A Pazirik stúdió rekonstruálta a Duna mentének folyóágakkal szabdalt ártéri vidékét. A munkát segítő szakértőkkel beszélgettünk arról, hogyan élt az ember ezen a tájon a 19. században. A főként várrekonstrukcióiról ismert stúdió ezúttal nem az épített, hanem a természeti örökségünket igyekezett életre kelteni a virtuális térben. A Sárköz területének folyószabályozások előtti állapotát rekonstruálta. Munkája eredményeként közzétette a Terra Benedicta – A Dunamentének áldott földje című rövidfilmet is. Kiindulási pontként egy 1834-es térképet használtak, amely a folyószabályozások előtti utolsó felmérés viszonyait tükrözi. A rekonstrukció nyomán nemcsak a terület vízfolyásainak 19. század eleji állapota tárul elénk, hanem a táj élővilága is.
| Hogyan dolgozott a Pazirik? A történeti tájrekonstrukció elkészítése előtt kialakítottak egy komplex térinformatikai keretrendszert, amelybe minden, a kutatási téma szempontjából releváns térképi és képi információt koordinátákkal együtt pontosan beemeltek. Feldolgozták a régi, vízszabályozás előtt készült térképeket, valamint a különböző ortogonális és ferde tengelyű légi felvételeket. Ezek azért bizonyultak hasznosnak, mert csapadékosabb időszakokban ma is kirajzolódnak az egykori folyóágak. A munka során nem pusztán utóbbiakat rekonstruálták, hanem megpróbálták a korabeli térképeken feltüntetett neveket is azonosítani. |
A Sárköz mocsarai, vízzel borított erdői, mezői, valamint a Duna mellékágaival szabdalt vidéke a folyószabályozások következtében szinte eltűnt. A 19. század elején, illetve az azt megelőző korokban az ártérben megjelenő embert sokkal nagyobb alkalmazkodás jellemezte. Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató ezt nevezte az eszményi együttműködés rendszerének. Ő tárta fel először részletesen, történeti és néprajzi módszerekkel az ártér rendkívül komplex működését és azt is, mennyire sokoldalúan használták az ott élő emberek.
Az ártéri gazdálkodás nem pusztán vízmenedzselési stratégia volt, hanem az emberek megélhetését jelentette.
Erről az ártéri világról kérdeztük a rekonstrukciós munkát segítő Varga Anna etnobiológust és Máté Gábort, a történeti néprajz és földrajz szakértőjét.
A török hódoltság idején alapjaiban változtak meg a települési viszonyok, ami nem kedvezett a fokok, vízmedrek gondozásának, az ártéri táj rejtekhellyé is vált a megmaradt népesség számára. A visszafoglaló háborúkat követően változott meg a helyzet, megindult a betelepítés, a Duna melléke megőrizte alapvetően magyar, kisebb részt délszláv jellegét – tudjuk meg Máté Gábortól. A néprajzkutató elmondja, az említett 1834-es térképen a településeknek már egy modernebb változatát látjuk. Őcsény például elpusztult egy tűzvészben, így újra kimérték a telkeket, ezért szabályos a falu alaprajza; látszanak az új házhelyek. Jellemzően ágasfás szelemenes tetőszerkezettel, nádfedéllel, fonott és tapasztott fallal készült házak épültek. Az ártéri településekhez tartoztak állattartó szállások. A férfiak ezeken a helyeken gondozták a jószágot, valamint innen mentek szántani is. Sokkal inkább éltek ezeken a szálláshelyeken, mint a falu határain belül.
A másik hasonló helyszín a szőlőhegy volt. Decs, Őcsény és Sárpilis nyugati határrészében szőlőhegyek magasodtak, amelyeken tanyák álltak. Amikor eljött a szőlőmunkák ideje, oda húzódtak fel az emberek. Néprajzi leírásokból tudjuk, hogy az öregek gyakorlatilag ott élték mindennapjaikat, a szőlőműveléshez, a borhoz kapcsolódó munkák a család megbecsült tagjának tartották meg őket.
Emellett a halászat is a mindennapi élet részének számított. Amikor a sárköziek kimentek a mezőre, mindig feldobtak valamilyen halászeszközt is a szekérre, hogy be tudják gyűjteni a földjükön ragadt halakat. A szállásokhoz hasonlóan a halásztanyák sem voltak alkalmasak huzamosabb tartózkodásra. A férfiak meg tudtak pihenni bennük, hogy utána indulhassanak a különböző állító halászkészségek – varsák, rekesztékek, vejszék – átnézésére, tehát ellenőrizték, fogtak-e az eszközökkel halat.
Az ártéri vidék nemcsak vízimadarak által bejárt vagy uralt tér volt, hanem benne élt az ember is. Minden nádasban lehetett látni az ember nyomát: csapásokat vágott a tájon, aktívan használta. Sokáig ember nélkül képzelték el a természeti tájat, és konzerválandó jelenségnek tartották, ahol a természet az úr. Csakhogy azt látjuk, hogy ezek a hihetetlen természeti értékeket felvonultató területek azért lettek ennyire különlegesek és fajgazdagok, mert az ember ilyenné formálta őket – hangsúlyozza Máté Gábor.
A Pazirik stúdió képei a galériára kattintva lapozhatók végig:
Varga Anna ehhez a gondolathoz csatlakozva kifejti, a sárközi halászat szép példája volt az ember és a természet együttműködésének. A folyóinkban élő halak jelentős részének a sekély vízi ívás vagy fejlődés alapvető fontosságú. Olyan ívóhelyre van szükségük, ahol meg tud állni a víz, és fel tud melegedni, például egy víz borította füves rétre. Ezeknek a területeknek a haszonvétele egyébként a legeltetéses állattartásban gyökerezett, a szarvasmarha, a ló és a sertés ugyanúgy az ártéri élővilág része volt, mint a víziszárnyasok vagy a halak. A folyószabályozás miatt azonban vizeink árterei, szakszóval hullámterei összeszűkültek. Ugyan később is léteztek még rétek és legelők a hullámtérben, sőt a mai napig fellelhetők ilyenek, a 20. században fokozatosan megszűnt a kaszálásuk és a legeltetés, így elkezdtek erdősödni, végül pedig inváziós fás szárú növények uralták el a tájat.
A 19. század közepén megnőtt az igény a szántóföldi növények termékeire, részben ezért is indult el a folyószabályozás. A Sárközben is megjelent a társadalmi elvárás a gazdagodásra, amit leginkább a viselet mutatott. Ennek a folyamatnak a következménye lett az egykézés is, ami persze más térségekben szintén létezett. Látni kell, hogy a szántóföldek pénzbevételt hoztak, az árutermelés, ezzel a gazdagodás lehetőségét kínálták. Andrásfalvy Bertalan egyik fő motivációja az volt, hogy a népművészeti változás hátterének utánajárjon. Korszakalkotó kutatást vitt véghez, amely megmutatta, hogy milyen szoros az ember és a természet közötti együttműködés – ismerteti Varga Anna.
Az ártéri gazdálkodás kemény munkát igényelt. A 21. század embere számára elképzelhetetlen az a kiszámíthatatlanság, ami az ártéri életet jellemezte. Nem minden évben ugyanúgy jött a víz, ha elöntötte a kaszálót, akkor abban az évben nem lehetett kaszálni, a szúnyogokról pedig ne is beszéljünk. Ha a falut elöntötte a víz, akkor a házakból – sárral tapasztott, favázas sövényfalú épületek – kimosta a sarat. Miután az ár levonult, új házat építettek, vagy megjavították, kitisztították és lakhatóvá tették a régit. Az ártérben élőkön nem lett úrrá a pánik, amikor jött a víz, hanem együtt éltek az adottságokkal. Szeremle faluról tudjuk, hogy legalább hatszor változtatott helyet a török időktől a 18. század közepéig, miközben a folyót a lakosok is terelgették maguk körül. A település az ártérben épült fel, és amikor jött a víz, akkor másik szigetre költöztek, majd egy harmadikra, és így tovább. Azért laktak az ártérben, mert az országút mellett a török szeme előtt lettek volna – magyarázza Máté Gábor.
Amikor temettek, sokszor ladikkal vitték a temetőszigetre az elhunytat, mert olyan magasan állt a víz. A mindennapi élet része volt, hogy megküzdöttek az áradással és az aszállyal. Nyilván utóbbi esetében az ártér biztonságot is jelentett, mert a száraz években sokkal többet tudott nyújtani az ott élőknek, mint például a mezőföldi plató, ahol a legelők már júliusra kisültek. A Sárközben még augusztusban is tudtak legeltetni – mutat rá a szakember. Több lábon álltak, tartottak állatot, halásztak, művelték a szőlőt és a gyümölcsöst. Az Andrásfalvy által gyümölcsényeknek nevezett erdőket nem az ember ültette, de gondozta, oltotta őket, ha kellett, akkor szelektálta. A legnagyobb megmaradt ártéri erdőnk, a gemenci rezervátum is sokkal fajgazdagabb volt a fák tekintetében, illetve nem nagyvadak lakták, hanem háziállatok, szarvasmarhák és disznók legeltek benne.
Varga Anna felhívja a figyelmet arra, hogy a víz megtartása, az árterek visszaállítása talán lehetséges lenne még, a gazdálkodó embert viszont nehezebb visszacsábítani a tájba. Hiába alakítjuk vissza az ártereinket, ha nincs ott az ember, pontosabban a közösség, hogy művelje a mezőket, legeltesse az állatokat, karbantartsa a gyümölcsösöket.
