Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Földházi Árpád
Az analóg fényképészek kánaánját valószínűleg nem az éjjel-nappal nyüzsgő belváros kellős közepére képzelnénk. A fotósszaküzletként, kávézóként, műhelyként és galériaként működő Főfotó tulajdonosai azonban szakmai hozzáértésükkel és a magánlakásból kialakított helyiség miliőjével egy pillanat alatt feloldják ezt az ellentmondást. Az ellentmondást, amely – mint a beszélgetés során kiderül – az évtizedek óta dolgozó alkotópáros szerint nem is igazán létezik.
A korlátozások enyhítésének hála, a közel egy évig nélkülözött kép fogad Budapesten a Kálvin térről a Szabó Ervin-könyvtár felé befordulva. Diákok, munkából kislisszanók, babakocsis anyukák üdvözült arccal kortyolgatják asztalokat körbeülve papírpohár helyett immár rendes csészékből a délelőtti kávéjukat. Egyetemistaként napjában többször rohantam el az utcán sorakozó vendéglátóhelyek mellett. Álmomból kelve is könnyedén sorolnám a nevüket – gondolom –, most mégis meglepődöm, mikor egy újabb, igencsak feltűnő teraszt pillantok meg. Fotópapír – olvasom össze a korlátul szolgáló, stílusosan kopott, robusztus betűket.
A teraszhoz tartozó helyiségbe, a Főfotóba – amelyre hivatkozhatnék analógfotós-boltként, műhelyként, galériaként vagy kávézóként, hisz mind tökéletesen megállja a helyét – eddig csak a lépcsőházon át lehetett bejutni. Vettem is egy mély levegőt, mikor régebben becsöngettem egy italért, hiszen ide nem lehetett csak úgy betérni, ide mindig megérkezett az ember. Mintha vendégségbe jött volna.
A hely tulajdonosai, Krasznai János és Zsigmond Gábor pedig úgy is fogadták és fogadják ma is a hozzájuk látogatókat. Rögtön el is mesélik a különleges, nemrég újra használatba helyezett teraszkerítés történetét. Mint kiderül, a korábban a kultikus váci Forte film- és fotópapírgyár tetején neonfényben izzó betűsort a fotós és vendéglátós páros szerelte le és mentette meg az utókornak. „Tizenhárom méter magasan bíbelődtünk velük, majd kötéllel egyesével engedtük le a darabokat, aztán a szállítás sem volt semmi” – emlékszik vissza a kalandos történetre Gábor. Hamar kiderül, messze nem ez az egyetlen pusztulás markából kiszabadított tárgy a Főfotóban. A zöld ajtóra a bejárattal szemben, amely korábban a Józsefvárosi pályaudvar illemhelyét takarta, János figyelt fel. A grandiózus csillár évtizedekig a Magyar Televízió elnöki tárgyalóját világította be. A lámpák fényében pedig a Zeneakadémia egykori ruhatári asztalait körbeülve fogyaszthatnak a vendégek.
Zsigmond Gábor és Krasznai János
Úgy tűnik, a hely megálmodói sok szempontból ragaszkodó típusok. Még óvodáskorukban ismerkedtek meg, aztán általános iskolába is együtt jártak. Legközelebb akkor keresztezték egymást útjaik, mikor a katonaságot elkerülendő ugyanabba a fotósiskolába iratkoztak be. Noha barátok lettek, bőven akadtak köztük különbségek is. „Én voltam az iskolában a fekete bárány, Gábor a bezzeggyerek, aki a képzés végén a Szakma Ifjú Mestere kitüntetést is megkapta. Ő viszont nem tudott elmenni az évzáróra, így én vettem át a díját. Kellő szerénységgel a fejem fölé emeltem a kitüntetést, és megtapsoltattam magam. Az összes tanár szúrós szemmel, összeszorított állkapoccsal fészkelődött a székén” – emlékszik vissza a régi időkre jókedvűen János, majd Gábor nevetve hozzáteszi: „ezt a fricskát nem lehetett kihagyni”.
A könnyed, mégis profi szakmai és baráti kapcsolat az iskolapadból felállva is folytatódott. A korszellem a fiataloknak kedvezett. A rendszerváltozás és a technikai forradalom idején szükség volt az új szakemberekre, a friss szemléletre. „Szerencsénk volt. Jókor voltunk jó helyen, így gyorsan elkezdhettünk dolgozni. Álommunkákat kaptunk. Újságok indultak, felpörgött a reklámszakma. Nagyon izgalmas, pezsgő világban mozogtunk” – nosztalgiáznak. A művészpáros nem sokkal később, 1994-ben ki is adta az első analóg fotós albumát, a Magyarok ’94-et, kilencvennégy híres és kevésbé híres hazai személyről készült portrégyűjteményét. Mikor rákérdezek, ilyen rövid idő alatt hogyan sikerült akkora nevet szerezniük, hogy el tudjanak adni egy ilyen albumot, János jókedvű őszinteséggel feleli: „Sehogy. Egyáltalán nem voltunk híresek, csak huszonévesek és bátrak. Elhittük, hogy meg tudjuk csinálni, mentünk, amerre szerettünk volna.” És nemcsak elhitték, meg is csinálták, méghozzá nagy sikerrel. Büszkén mesélik, hogy Bereményi Géza nemrég egy interjúban arról beszélt, most, hogy az életrajzi könyvéhez a kilencvenes éveket próbálja felidézni, ezt a kötetet szokta elővenni, annyira visszahozza számára annak az évtizednek a hangulatát. A fotókat nézve érteni vélem, mire gondolhatott.
A Főfotót az alapítók egyfajta megállónak szánják. Szeretnék, ha a betérők – jöjjenek fényképezőgépért, filmért, egy jó kávéért vagy a hátsó szobában megrendezett kiállítás kedvéért – éreznék, egy műhelybe érkeztek, ahol minden gondosan, szakmai hozzáértéssel van összeválogatva
Aztán az alkotók húsz évvel később újra a nyakukba vették analóg fényképezőgépüket, hogy elkészítsék a könyv 2014-es verzióját. Ugyanaz az ötlet, technika, megint gyönyörűen megkomponált, mégsem túlgondolt fotók. Képek egymás mellett. A kamera mögött és többnyire előtte is ugyanazok az arcok. Az eltelt húsz év mindkét oldalon érződik.
A beszélgetés során is a szakmában eltöltött évtizedekre terelődik a szó. Az ez idő alatt lezajló, hihetetlen sebességű technikai változásról mindkét fotós bőven tud mit mesélni. „Eleve az alkotópáros mivoltunk is az analóg világban gyökerezik, az összetettebb technika megkövetelte a csapatmunkát. Amíg az egyikünk fotózott, a másik töltötte a filmeket” – magyarázza Gábor, majd János közbeszól: „Szerintem az is onnan ered, hogy mi úgy fotózunk, hogy van egy kép a fejünkben, és megvalósítjuk. Elmegyünk a helyszínre, meglőjük a témát, egymásra nézünk, és ha elégedettek vagyunk, megyünk is. Nem kattintgatunk csak azért még pár száz képet, mert a technika megengedi. Ilyen szempontból analóg gondolkodásúak vagyunk, még akkor is, ha épp digitálisan fotózunk.” Úgy látják, az utóbbi időszakban a mennyiség megölte a gondolkodást és a szemet. „Rengeteg képből könnyű választani egy-két jót, de mikor csak egy-kettőt tudtunk lőni, mert drága volt a film, ki kellett használnunk az adottságainkat. Ma már ismeretlen fogalom a számunkra annak idején mindennapos érzés, a laborfrász. Mikor volt egy fontos munkánk, mondjuk egy külföldi, nagy stábbal megvalósult, megismételhetetlen fotózás, ellőttük a képet, aztán napokig nem volt egy perc nyugtunk sem, amíg ki nem derült, hogy jól sikerült az anyag, vagy kudarcot vallottunk.”
Analóg korból jövő fotósként a kudarchoz is máshogy állnak. „Ennek a technikának az az egyik varázsa, hogy megmaradnak az elrontott képek is. Megismételhetetlenek minden szépségükkel és szépséghibájukkal együtt. Ha a nagymamádat le akartad fotózni, de közben eldőlt az állvány, utána pedig kifogyott a film, akkor az lesz a kép a nagymamádról, azt fogod őrizni évtizedekig” – mesélik a szakemberek. Az elrontott a felvételek gyűjtéséből szinte sportot űznek. „Minden tekercs külön világ. Mikor a családi gépben a szerelmeskedős képet egy keresztelőn készült kocka követi, akkor azt gondolom, ilyet csak a véletlen tud alkotni” – folytatja Gábor. Ő előszeretettel kutat fel bolhapiacokon, vásárokon befűzött filmmel árusított gépeket, hogy aztán a tekercset előhívva átélhesse az idegen életbe való bepillantás izgalmát.
Ma már egyébként mindketten jóval több képet néznek, mint amennyit készítenek. Ennek nemcsak a Főfotó, hanem legújabb projektjük is az oka. A páros régóta foglalkozik archívumokkal, s bár mindenféle gyűjtemény létezik, feszítő hiányként élték meg, hogy pont a régi családi képek megőrzésére, rendszerezésére és megosztására nincs felület. Decemberben elindították hát a Kézai Simon-programot, amelynek célja a régi családi felvételek és a rajtuk kirajzolódó mikrotörténetekből összeálló közös múlt megőrzése. „Ezeken a képeken látszik, hogy súlya volt a fényképezésnek. Ha valamiből kevés van, azt megbecsüljük, a sokkal könnyelműen bánunk. Nem minden fotó bravúros, de mind mesél” – osztja meg az eddigi tapasztalatokat Gábor, majd kollégája veszi át a szót: „Hát meg bármilyen fájdalmas erről beszélni, utoljára vannak köztünk azok, akik tudják, kik szerepelnek a régi képeken. E történetek nélkül a fotók is értéktelenebbek lesznek.” A program vezetői úgy látják, szerencsére sokan kihasználták a karanténidőszakot arra, hogy előkeressék a régi cipősdobozokat, albumokat, és digitalizálják, felcímkézzék a bennük lévő régi fotókat.
A Kézai Simon-program keretein belül régi fényképeinket netes albumba rendezve applikációval vagy az ország számos településén elérhető Kézai-pontok igénybevételével archiválhatjuk, és ha kedvünk tartja, meg is oszthatjuk
Miközben az analóg felvételeket sorra digitalizálják, a digitális korból egyre többen térnek vissza az analóg technikához. „A régi képek kutatása közben rátalálnak a nagypapa régi gépére, és kíváncsiak lesznek” – hoznak példát arra, miért fog bele egy fiatal fotós a letűnni látszó eljárásmód megtanulásába. Az okok fejtegetése közben arra jutunk, az analóg vonzereje az egyszeriségében és a megismételhetetlenségében rejlik. Ahogy Gábor fogalmaz: „Talán ez a megkapó a bakelitben is. Ha megveszel egy David Bowie-lemezt, akkor azon életed végéig ugyanaz az öt szám fog pörögni. Nem lehet törölni, memóriát cserélni. Ez az elköteleződés, megfontoltság, korlátozottság a korlátlanság idejében az újdonság erejével hat.” A bolttulajdonosok azt a szerelmespárt hozzák példaként, amely párizsi útjához vásárolt a Főfotóban filmtekercset. A fiatalok hetének legizgalmasabb játékává vált, hogy mire szánják a harminchat kockát. Tétje lett minden képnek, nem úgy, mint a telefon esetében, amellyel ész nélkül kattintgat az ember, és rossz esetben vissza sem nézi, mit is készített. „Fura, hogy ez a tudás és tapasztalás szinte muzeális. Pedig nem vagyunk mi olyan öregek” – mondják a napsütötte teraszon nyugodtan kávézva a fotósok.
Az analóg technikát is sok szempontból érintette a járvány. Egyes szakértők szerint az
egyedüllét, a természetjárás, a lelassulás kedvezett a régi módszernek, mások szerint a pénz
mellett a szakmai közösségek lazulása miatt a lelkesedés is fogyatkozni fog a következő időszakban
Ám ők, akik végigélték a szakma átalakulását, árnyaltan látják a képet. Noha örülnek az analóg reneszánszának, óva intenek attól, hogy a technikákra mint egymás ellenségeire tekintsünk. „Könnyebb így beszélni róla, ezzel eladni az analógot, de nem az a valóság. Ez a felfogás inkább az emberi természettel függ össze. Egyszerűbb valamivel szemben meghatározni magunkat – mondja János –, de ha a világból való kivonulás menekülés, akkor nem feltétlenül egészséges, nem előremutató. Nem kellene, hogy az analóg ennek a szimbóluma legyen.” Rámutat arra is, hogy a mai analóg fotósok többsége ráadásul a saját szavajárása szerint hibrid analóg. Elkészíti a képet, de aztán nem hívja elő, vagy gyorsan digitalizálja, hogy aztán utómunkával még módosíthasson a művén. Tehát inkább a két megoldás keveredése zajlik. Gábor egyetértőleg bólogat, majd hozzáteszi: „Szépíthetjük, de nagyon vékony réteget jelentenek ma azok, akik kizárólag analóg eszközökkel dolgoznak. Ez nagyon izgalmas, szerethető, trendi hobbi – de hobbi, és az is marad. Ám ez nem is baj. Lassanként minden technika megtalálja a helyét, és szépen meg fognak élni egymás mellett.”
A Hortobágy szívében működő madárkórházba az egész országból érkeznek a sebesült és beteg madarak. Többségük gyógyultan tér vissza a természetbe, a tartósan sérültek pedig a Hortobágyi Madárpark lakói maradnak. Mi is meglátogattuk a különleges intézményt.
Cseppke, a csikó története nemcsak a Przsevalszkij-lovakat, de a puszta élővilágát is bemutatja a cselőpóktól egészen a rétisasig. Török Zoltán kamaszkorában fedezte fel a Hortobágyot, és nem tud betelni vele. Pedig a világ megannyi vidékéről készített már sokszorosan díjazott természetfilmeket.
Az őszi túrának mindig egyedülálló hangulata van, a fények és árnyékok játéka, a színpompás elegyes erdők, a táj illatai különleges atmoszférát teremtenek. Pláne páratlan élmény ebben az évszakban kirándulni olyan környezetben, mint az ezerarcú Börzsöny, azon belül is Zebegény és környéke.
A Magyar Krónika Zebegénybe látogatott, Zebegény pedig a Magyar Krónikába. Egy-egy ilyen alkalom – a kandalló tüzéhez hasonlóan – rávilágít arra, hogy mennyire hiányoznak az életünkből ezek az alkalmak, amikor néhány órára offline állapotba kerülhetünk.
Az Őrségi Nemzeti Parkban az európai bölénycsorda mellett vadlóménest alapítanak, hogy vizsgálhassák, milyen is lehetett az Őrség abban az időben, amikor még a nagy növényevők tevékenysége alakította a táj képét.
Tóth János fazekasmester a régi iskola híve, és a díszítés helyett nála a funkcióé a prioritás.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
