Gertler Viktor enyhén sem nevezhető lázadó szemléletű rendezőnek, úgy simult bele a korabeli hatalomba, mint kés a vajba. A politikai ideológiát közvetítő művei közül a leghíresebb az 1953-as Állami áruház, de már korábban is készített számos olyan filmet, amelyek félreérthetetlenül a rendszer üzenetét közvetítették: ilyen volt például a Becsület és dicsőség, az Ütközet békében vagy az Én és a nagyapám is. Ami miatt nem felejtődött el a neve, az egyrészt annak köszönhető, hogy a hatvanas években A Noszty fiú esete Tóth Marival vagy Az aranyemberrel átnyergelt az irodalmi adaptációk világába, amelyek jellegükből kifolyólag nélkülözték a politikát és az, hogy egy biztoskezű alkotó volt. Ez már a propagandafilmjeiből is kiderült, de az említett, későbbi feldolgozásai esetében ezt a profizmust már szájelhúzás nélkül lehetett élvezni.
Másrészt maradandót alkotott a Gázolással is – amikor nemrég beszélgettem Ráduly Györggyel, az NFI Filmmegőrzési és technológiai divízió igazgatójával, az 2025-ös Budapest Klasszikus Film Maraton terjedelmes programjából ezt az 1955-ös rendezését emelte ki. Nem méltatlanul: amellett, hogy egy érdekes és a maga korában szokatlan műfaji kísérletről van szó, Gertler itt csak ímmel-ámmal kedveskedett a hatalomnak, viszont ezek a momentumok indirekt és meglepő módon a film javát szolgálják.
A negyvenes-ötvenes években élte a virágkorát Amerikában a film noir műfaja, amelynek nincs egységes definíciója, de fő jellemvonásai a következők: általában adott egy főszereplő férfi, aki egy olyan ügybe keveredik, amely mindig súlyosabb és szövevényesebb annál, mint elsőre látszik és arra kényszeríti, hogy meghasonuljon saját magával erkölcsileg, és többnyire a folyamat katalizátorát egy femme fatale jelenti, egy ellenállhatatlan nő, aki az ujja köré csavarja és a rontásba vezeti. Vizualitás szempontjából pedig ezeket az alkotásokat sötét jelenetek, vészjósló helyszínek, a fények és árnyékok fenyegető játéka jellemzi.
Utóbbiak kivétel nélkül megjelennek a Gázolásban,
Budapestnek még az olyan pompás, turistakedvenc helyszínei, mint a Lánchíd is éjszaka és olykor szemerkélő esőben látható, a cselekmény legfontosabb pillanatai pedig barátságtalan lakásokban vagy épp nem az úri közönség által látogatott csehókban játszódnak.
És a sztori szintén felvonultatja a zsáner legfőbb vonásait. A történet főszereplője, az ígéretes pálya előtt álló bíró megismer és egyből bele is szeret egy különös nőbe, aki az értelmiségi, karót nyelt családjával dacolva sofőrként dolgozik, a szabadságot keresi, egy este azonban bevallja a férfinak, hogy elgázolt valakit. A jogász megpróbálja felgöngyölíteni, mi is történt valójában, a nyomozása során pedig elbeszélget az asszony korábbi férjével, és bár egyre nyilvánvalóbb, hogy tönkretett életek kísérik a szíve választottjának sorsát, mégsem bír szabadulni a csábításból és ólomsúllyal nehezedik rá a dilemma, hogy a törvényi hivatásához és esküjéhez legyen lojális vagy az érzelmei vezessék.
Ferrari Violetta tökéletes femme fatale, egy korabeli, hasonló hollywoodi alkotásban is megállná a helyét és szintén kiváló a gyötrődő ügyvédet alakító, akkoriban már a sztárkorszakát élő Darvas Iván is, kettőjük között pedig tökéletesen működik a kémia. Az izgalmas sztori és a fojtogató atmoszféra miatt pedig a Gázolás ha nem is ér fel a műfaj olyan klasszikusaihoz, mint az Alkony sugárút – igazságtalan is lenne azzal összevetni, hiszen az nem csupán az irányzat, hanem minden idők egyik legjobb filmje –, de megközelíti azokat. És éppen amiatt, mert Gertler Viktor nem akart ütközni a hatalommal, átélhetőbb a Gázolás közép-európai szemmel, mint a tengerentúli társai.
Egyrészt könnyebb azonosulni egy bíróval, mint egy Raymond Chandler-adaptáció magánnyomozójával, másrészt esetünkben az a fajta erkölcsi elkárhozás, amely a hasonló amerikai filmekben általában elkerülhetetlen, nem illeszkedett volna a korabeli ideológiába egy törvényt képviselő férfi kálváriája esetében. Épp ezért mindennaposabbnak érződik a sztori: a játékidő utolsó negyedében a rendező műfajt vált, bírósági filmbe torkollik, amelynek során a főszereplő kifejezetten racionális döntéseket hoz. Elmaradnak így a teátrális gesztusok, a mindent felégető dráma, ezáltal a Gázolás kisszerűbb, mint a hollywoodi előképei, viszont reálisabbnak hat.
Kiemelt kép: Gázolás: Forrás: Filmio
