyilván nem olyan mértékben, hogy a tendenciák visszafordulhassanak, de legalább lassítják a folyamatokat. Ugyanígy, egy ötvenperces természetfilm hatására senki sem fogja szedni a nagyvárosi sátorfáját, de a végtelenül meditatív képsoraival – ez Kele Andor operatőr utolsó munkája, neki ajánlják a Pásztoréneket – gondolkodásra késztetheti az embert.
Kiemelt kép: Az ismeretterjesztést megszakítva Berecz András olykor-olykor elénekel egy népdalt. Forrás: Filmio
