Vannak regények, amelyeket egyívű történetért olvas az ember. Bevonódunk néhány szereplő életének valamely eseménysorába, és szeretnénk végére járni a dolognak, megtudni, hogy mi sül ki belőle – mondjuk, hogy ki a gyilkos. Vannak olyanok is, ahol a hős kíséretéül szegődünk, vele éljük át élete egymás után sorjázó eseményeit, gyakran anélkül, hogy a regény valamely lezárt végkifejlettel jutalmazna minket a hűséges olvasásért. Aztán olyanok is vannak, amelyeket elsősorban a szöveg szépségéért, az elbeszélés megragadó vagy éppen szorongást keltő hangulatáért, a belőle kiáradó életérzésért olvasunk.
A két háború közötti Erdély egyik legnépszerűbb írójának, Karácsony Benőnek legsikeresebb regénye, a Napos oldal egészen biztosan nem tartozik az első kategóriába. Története természetesen van, a főhős egy bizonyos Felméri Kázmér, hivatalnokból egy örökség révén kényszerűen lett és ebben kudarcot is valló malomtulajdonos, nem mellesleg amatőr, bár tehetséges szobrász, aki próbál társat találni, megélni, dolgozni, boldogulni. A második kategória már inkább találó, az olvasó egymással laza kapcsolatban álló apróbb-nagyobb események során kíséri az egyes szám első személyben beszélő főhőst, anélkül, hogy sejtené, merre mennek, és anélkül, hogy ez különösebben fontos volna számára. Esetünkben a harmadik kategória is alkalmazható,
a nyelvi leleményekkel teletűzdelt, szépen megírt mondatoknak önmagukban is olvasómegtartó erejük van.
Ráadásul szóba jöhet egy negyedik kategória is: a humor. Karácsony Benőnek rokonszenves, mert a szövegbe simuló humora van, ami anélkül késztet az olvasás közbeni elmosolyodásra, hogy kizökkentene abból. „Nem kell sietned, mint máskor – intettem magam mérsékletre –, nem kell hanyatt-homlok rohannod többé, állástalan és szabad vagy, mint egy bárányfelhő.” „Csapzott kis romantika volt így találkozni régi éveimmel. Hervadt romantika ez, mint a Veronka cipője.”
Minden ízében, minden részletében és zamatában erdélyi történet a Napos oldalé, a főhős köré mégis teljesen önálló, saját világot teremt, csupa létező valóságból összeállt új valóságot, amilyen nincs is sehol másutt, csak ebben a történetben.
Annak idején nem minden kritikusa értékelte ezt a Gaál Gábor szavaival „önkényes valóságteret”, de a mai olvasónak könnyű megszeretnie. Talán a közel évszázados távolság miatt, amitől a regény a mi számunkra végleg kilépett a maga jelenéből, és saját időszámítást teremtett magának.
A két háború közötti erdélyi jelenben Karácsony Benő tagja volt ugyan a magyar nyelvű kortárs irodalom arisztokratikus köztársaságának, személyes ismeretségben minden jeles íróval és szerkesztővel, mégis egyfajta kívülállóságban, magát szinte alig mutatva. Önként vállalt távolságtartás volt ez, vagy a pályatársak döntése, ma már nem tudható. Az egyik ok mindenesetre az lehetett, hogy a kenyerét ügyvédként kereste, az irodalom számára szellemi utazás volt a polgári létből a művészet egzotikus tájaira. Talán éppen azért csinált magának külön világot, hogy abban végre igazán otthon érezhesse magát.
Hosszú élet nem adatott neki, a vészkorszakban deportálták, ötvenhat évesen Auschwitzban lelte halálát. Viszont megadatott neki, ami az alkotó emberek kiváltsága: a regényei által ma is él.