Szöveg: Tábori Kálmán
Fotó: Földházi Árpád
„Ki vagy te? Egész életemben veled akarok játszani!” – ezt mondta neki megismerkedésükkor Cseh Tamás, akivel azután harminc éven keresztül énekelték a Bereményi Géza szövegeire írt dalaikat. Másik János ötvenéves pályafutása során a Kőszegi Grouppal bejárta a világot. Olyan magyar underground zenekarokban játszott, mint az Európa Kiadó, a Balaton és a Trabant. S mindezek mellett több mint hatvan filmzenét írt. Szerteágazó és gazdag munkásságáról néhány emlékképen keresztül beszélgettünk az augusztusban hetvenedik születésnapját ünneplő zenésszel.
Készül valamivel a jubileumra?
Nem igazán ünnepeltem én ezeket a kerek évfordulókat eddig sem. A zenekarom, a Heart Rock Company legalább húszéves, de soha nem tartottunk jubileumi bulit. Inkább szeretek előretekinteni, ameddig lehet.
Az aktuális szólóműsora – ahogy a címadó dalban is elhangzik, „Még, még, még játssz! Még játszd újra azt a részt! / Még, még, még úgy, ahogy emlékszel rá! […] / Törd szét bennem ezt a készet!” – ezt a múltban gyökerező előretekintést fejezi ki?
Pontosan. Ami kész, azzal kevésbé foglalkozzunk, mint ami előttünk van. Ez jellemző a műsoraimra, akár szólóban, akár zenekarral vagy másokkal adom elő. Van egy állandó változtatási igényem. Ebben a műsoromban a saját szövegeimmel írt songok mellett játszom a régi dalok közül is, de másként. A múltból a lényeg legyen benne, de a formán, a struktúrán szeretek változtatni. Nem szeretem mindig ugyanúgy.
Ez az improvizatív hozzáállás, a komfortzónából való kimozdulás jellemzi egyébként a zenén kívül is?
Tulajdonképpen igen. Azt a fajta szabadságot nagyon szeretem, amikor nem tudom, mi fog történni. Gyerekkorom óta jellemző, hogy mindig igyekszem minél több szabadidőt gyűjteni. Csak azért, hogy legyen. Hogy arra fordítsam, amire akarom. Soha nem szerettem, ha nagyon tele van a naptáram. Persze biztonságot ad, ha időnként látom, hogy ennyi és ennyi fellépésem lesz, hisz mégiscsak a zenéléssel és az írással keresem a kenyerem.
Ha az ember improvizál, nem tudja előre, mi fog történni, nem fenyegeti túlságosan az a veszély, hogy hibázik, vagy egyszer csak leblokkol, és nem fog történni semmi?
Lehet, hogy pont ezért is mentem a jazz irányába, mert az edukációmban, ami a klasszikus zenével kezdődött, addig stresszeltek azzal, hogy nem hibázhatok, míg a végén már képtelen voltam a zenére koncentrálni. Pedig ha valamiben nem lehet hibázni, akkor minek csináljuk? A jazzben megtanultam, az a lényeg, hogy mit kezdesz a hibával, hogyan alakítod át, kibontod-e témává. Áldásos pillanat lehet, ha odafigyelsz rá.
Azt szokta mondani, hogy a filmzenét tartja az egyik legfontosabb dolognak a pályafutásában. Több mint hatvan filmhez komponált zenét a jelenetek, képsorok alá. Ha most arra kérném, ragadjon meg néhány jellemző jelenetet a saját életéből, milyen képben jelenítené meg a gyerekkort?
Kisbajcson születtem, egy kicsiny faluban, amelyet török kereskedők alapítottak hétszáz évvel ezelőtt. A képen tehát, amely e szó hallatán előttem van, vidéki srác vagyok a Szigetközben. Sok víz vesz körül, és hibátlan a napsütés. A kép tele van madárhanggal, illatokkal, kabócacsiripeléssel, tücskökkel. Végtelenné nyúló nyár, amikor még kifogyhatatlanul sok időnk van, mert nagyon lassan múlik. Rengeteget horgászom, és sokat vagyok egyedül.
Egyedül? Úgy tudom, öten voltak testvérek.
Igen, négy bátyám volt. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért: mert én voltam a legkisebb, és a többiek mindenféle mással voltak elfoglalva. Vagy egyszerűen, mert ilyen típus vagyok. Világéletemben szerettem a magányt. Természetesen a párkapcsolat mindig a legfontosabb az életben, ám a komoly dolgokat mégis egyedül gondolja át és viszi véghez az ember. Persze társaságban is megtalálom a helyem, de az egyedüllét, a magány – számomra az a természetes állapot. Amikor van a világ, és abban valahol ott vagyok én.
A kép, amit leírt, máris tele volt hangokkal. A zene iránt is ekkor köteleződött el?
Akkoriban ott, Győr környékén jobban lehetett fogni a bécsi tévét, mint a magyart, így élő közvetítéseken keresztül követtük a Puskással felálló Real Madridot. Mint mindenki körülöttem, először én is focista akartam lenni. Aztán egyszer a focipálya széléről meghallottam a közeli házból kiszűrődő zongoraszót. Amint apám észrevette, hogy felfigyeltem a hangokra, beíratott a zeneiskolába. Így indított el azon az úton, amely a győri konzervatóriumba, majd Pestre, a jazz tanszakra, később pedig a Zeneakadémiára vezetett.
A következő képkocka lehet is Budapest. Mit jelent önnek?
Mindenképpen a hetvenes évek fővárosa jelenik meg előttem. Nagyon szerettük azt a kicsit korlátolt Budapestet, ahol csak pár hely volt, ám az a néhány a miénk. Ahol mindenhol otthon voltunk. Bensőségesebb, melegebb szívű volt akkor a város, mint ma. Nem létezett még az online világ, sem a telefonok, így a találkozások voltak hangsúlyosak.
Az előbb az egyedüllétet mondta, most pedig a találkozásokat. Melyek voltak a legmeghatározóbbak?
Itt is sokat voltam egyedül az elején. De nem sokáig, mert aztán beindult a jazz tanszakos gengelés. És tulajdonképpen ebből indult minden. Sok zenészt megismertem. Ekkor kerültem kapcsolatba többek között Márta Istvánnal és Novák Jánossal, akik révén kicsivel később Cseh Tamással is megismerkedtem. Ők játszottak Tamás Ad Libitum nevű kísérő zenekarában, és egy koncert után Novák János lakásán mutattak be minket egymásnak.
Másik János 1952-ben született Kisbajcson. Zeneszerző, énekes és előadóművész. A hetvenes években jazz-zenészként vált ismert előadóvá, majd a dal műfaja felé fordult érdeklődése. Több hazai underground zenekarban játszott, számos színházi darabhoz, magyar és nyugat-európai filmhez írt zenét. A jelenleg is aktív alkotó- és előadóművész szólóban és Heart Rock Company nevű együttesével koncertezik. Főbb hangszerei: bandoneón, zongora, gitár
A gyerekkori végtelen idő pedig hirtelen felgyorsult.
Rettenetesen. Különös, hogy minden, ami később meghatározta a pályafutásomat, ebben a pár évben történt. 1972-ben megnyertük a Ki mit tud?-ot jazzkategóriában az Interbrass nevű zenekarral, ráadásul a Filmzene egy eddig el nem készült filmhez című darabommal. S nem sok idő telt el ez után, és létező filmekhez kezdtem komponálni. 1974-ben az Amerikából hazalátogató, világhírű Szabó Gábor beválogatott a zenekarba – többek között Pege Aladár és Kőszegi Imre mellé –, amellyel a Magyar Televízióban koncertet rögzít. 1974–75-ben pedig Cseh Tamással és Bereményi Gézával elkészítjük a Levél nővéremnek műsort és lemezt. A későbbiekben ezek különböző variációi tértek vissza a pályámon.
Tehát amikor Tamással megismerkedtek, már ismert jazz-zenész volt, a legnevesebb zenészekkel muzsikált együtt, és nyugat-európai turnékat tudhatott a háta mögött. Mi volt érdekes önnek Cseh Tamásban és az ő zenéjében?
Pontosan az egyszerűsége: hogy a dalokban egyfelől végtelenül puritán zenei eszközök, másfelől pedig Tamás zseniális és utánozhatatlan gesztusrendszere közvetít egy szintén hétköznapi elemekből felépülő, ám fontos és alapvető tartalmakat hordozó verbális üzenetet. Emlékszem, amikor először láttam őt énekelni A dal nélkül című műsorában, hanyatt dobtam magam az Apa kalapja első versszakában attól az enjambement-tól.
„És arra a képre emlékszel, drága, / hol kalapba’ látjuk apát, / bajuszos száján a szokott mosollyal / és keze mélyen a kabát / zsebébe süllyed, és három régi barát…”
Igen. Egyszerre tűnik kicsit amatőrnek, mégis van benne valami humor. Ez a szabadság nagyon tetszett, meg az, hogy egyszer csak váratlanul előugrik egy gyerekkori kép: „Szomszédunk lánya egy délután / megállt a házunk udvarán, / hat éves volt, én négy talán, / nadrágját lehúzva hasán / valamit mutatott magán…” Ezek persze Géza érdemei, ahogy a dramaturgia is. Tulajdonképpen ez fogott meg igazán, illetve az, hogy a műsorainkban az énekes kitalált személy. Az egész kicsit olyan nekem, mint a színészet. Átalakulás. Belebújok annak a dalnak a bőrébe, amit éppen előadok. Úgy csinálok, mintha rólam szólna, de igazából az nem én vagyok ott a dalban, csak közvetítem azt, amiről szól. És annyiféle dolgot közvetítek, ahányféle dalt éneklek.
Noha megismerkedésükkor a legenda szerint Cseh Tamás azt mondta: „Ki vagy te? Egész életemben veled akarok játszani!”, épp ilyen legendás az is, mennyi konfliktus volt önök között, jellemzően nőügyek miatt.
A megismerkedésünk valóban így történt. A nőkkel kapcsolatban, bár voltak félreértések, a legtöbb, amit hallott, tényleg inkább csak a legenda része.
Amelyek alapján úgy tűnik, a hetvenes-nyolcvanas éveket végigcsajozták.
Ez lényegében így is volt. (Nevet) De azért sok minden ki lett színezve az elbeszélésekben. Tamás és Géza egyaránt nagy mesélő. Géza ráadásul író, eszméletlen jól tud sztorizni. Tamás úgyszintén. Ő ráadásul vagy a nőkről beszélt egyfolytában, vagy az indiánról – de bármelyikről volt szó, mindent aprólékos részletekkel kiszínezve jelenített meg. Én máshogy ragadnám meg a konfliktusok okát. Mindketten borzasztóan örültünk, hogy létrejött az a műsor, amelyben ketten vagyunk a színpadon – megjelenítve egy embert, akinek két arca van –, Géza pedig dialógusokat írva kiélhette dramaturgia iránti szenvedélyét. Amikor elhangzott a Budapest vagy a Presszó, akkor tényleg megállt a levegő, történt valami különleges, valami drámai. Ám mivel Tamás akkor már elég jól énekelt egyedül, meg is szerette a szólóműfajt. Aki színpadi ember, jól tudja, hogy nagyszerű dolog, amikor többen álltok fent, és támogatjátok, erősítitek egymást, de óriási varázsa van annak is, ha egyedül vagy. Valahogy ezek között őrlődtünk mindketten, amikor hosszabb szüneteket tartottunk a közös munkáinkban. Tehát azok nem annyira a magánéleti torzsalkodásainknak, mint inkább ennek tudhatók be. Na meg annak, hogy nem sokkal a Levél nővéremnek lemez megjelenése után engem elvittek katonának.
Hogyhogy bevitték? Nem azt énekli, hogy „három év múlva nem vagyok hadköteles”?
Tényleg, szokta mesélni a Géza, hogy beleszőtte egy beszélgetésünket a Budapest szövegébe. Állandó fenyegetettséget jelentett a behívó, és azt magyaráztam Tamásnak, talán sikerül kihúznom addig, hogy már túlkoros legyek. Végül nem így lett. Két éve jártam a jazz tanszakra, amikor be akartak vinni katonának, ezért ijedtemben jelentkeztem a Zeneakadémia tanár szakára. Ám időközben kitolták a korhatárt, és amint megkaptam a diplomát, berántottak. Szóval kalandos volt.
Hogy folytatta a katonaság után?
Érdekes módon a világ akkori lehető legsötétebb oldaláról, a katonaságból szabadulva csupa jó dolog történt velem. Amint leszereltem, két fontos telefonbeszélgetésem volt. Az elsőben Kőszegi Imre meghívott a zenekara, a Kőszegi Group nyugat-európai turnéjára, a másodikban Kovásznai György kért fel, hogy írjak zenét a készülő animációs filmjéhez.
Ez volt a Habfürdő.
Pontosan. Akkor megbukott, később azonban kultfilm lett, és ma már több animációs filmesnek etalon. Innentől életem fontos részévé vált a filmzene, ugyanis sorra kaptam a felkéréseket animációs és játékfilmekre egyaránt.
Ha már a nyugati turnét említette, külföldről milyen kép ugrik be?
Hajjaj, nagyon sokfelé jártam. 1980–81-ig rengeteget turnéztunk Európa-szerte: Ausztriában, Németországban, Svájcban. A turné általában egy-egy jazzfesztivál köré épült, de a nagy koncert után gyakran játszottunk a nagyvárosoktól húsz-harminc kilométerre lévő úgynevezett kommunákban is. Na, az valami fantasztikus világ volt! Épp az, amiről az akkori fiatalember kulturális szempontból csak álmodhat. Ezek a kommunák – főleg Németországban – vidéki kastélyokban voltak, és az ott élő fiatalok fenntartásával működtek. Minden héten volt jazz-, rock-, színház- és filmklub. Rengeteg ilyen helyre eljutottunk, mert Kőszegi menedzsere, egy német egyetemista srác, úgy emlékszem, Ulrich, szerelmes volt abba a modern jazzbe, amit játszottunk. Olyan turnékat szervezett nekünk, hogy még a német kollégák is megirigyelték, mert több bulink volt, mint nekik. Ez a srác elküldözgette mindenhova a demókazettánkat, írt vagy háromszáz levelet, amiből jött kétszáz meghívás, akkoriban állandóan utaztunk. Ennek a világnak 1980–81-re vége lett.
Az nem merült fel sohasem, hogy kint maradjon, és ott építse tovább a zenei karrierjét?
Tulajdonképpen nem.
Feltűnt, hogy kortársai közül szinte mindenki tudna olyan dolgot felidézni, amikor korlátozták valamiben, betiltották a dalait, lemezét, nem engedték fellépni, többen el is hagyták az országot. Önt ellenben soha nem hallottam arra panaszkodni, hogy valamiben akadályozták.
Tényleg nem. Mivel évente kétszer egy hónapra kimehettünk Nyugat-Európába turnézni, én nem éreztem azt a bezártságot, amitől akkoriban oly sokan szenvedtek. Az emigrálók közül Baksa-Soós Januárra gondol, tudom. De Baksát szó szerint elüldözték: az életét fenyegették, perbe fogták. Nekünk Tamással egyetlen olyan dalunk volt, amit nem engedtek megjelenni, viszont Baksa-Soós a Kexszel összesen két dalt vett fel a rádióban: A családot és az Elszállt egy hajó a szélben-t. De a mi sikerünket is a helyén kell kezelni. Igaz, hogy nem tiltottak be, körbejártuk az országot, a Kőszegi Grouppal felléptünk külföldön is, de azért nem folyt a csapból a jazz. Marginális dolog volt, ahogy, valljuk be, a Levél nővéremnek dalai is csak évtizedek múlva, sőt Tamás halála után lettek igazán közismertek.
Tamás halála után milyen érzés a közös dalokat játszani?
A halála után sokáig nem tudtam hozzányúlni a dalaihoz. Az emlékműsorokon is a saját, Gézával írt dalaimat énekeltem. Aztán addig biztattak barátok, míg megtört a jég: először a közös dalainkat adoptáltam, aztán néhányat feldolgoztam Tamás és Géza dalaiból is. A Kaland barátom című dalommal, amelynek a szövegét is én írtam, búcsúztam el az együtt töltött időktől, s ezt a címet adtam az egyik szólóműsoromnak is. A mostani, Törd szét bennem ezt a készet műsorban is játszom néhányat azok közül a dalok közül. Visszatérve Tamásnak arra az első mondatára, amire utalt – „Egész életemben veled akarok játszani!” –, valahol teljesen rendben van az, hogy az utolsó két koncertjén, amikor már olyan beteg volt, hogy nem bírt egyedül végigzenélni egy előadást, engem hívott, hogy segítsek: játsszak negyven percet én, aztán negyven percet közösen. Az együttléteink és amiket csináltunk, valóban végigszőtték az életünket.
Ha már ismét szóba került a Levél nővéremnek, pár éve azt nyilatkozta, elképzelhető, hogy lesz egy negyedik Levél.
Valóban felmerült, bár inkább csak hipotetikusan, hogy milyen lenne vajon, ha most készülne. De Géza most az életrajzi könyvét írja, úgyhogy nem valószínű.
És ha az ön levele lenne, kinek írná?
Nem tudom. Talán a páromnak, a szerelmemnek vagy a gyerekeimnek. De igazából minden színpadi megnyilvánulás üzenetváltás a közönséggel. Úgy is szoktam megköszönni a koncertet, hogy köszönöm az együttlétet. Ily módon minden koncert egy levél, egy üzenetféle, amit akkor és ott átadsz.
A gyerekeinek mit írna egy ilyen, örökké megmaradó levélre?
Nehéz kérdés… Talán azt, hogy mindig ébernek kell lenni.
Szentírási értelemben?
Úgy is lehet értelmezni. De én inkább arra gondoltam, hogy figyelni kell a világot, figyelni a viszonyodat vele, hogy mindenkor kész legyél észrevenni a dolgokat. Így értem azt, hogy ébernek kell lenni. Ott kell lenni, figyelni kell. Nem szabad nagyon betemetkezni. Ezt üzenném a gyerekeknek. És magamnak.
2025 nyarán töltötte be a kilencvenet, de ez sem a mozgékony szellemén, sem az alkotókedvén, munkabírásán nem hagyott nyomot. Gyémánt László festőművész kalandos élettörténete körbejárhatatlan egy mégoly hosszú beszélgetésben is, most mégis kísérletet tettünk rá, hogy a Thököly úttól Amerikán át a Városligeti fasori műteremig húzzunk egy korántsem befejezett ívet.
