Szöveg: Hulej Emese
Fotó: Földházi Árpád
Mézzel folyó Kánaán. Azaz Geresdlak. Ebben a nyolcszáz fős faluban minden évben összegyűlnek az asszonyok, mert azt sütötték ki, hogy megsütik a falu valamennyi épületét – mézeskalácsból. Advent első vasárnapjára készül el a mű, de az év bármelyik napján érdemes odalátogatni és megnézni, mi mindenre képes egy kis közösség, ha összefog.
Végy hetven kiló lisztet, harminc deka porcukrot, háromszáz tojást. Ramából tíz kilóra lesz szükség, mézből hét literre, és kell még fél kiló szódabikarbóna, valamint húsz csomag fahéj is. Nem, ez nem annak a receptje, hogyan lehet bekerülni a rekordok könyvébe, hanem annak, hogyan lehet mézeskalácsból egy falunak mind a százhúsz épületét megsütni. Konkrétan a Mohácshoz közeli Geresdlakét, ahol a helybéli asszonyok idén tizennegyedik éve gyűlnek össze az adventet megelőző hetekben, hogy a település minden házát és középületét megformálják mézes tésztából és tojáshabból.
A végeredmény elképesztő. Még inkább: lenyűgöző. Mi még a tavaly készített falut láttuk, az ugyanis egész évben megtekinthető az egykori iskolában, egy hatalmas terepasztalon. Egészen addig, amíg advent első vasárnapján át nem adják az új épületeket. De nem ám csak házakat, hanem a templomokat, a polgármesteri hivatalt, sőt a focipályát is. Buszmegálló is készül, rajta a felirat: Geresdlak, előtte még busz is áll, és egy várakozó alak. Fentebb a gőzgombócfesztivál helyszíne asztalokkal, sátrakkal és sok-sok vendéggel. Az ember úgy el tud itt nézelődni, mintha egy komplett babaház vagy egy nagy vasútmodellpálya előtt állna. Mindig új, apró, szerethető részletre csodálkozik rá. Az utcák is felismerhetők, tekinthető tehát a kész munka térképnek, ahol az utcanevek kis mézeskalács csillagokon olvashatók.
„A koronavírus-járvány idején a doktornőt is megmintáztuk, a kezében injekciós tű volt, az arcán maszk, és a rendelő előtt álltak az oltásra várók. Amikor pedig felújították a templomot, úgy formáztuk meg, hogy lehetett látni benne a létrát és a munkásokat, akik dolgoznak rajta” – meséli a közösségi házban Kettné Schmidt Tímea. Megosztja velünk ennek a nemcsak tésztát, de közösséget is formáló programnak az eredettörténetét is: „Van vagy húsz éve, a lányom még iskolába járt, amikor a gyerekekkel készítettünk mézeskalácsból egy falut. Nem a miénket, csak egyszerűen néhány házat. Jól éreztük magunkat, és még sikere is volt. Az ötlet, hogy mi lenne, ha megsütnénk magát Geresdlakot, valamivel később született.”
Felmerülhet a kérdés, miért kell minden évben újra elkészíteni a falut, miért nem elég egyszer. A válasz roppant egyszerű: a mézeskalács nem az örökkévalóság műfaja. A házacskákat megtámadja a moly, és a tojáshab is elenged egy idő után, megszárad, lepereg. Ezért van, hogy október végétől a geresdlaki asszonyok hetente többször munka után, három-négy óra tájban összegyűlnek a közösségi ház hatalmas ebédlőjében, és gyúrnak, szaggatnak, kennek, formáznak. Néha húszan is sürgölődnek a gyúródeszkák körül. Van köztük virágboltos, önkormányzati dolgozó, pedagógus és több nyugdíjas.
„Van, aki otthon szeret dolgozni, és inkább a saját konyhájában süti meg a maga házát. Ő készen hozza el, mi meg beillesztjük a végén, amikor elkészítjük a fehér termoanyaggal leterített terepasztalt a dombokkal, völgyekkel, fenyőágakkal, vattapamacsokkal. Mert a domborzat is fontos, azt is hitelesen adjuk vissza.”
A házak alá és közé fényfüzérek kerülnek, és van műhó is. Hűhó már kevésbé, mert a helybéliek mindezt nem a felhajtás, nem is a sajtóérdeklődés miatt teszik. Örömből.
„Sok a nyugdíjas asszony, az özvegy – magyarázza Kató, az egyik szorgos résztvevő, miközben a tálból a deszkára borítja a tésztát. – Nekik ez kiváló program. Együtt vagyunk, beszélgetünk, van, hogy közben szól a zene. Nagyon jó a mézeskalácsunk receptje, Polgár Zsuzsanna pécsi mézesbábostól kaptuk, ő szakmai tanácsokat is szokott adni. Ebből a receptből sütök otthon az unokáknak is, ha jönnek, már kérdezik: »Jaj, mama, ugye van mézes…?« A süteményeket fémdobozba teszem, a szélére almagerezdeket pakolok, akkor szépen megpuhul.”
A tésztát érdemes előre összegyúrni, mert minél többet áll, annál jobb lesz, mondják, és kiderül az is, hogy a mézet melegítve kell a tésztához adni. Nem olyan bonyolult a mézeskalácssütés, de azért ezt is el lehet rontani. Persze akik ilyen mennyiségben és ilyen régóta dolgoznak vele, már igazi profik. Egyikük, Teri hozza a tálat, adagolja a tésztát a gyúródeszkákra, már csak lisztezni kell, és nyújtani szép egyenletesre. Elég vékonyra, mert most az első házfalak és tetők készülnek. Vannak sablonok, kisebbek és nagyobbak, azokkal szúrja ki az első lapokat Timi, Tündi és Kató. Teri viszi a hatalmas konyha ipari sütőjébe, és mert a mézeskalácsnak nem kell sok idő, nem sokkal később már érkeznek is az illatos, fényes házfalak. Fényesek, mert sütés előtt gondosan lekenik őket tojássárgájával.
A díszítés a szokásos. Keményre és fényesre vert porcukros tojáshab kerül a zacskóba, apró lyukat vágnak rá, úgy díszítik a falakat. Timi létrát rajzol egy padlásablak alá, Tündi pedig olyan míves kacskaringókkal lát el egy házfalat, hogy lehetne az akár a Mikulás háza is.
Heti több délutánt adnak az idejükből, és minden évben kitalálnak valami újat. Nincs két egyforma év, nincs két egyforma falu
„Recepteket cserélünk, elmondjuk, ki mit főzött vagy mit készül főzni” – válaszolják, amikor kérdezem, miről szoktak beszélgetni. „Jut eszembe, tudtok valakit, aki felhasogatná a cseresznyefámat?” – kérdezi Kató, és a többiek persze tudnak. Nagyvárosi ember el sem tudja képzelni, hogy nem csak a Facebook-csoportok alkalmasak arra, hogy az ember redőnyöst, asztalost találjon, vagy valakit, aki ért egy beteg szobanövényhez. Nem beszélve arról, mennyivel többet lehet így nevetni. Amikor a felsoroláskor elhangzik, hogy „megsütöttük a plébános urat is”, egyszerre nevetjük el magunkat, pedig nem valamiféle Jancsi és Juliska-féle rémmeséről van szó, hanem arról, hogy a templomot egyik évben úgy formázták meg, hogy az atya ott állt a kapujában. Neki egyébként fontos szerep jut, ő szenteli fel a kész művet az advent első vasárnapján megtartott nagyszabású avatási ünnepségen. Olyankor megjelenik a falu apraja-nagyja, van ünnepi beszéd, egy kislány énekel, forralt bort és teát kínálnak, mindent betölt a mézeskalács illata és az ünnep ígérete.
„Nagy munka, de megéri” – erősítik meg az asztalnál sürgölődők. És tényleg nagy munka. Heti több délutánt adnak az idejükből, és minden évben kitalálnak valami újat. Nincs két egyforma év, nincs két egyforma falu. Az óvodások is hozzáteszik a magukét, ők az óvónőkkel együtt megsütik az óvodát, még az udvarát is a játszóeszközökkel, és ugyanígy tesznek az iskolások is. A gyerekek téli tájat készítenek, de sokan közülük még nem is láttak havat úgy igazából. „Pedig régen itt a faluban is mennyit szánkóztunk!” – emlékezik Kató, és együtt szomorkodunk, hogy a hó lassan a múlt részévé válik, olyanná, amiről csak mesélhetünk a gyerekeknek.
A Geresdből, Püspöklakból és Kisgeresdből egyesült települést zömében svábok lakják. Most nagyjából nyolcszázan. A községet néhány éve felfedezte egy finn család, méhészkedésre alkalmas területet keresett. Azóta még hat família költözött ide, a százhúsz házból immár harmincnégyben finn család lakik, és néhány finn asszony is nagy kedvvel vesz részt a mézeskalács épületek készítésében. A közös nyelv a német, de már tanulnak szépen magyarul is.
Nincs több kérdés, csak figyelem van, mert most tartunk a házak összeállításánál. Kiderül, hogy a tojáshab ehhez nem elég, kellenek még hozzá gombostűk is, azokkal tűzik össze a lapokat, amíg meg nem köt a habarcs… akarom mondani, a tojáshab. Csakhogy van keményebb lap, amelybe nehéz beleszúrni a tűt. Tündi küzd az elemekkel, kétszer össze is dől az építmény, mire harmadszorra sikerül. Mi tagadás, nem olyan egyszerű ez.
Timi közben kevés vizet önt a tojáshabhoz, ecsetet vesz, mert fehérre készül festeni az egyik háztetőt. Apró szakmai titkok ezek, egy gyakorlott mézeskalácssütő biztosan ismeri valamennyit. Fent is van már a tető, de a tojáshab nem száradt meg eléggé, itt-ott folydogál lefelé.
„Nem baj, ebből lesz a jégcsap” – magyarázzák. Ez az egész munkálkodás nem a megfelelésről szól, és csak kicsit a határidőről. Leginkább az együttlétről, az ünnepről és egy faluról, amelyet kicsiben és nagyban is szeretnek a lakói.
Cseppke, a csikó története nemcsak a Przsevalszkij-lovakat, de a puszta élővilágát is bemutatja a cselőpóktól egészen a rétisasig. Török Zoltán kamaszkorában fedezte fel a Hortobágyot, és nem tud betelni vele. Pedig a világ megannyi vidékéről készített már sokszorosan díjazott természetfilmeket.
Komárom versenygépe, Szőnyi Ferenc a negyvenes évei közepén pattant kerékpárra, hogy nem sokkal később üstökösként robbanjon be az ultrasportolók elitjébe. A nemzetközi sporttársadalomban Racemachine néven ismert sokszoros bajnok ma szerte világon példakép, és nem is csak a hihetetlen sporteredményei miatt.
Pat Szlovákia legdélibb pontja. Itt építette fel Pém Bálint családi gazdaságát, ahol különböző fajtájú és színű mákokat termeszt és dolgoz fel, s közben újabb és újabb közösségi összefogásra épülő terveket sző.
Komáromtól nem messze, Pat határában terül el Szalay László és Erzsébet birsalmakertje. A házaspárnak a fák gondozása valódi feltöltődés, kézműves termékeikkel pedig elhivatottan népszerűsítik a kissé elfeledett gyümölcsöt.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
