„Embert már nem esznek!” – válaszolta újságírói kérdésekre az óceániai misszióból hazatért Molnár Mária. Az újságírók 1935-ben is vadásztak a szenzációra, ezért kérdeztek rá rendre a pápuák kannibalizmusára. A törékeny magyar hittérítő, aki csak néhány hónapra tért haza állomáshelyéről, azt azért elmesélte, hogy az őserdő mélyén látott olyan kunyhókat, amelyeket emberi koponyák díszítettek. Egy mártír élettörténete következik, aki végül nem a kannibálok, hanem a háború áldozata lett. 1943-ban egy japán hadihajón végezték ki, testét valószínűleg a Csendes-óceánba vetették.
„Csak annyit kérek tőletek, testvéreim, imádkozzatok értem. Nem azért, hogy a tengerbe ne dobjanak, hogy az emberevők fel ne faljanak, hanem hogy mindvégig megmaradhassak Krisztusom oldalán” – kérte indulása előtt, 1927 decemberében, mintha megérezte volna, mi vár rá.
Negyven éves elmúlt, amikor felszállt az Orsova óceánjáróra, és kilenchetes utazás végén érkezett az óceániai Admiralitás-szigetcsoportra. Pedig korábban eszébe sem jutott, hogy távoli tájakon hirdesse Jézus tanait. A Várpalotán született kislány, akinek kilenc testvére közül öt élte meg a felnőttkort, már Budapestre költözve döntötte el, hogy diakonissza lesz. A Filadelfia Diakonissza Egylet tagjaként kórházi ápolást tanult, műtősnő lett, mert azt viszont régóta és biztosan tudta, hogy segítő foglalkozást akar űzni. Az első világháborúban a galíciai front egyik kórházában is helytállt, pedig tífusszal, kolerával, hólyagos himlővel, vérhassal és maláriával is találkozott.
A háború után Győrbe helyezték, ott is a nehezebb végén fogta meg a munkát: öngyilkosságot megkísérlőkkel, utcalányokkal, rabokkal foglalkozott.
Majd Nyelvet tanulni ment ki Németországba, ott, Liebenzellben, egy Pápuáról visszatért protestáns misszionárius előadását hallgatva érezte, hogy bár nem akar menni, de ott a helye, a világ másik végén. Jelentkezését elfogadták, de az orvosi vizsgálaton megbukott. Örült is, nem is, mert erős volt benne a bizonyosság, hogy Isten ott akarja őt látni. Annyira, hogy még úszóleckéket is vett.
Végül minden akadály elhárult, és az erélyes természetű, de alkatra törékeny nő elindult a küldetésre. Ajándékokat is vitt magával, legnagyobb sikert a játékbabákkal aratta, ezekkel még a törzsfőnökök is eljátszottak.
Mária nem a legnagyobb szigeten, Manuson, hanem a tőle néhány kilométerre fekvő Pitilun lakott, ha éjjel beteghez vagy szüléshez hívták, csónakba ülve indult el. A helyiek Miszisz doktornak hívták, de nemcsak gyógyította, hanem térítette is őket. Volt egy gitárja, ha azon játszott, a pápuák áhítattal hallgatták. Istentiszteletet is tartott, arra harang híján kagylókürttel hívták az embereket. Végiglátogatta a törzseket, igyekezett elsajátítatni a nyelvet, a lányoknak iskolát alapított.
Többször lett maláriás, egyik alkalommal kis híján meghalt. Akkor lehetőséget kapott, hogy egy időre hazamenjen, így hét év után viszontláthatta a hazáját.
„Az itthoni élet más, örökös nyugtalan szaladás, tülekedés, kíméletlenség, egy szóba foglalva »hidegség«. Fázom kívül s belül, mióta az örök nyár hazáját elhagytam. Ott kint nem volt honvágyam sohasem, de amióta eljöttem, azóta küzdöm a honvágy ellen. A nyolc év előtti időt keresem, és
nem tudom magam beleélni, hogy ez idő alatt Európa megváltozott, más lett még a hívő emberek felfogása is.
Vérmes reményekkel kecsegtettem magam, hogy itthon megpihenek és lélekben meggazdagodva, felfegyverkezve, felkészülten újult erővel veszem fel a harcot a sötétséggel szemben. Merész remény volt, erre nem jöhetett más, mint kiábrándulás. Hiszem, hogy belőlem is kiábrándultak, amint látták, hogy az akit távolból hősnek és nagynak láttak, nem más mint törődött, sokszor türelmetlen ember, aki tele van vágyódással, hogy minél előbb visszamehessen, ahol a sötétség nagy, de melegen süt a nap.”
Előadásokat tartott, Erdélybe és Felvidékre is eljutott, megosztotta a hallgatósággal, hogy legkülönösebb élménye a szigeteken egy szörnyű birkózás volt két nő között. „Különös szokás, hogy ha a pápualeányt házas férfi akarja második feleségül elvenni, ilyenkor az első feleségnek mérkőznie kell a menyasszonnyal s a házasságból csak akkor lehet valami, ha a küzdelemben a menyasszony marad felül. Borzalmas volt nézni szegényeket, amint körömmel és foggal dulakodtak, fetrengve a földön – a férfiért.”
Mesélt arról is, milyen meleg és párás ott a levegő, hogy az év 300 napján esik az eső, a helyiek ezért alig hordanak ruhát. Tarót esznek, és bőven terem a kókuszdió, de a Göncölszekeret nem látni az égen. A Dél keresztjét viszont igen, igazi fogódzó az egy misszionáriusnak.
Az első ember, akit megkeresztelt, a szakácsa volt, a férfi a József nevet választotta, fiát pedig nevelőanyaként Mária nevelgette. A gyereket az első magyar királyról Istvánnak nevezte.
1936 novemberében visszatért a szigetekre, megint ajándékokkal megrakodva. Az egyik gyülekezet harangot is küldött vele, a másik eszközöket az istentiszteletekhez. A legnagyobb sikere mégis a csirkeitató edénynek lett. „Miszisz doktor, a te hazádban még az állatok is edényből isznak?” – döbbentek meg a pápuák, akik sorfallal, énekelve fogadták, annyira tisztelték.
A második világháborúban a szigeteket megszállták a japánok, akik a német alapítású missziót kémtevékenységgel gyanúsították. 1943 márciusában az európaiakat az Akikaze torpedóromboló fedélzetére vitték. Molnár Mária tisztában volt vele, mi vár rá, Józsefnek, a szakácsának elmondta, hogy meg fog halni. Így is történt. Molnár Máriát, missziós társait és családtagjaikat – a nőket és a gyerekeket is – lelőtték, testüket a Csendes-óceánba dobták.
Molnár Mária nevét ma lányiskola őrzi a szigeten, és 1935-ben hazahozott 240 tárgyból álló értékes néprajzi gyűjteményét a Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményeinek Múzeumában őrzik.
