A szobám ablakából a budai hegyekre látni, fölöttük nehéz, szürke felhők úsznak lassan északkelet felé. A tekintetemmel követem a mozgásukat. Nézem a múló időt, ahogy a felhők mozgásában megmutatkozik.
Magunk mögött hagytunk hát megint egy esztendőt, jó sűrűt, eseményekkel teltet. Igaz, az óesztendő és az új közé vont időhatár csak a mi számunkra választja el a múltat és a jövőt, a világ mit sem tud róla, a csillagok éppen úgy futnak égi pályájukon továbbra is, ahogy eddig tették, a tenger árapálya éppen úgy emelkedik és süllyed, és a földkéreg lemezei éppen úgy folytatják lassúságában is feltartóztathatatlan útjukat egymás felé vagy egymástól távolodva. A budai hegyek fölött úszó felhők sem tudnak arról, hogy már egy másik esztendőben teszik ezt, mint a néhány nappal ezelőtt erre járók.
Ambrogio Lorenzetti: Mértékletesség (részlet A jó és a rossz kormányzás allegóriái című műből, 1340 körül)
Mégis kedves nekem ez az elhatárolás, segít elhelyezni magamat az elfutó időben, amely enélkül olyan félelmetes volna, mint valami végtelen, kopár síkság, ahol még egy fűcsomóban sem kapaszkodhat meg a tekintet. Az évfordulók belátható szakaszokra tagolják a múltat és a jövőt, megkönnyítik a várakozást és az emlékezést.
Az emberi elme talán legkedvesebb foglalatossága: emlékezni az elmúltra és elképzelni az eljövendőt. Kitágítani az időben a futó jelent.
Emlékszel?
Emlékszel, amikor gyerekek voltunk, amikor megismerkedtünk, amikor megszületett a kislányunk, amikor elindultunk, amikor megérkeztünk, amikor örültünk, amikor bánatosak voltunk – amikor éltük az életünknek azt a részét, ami már elmúlt.
Ez a kérdés a múltat varázsolja rövid időre újra jelenné. Az idő múlása fölött szerez hatalmat az emlékező annak a megidézésével, ami már mögötte van. Örök játszmája ez mindnyájunknak: valahogy legyőzni a kérlelhetetlen időt.
Amiről azt sem könnyű megmondani, micsoda is valójában. Szent Ágoston hippói püspök zavarba ejtő paradoxont fogalmazott meg erről az 5. század elején. „Mi hát az idő? Ha senki sem kérdezi, tudom; de ha megkérdezik, és meg akarom magyarázni, nem tudom.” A bölcs egyházatya még tovább is ment, amikor arra a következtetésre jutott, hogy az időt nem illeti meg a lét fogalma, hiszen a múlt már nincs, a jövő még nincs, és a jelen nem más, mint a még nincsből a már nincsbe fordulás határa. Az idő eszerint csupán az emberi elme gondolata volna, azé az emberi elméé, amely őrzi az elfutó jelen múltbéli benyomásait, tapasztalja a jelenéit, és várakozásait kivetíti a jövőre.
Kétségtelen: kevés olyan nehezen megválaszolható kérdés létezik, mint ami az idő mibenlétére vonatkozik. A történelem legnagyobb filozófusai, Newton, Kant, Leibniz, Heidegger, Bergson kereste és fogalmazta a választ. Legtöbbünk számára ezeknek a válaszoknak még a megértése is nehéz, de azt mindenki érzi, hogy itt valami fontos dologról van szó. Az idő, éppen a kérlelhetetlen múlásával, az életnek a legfontosabb dimenziója.
A lélek ezzel a kérlelhetetlenséggel szemben évezredek óta a jelenben élés illúzióját kínálja. Csakhogy a mi korunkban a jelen valósággal tolakodóvá vált. A jelen dolgai fontosnak, a legfontosabbaknak tűnnek föl. Minden rohamosan változik, az emberi civilizáció, mint valami óriási számítógépen futó program, kéretlenül egyre frissíti magát, ami tegnap még jövő volt, mára múlttá lett, semmi nem ott van, ahol tegnap volt, és holnap megint máshol találjuk – ha találjuk. Ráadásul a modern hírközlés a mindenféle történéseknek, újdonságoknak valóságos áradatát zúdítja ránk, az ember alig győzi akár csak befogadni is. A jelen itt nyomakodik, dübörög, zakatol előttünk, el sem lehet bújni előle.
Soha még a történelemben nem volt ennyire gyorsan változó a világ. Egy emberöltő időtartamába a kezdetektől egészen a mi korunkig sokkal kevesebb változás fért bele, az emberek többsége évezredeken át ugyanolyan körülmények között élte le az életét, amilyenekbe beleszületett. Az emberi lélek igazából erre van berendezkedve, ismétlődések között érzi otthonosan magát, mint a kisgyerek, aki minden este ugyanazt a mesét kéri, hogy ugyanolyan szurkoló izgalommal várja a végét.
Az ismétlődésbe rejtező idő, ha ablak marad azért a változásra is, könnyű teher. Tudom, mi volt, tudom, mi következik. Ez a biztonságérzet pedig lehetőséget kínál az idővel való játékra is. Hiszen a fantáziát az idő nem korlátozza. Az elképzelt jövő leírása évszázadok óta kínál legalább szellemi szabadságot a saját időből, akár a szép, izgalmas, lelkesítő jövőt festi, akár a lehangolót. Tudjuk persze, hogy a híres utópiák nem csekély része nagyon is a megírásuk korának szól, a képzelt jövőből üzen a jelennek, a kortársaknak, az időtől görbült tükröt tartva eléjük. Mégis, ezredszerre is izgalmas, megunhatatlan játék a jövő felé megszökni a jelenből.
A múltba is vezet út, kétféle is. Az egyik a fantáziáé, elképzelni magunkat a már ismert vagy ismerni gondolt múltbéli világban. Ki ne próbálta volna a jelenből a múltba igézett tudásával megnyerni nekünk, magyaroknak a mohácsi csatát? Én próbáltam sokszor, és mindig meg is nyertük. De csak tanúnak lenni is, csak tudni a múltról, olvasni róla, az is milyen izgalmas kaland. Vagy sokadszor újra megnézni a nagy történelmi filmet, kortársa lenni Ben-Hurnak, Kleopátrának, a magyar szabadságharc hőseinek, évszázados, évezredes múltat élni át velük együtt – mi ez, ha nem utazás az időben?
Vezet a múltba másik út is, a kézzel fogható dolgokba rejtett idő birtokba vétele. Volt már a kezemben Szent István ezüstdénárjából nem is egy – micsoda érzés, micsoda szökés a jelenből a tenyeremen tartani ezer évet! Ki tudja, nem fordult-e meg magának a szent királynak a kezén is? De ha nem is, az ezer év akkor is ott foglaltatik benne, és milyen ezer év!
A múzeumok tele vannak a tárgyakká nemesedett idővel. Száz év, ezer év, tízezer év – vagy éppen sok millió év, a sok kiállított tárgy mind hordja magával a múltját a futó jelenben, és ha meg nem érinthetem is őket, a szememmel megtapasztalhatom.
Az odakint lassan úszó, nehéz, szürke felhőktől nem láthatom az égbolt végtelenjét, de tudom, hogy odakint, az űrben még az idő is egészen más alakot ölt. Hiszen ott téridő van, görbülő, felfoghatatlan tér- és időmértékekkel. Itt a szobámban persze nem érzek belőle semmit, de egy-két éve már tudom, hogy felfoghatatlanul távoli csillagrobbanások következményeképpen gravitációs hullámok futnak át rajtam, amelyek, bár alig felfoghatatlanul csekély mértékben, még az én időm futását is módosítják.
Jó ezt tudni, de dolgom nincs vele. Ezzel a beköszöntött új esztendővel van dolgom, és a magam mögött hagyottal, az én életem számára kiszabott idővel, ami most megint a megújulás, a tavasz, a nyár, a fehér felhők és kék egek ígéretét kínálja ott, a budai hegyek fölött.
Boszniában, Grúziában, akár Szerbiában járva megtapasztal valamit az ember, amit otthon vagy a nyugati országokban már nem is remél: a szabadságot. Legalábbis olyasmit, ami nagyon hasonló hozzá. Egy Houellebecq-regényhős valahogy így írná le a jelenséget: kialakultak már – még ha csak kezdetlegesen is, mindenféle anomáliáktól terhelt, vadkeleti módon – a kapitalista fogyasztói struktúrák, s velük együtt megjelentek a kényelmi funkciók, amelyek hiányában végzetesen talajt vesztünk. Jó éttermek, puha ágyak, „okospadok” (okospad nélkül ugyebár a nyugati polgár nem tud elképzelni emberhez méltó életet). Közben viszont ezen periferikus államok még nem érték el – vagy, miként nyelvünkre kívánkozik a szó, egyelőre megúszták – azt, hogy betagozódjanak az európai szövetségi rendszerekbe és irányelvmátrixokba, és polgáraikat még nem kötik mindennapi cselekvéseikben azok a normák és rendszabályok és folyamatok, amelyekbe mi már beletörődtünk. Houellebecq regényhőse mindenekelőtt azon élvezkedne, hogy rágyújthat a presszóban. De nézzünk csak körül: megragad az utcakép színessége, kis boltok, útszéli árusok tömkelege, hóbortos cégérek, ismeretlen frencsájzok, idegen márkák, a nyugati életvitel elemeinek sokszor gagyi, sokszor meg kreatív koppintásai (olykor meg furcsa túlhaladásai, mint Grúziában az utcán százméterenként elhelyezett kormányablak-automaták) – még ha már bekúsznak is a képbe azok a multinacionális cégek, amelyek néhány éven belül standardizálják és végleg elszürkítik a valóságot. S mindezt egy fölülmúlhatatlan egzotikum, a történelem izgató közelsége, a közelmúlt háborúinak megannyi jele fűszerezi: a nyugati turistának ez is jár.
Úgy tűnhet talán, messziről indítjuk a Mándy Ivánról szóló cikket, de ez csak látszólag van így. Elvégre azt keressük, miért indítanak meg ma is ennek a nagy írónak a művei. Erre egyfelől az a válasz, hogy azért, amiért az évtizedekkel ezelőtti olvasót is megindították: mert nagyszerű írások, azoknak pedig az a sajátjuk, hogy érzelmeket pendítenek meg az emberben, ilyen szimpla az egész. Ezzel pedig megmondtuk a nagy semmit, de van egy olyan zsigeri benyomásom, hogy aki ennél jobban túlbonyolítja ezt az irodalom dolgot, az blöfföl. Cioran mondta, hogy úgy szeretne olvasni, mint a cselédlányok. Első körben tegyük félre az agyunkat, nincs most szükségünk rá, hogy körülírjuk Mándy varázsát. Tűnődő melankólia, de közben (kedves szavajárásával) „valami olyan” könnyű derű.
A legnemesebb, a „dráma” giccses pózaitól mentes humanizmus. Szelídség, amit még a negyvenes-ötvenes évek szörnyűségei sem kezdenek ki. Ács Margit szerint Mándy minden írását a szeretetvágy fűti át, lévén, hogy az írót „sokan szerették, de ő valahogy nem tudott a szeretettel mit kezdeni”, „amikor megkaphatta volna a szeretetet, elsiklott előle, hárítani kezdte”. Azt most csak futólag jegyezzük meg, hogy az igazi realizmus kulcsának látszik ez az alapállás: mintha csak a szeretetvágy perspektívájából nyernének a szereplők normális méretarányt, mintha a szeretetvágyában megragadott ember tudna csak igazán életre kelni – a többi papírízű erőlködés.
Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a melankóliában, amit Mándy, a huszadik századi Pest megírója kivált a mai olvasóból, a szövegeken kívüli tényezők is közrejátszanak – s itt már elengedhetetlen, hogy szélesebben vizsgálódjunk. Ami igazán aktuálisnak tűnik, az Mándy houellebecqiánus olvasata. Hogy mire gondolok? Az a Budapest, az a városi élet, amit Mándy ábrázolt, jobban szólva a valóságból inspirálódva megálmodott, különös, frusztráló nosztalgiát kelt bennünk. Minden mondat, amivel Mándy a kávéházak, lerobbant mozik, villamosperonok, tribünök, üzletek, zajos gangok, lépcsőházak, koszlott nyolcadik kerületi utcák világába vezet, élesen megsajdít bennünk valami hiányt. Hiába a fojtogató történelmi körülmények vagy később a szocialista pangás, hiába a borzasztó lakáshelyzet, a városi infrastruktúra és épületállomány általános leromlottsága és így tovább, ami voltaképpen a Mándy-atmoszféra velejét adja: olyasféle szabadság hívogat nála, amit ma elérhetetlennek tudunk, ami tökéletesen idegen tőlünk – mégis, az agytörzsünkben lakozó, kiirthatatlan romantika arra kényszerít, hogy sóvárogjunk utána.
„És most, ahogy így ülök a kis szobában, megszólal a ház. Megszólal, dúdol, halkan muzsikál. Lentről az udvarról indult el a hang, vagy egy alkonyodó szobából. Jön erősödve, egyre feljebb, fel a szívemig a falak és bútorok éneke. Az udvar dalol, zsong a lépcsőház, és most érzem a lakókat, akik itt vannak és akik itt voltak” (A huszonegyedik utca)
A Teleki tér, a Mátyás tér, a Tisza Kálmán tér, a Nagyfuvaros utca szabadsága. Szabadság arra, hogy moziba menjünk. Hogy elbeszélgessünk a kávézóban az ismerősként üdvözölt felszolgálólánnyal. Hogy antropomorfizáló empátiával viszonyuljunk életünk színhelyeihez és tárgyi közegéhez. Hogy csak tengjünk-lengjünk a városban, vagy egy teraszról elnézegessük az embereket. Most is megtehetnénk, nem? De. És mégse tesszük. Megtehetnénk, nem tiltja semmi, mégis tudjuk, hogy lehetetlen. Legfeljebb eseményként, rendellenességként éljük meg ezt a szabadságot, alapjáraton viszont képtelenek lennénk. Gyökeresen megváltozott az életmódunk (így hivatkozunk eufemisztikusan a Mándy óta beálló, szingularitást súroló evolúciós ugrásra) minden részletében alkalmatlanná tesz erre.
Az agytörzsi romantika kiragad egy bekezdést. „Apa felemelte a vonót. Úgy könnyedén rácsapott vele a fiú vállára. – Hát persze hogy novellákat írsz! – Zsámboky felnézett a tálcás lányra. – Ez neki egészen természetes volt! Kimaradok az iskolából, abbahagyok mindent, és csak az a kockás füzet, tudja, abba írtam az első vacakjaimat.” Nyilvánvaló, hogy egy ilyen drasztikus, látszólag önsorsrontó döntést akkoriban sem vettek félvállról. Már ha nem olyan léhűtő skribler volt az ember apja, mint Mándy Gyula, aki a Kenyérmező utcai Hotel Adriában lakott a fiával.
Szállodában lakás és mindenféle hóbortos meséket hazudó életművészet. Meghaladott dolgok. Baj ez? Hát a Mándy fiúnak is életre szóló terhet rakott a nyakába az apja. Ma viszont vannak felelősségteljes apák és pályaválasztási tanácsadás. Törünk karriertudatosan előre, és aki okosan csinálja az életét, sokra viheti. Mindenki támogat abban, hogy sikeres legyél. Szabad vagy, a határ a csillagos ég. Ha kisiklasz, csak magadra vethetsz – duruzsol az antimándysta hitvallás.
Ne haragudj, Gyurika, de majdnem minden filmben van gang meg lépcsőház. – De hogy semmi más ne legyen! Semmi mást ne pancsoljanak bele, semmiféle hülye történetet. Csak a gang úgy reggel, meg az üres lépcsőház. A lépcsőházon átsüt a nap” (Vera)
Nosztalgiával nézzük, ahogyan Mándynál megdicsőülnek a modern élet kellemetességei – még azok a dolgok is, amik nem olyan kellemesek. A Mándy-világ alaptörvénye: az emberek járnak valahova. Gyülekeznek, szétválnak, ismét összegyűlnek. Szóba állnak egymással. Mintha mindenki ismerné a másikat, munkás a szovjet irodalomról előadó értelmiségit, pincérnő a húsz éve ugyanahhoz az asztalhoz telepedő öreget. Az utca is, a bérház sötét kapualja is, a mosoda is, a Bodográf mozi előtere meg a Darling eszpresszó pultja is: közösségi élmény. Csakhogy mindez közel sem volt elég fogyasztó- és felhasználóbarát. Sokat haladtunk Mándy óta. A szolgáltatásokból kihoztuk a bennük rejlő potenciált. Egy csomó fáradságot és körülményeskedést spóroltunk meg. A Netflixen mi választjuk meg a műsort. A specialty kávézókból minőségi macchiatót viszünk magunkkal a munkahelyre. Az irritáló házmestert fölváltotta a kapucsengő. Mindeközben kinőttünk abból, hogy barátságot kössünk a tárgyainkkal. Bizalmatlanok vagyunk velük szemben. Tudjuk, hogy megfigyelnek, ellenőriznek, mind ravaszabb módokon megvezetnek bennünket. A kapcsolattartást és a kommunikációt megkönnyítő, szélsebesen fejlődő funkcióik pedig végső soron nem hozták közelebb a többieket, inkább csak Sartre tézisét bizonyították: a pokol a másik ember.
Elhagyja a teret. A házak felé távolodik. Alacsonyan repül. Ez már mélyrepülés. Persze, hiszen a kapualjakba is benéz. Átsuhan egy udvaron. Kissé dülöngélve hagyja el az udvart. Olykor nekiütődik a kapualj falának, mintha ittas lenne. Megint fönt a levegőben. Parányi pont a hatalmas égen” (Magukra maradtak)
Soha nem látott kényelem letéteményese az egyén. És végérvényesen magunkra maradtunk a kényelemmel szemben – mondja az Houellebecq-regényhős, majd körültekint az újraszabott, kicsinosított, reanimált nyolcadik kerületben, nézi a modern piacot a Teleki téren, az immár majdhogynem polgári hangulatú Mátyás teret, fölújítások itt, építkezések ott, lebontott házak helyén tátongó gödrök amott. Térkő. Csak néhány utcaszakasz, egy-egy sarok idézi vissza egyre összefüggéstelenebbül Mándy világát. Csak az arcok, fehérek és halványbarnák – de most már mélybarnák is, feketék, sárgák. Egy napig nem viselném el Mándy szabadságát – folytatja a regényhős.
Az a szabadság szűkösséget jelent, fapados vágyakat, tévutakat, piszkos lebujokat, kiszolgált moziszékeket, alvilágot, a történelem szorítását, csontszáraz puncstortát a Különlegességiben, húgyszagot, házfalak mentén surranó gyanús alakokat. Kilátástalanságot és látszólag végtelen szabadidőt. A regényhős állítja: Mándy világa előtt nem állt más út, mint hogy felzárkóztassák a huszonegyedik századhoz. Csak éppen nem múlik a látványtervek és politikusi bejelentések iróniája, amelyek pofásabbnál pofásabb „közösségi tereket” ígérnek a lakosoknak. Ez a mániájuk, a közösségi terek. Mintha a Mándy utáni, szabad egyénekkel teleszórt világban lehetne még bármilyen tér közösségi. Mintha nem az a szabadság tenné közösségivé a tereket, amely a másik emberben találja meg önnön értelmét.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
