Szöveg: Tábori Kálmán
Fotó: Földházi Árpád
Egyszer volt, hol nem volt, valamikor régen élt egy öregember. Csoda szép, mesés vidék volt az otthona, amelyet úgy hívtak: Sopron. Egy reggel szomorú dologra ébredt: egyik napról a másikra elveszítette a birtokát. A kincset érő talaj lassan Csipkerózsika-álomba szenderült. Sok-sok évtizeddel később az öregember ükunokája – akit úgy hívnak, Franz Pfneisl – felébresztette álmából, és életre keltette ezt a kincset érő földet. Így kezdődött a Pfneiszl-borok meséje a múlt évezredben, olvasom a Mesés Vidék nevű bor címkéjén. A történet folytatását pedig már Franz két lánya, Katrin és Birgit mondja el soproni házuk udvarán, csodálatos késő őszi napfényben, mesés borok és kenguruk társaságában.
Birgit nagyon korán tudta, hogy a családi hagyományokat követve borokkal szeretne foglalkozni. Már tizennégy évesen borászati iskolába járt. Eleinte borkritikus vagy sommelier akart lenni, de legjobban utazni szeretett. Bejárta a világot, mindenhol borászatokban dolgozott, majd amikor hazajött, kijelentette, ő itt, Sopronban szeretne bort készíteni, mert ez a legkülönlegesebb vidék – tudom meg Katrintól, a kisebbik Pfneiszl lánytól, aki hogy a beszélgetés beinduljon, átvállalja a szóvivő szerepét. Birgit ugyanis eleinte szerényen hallgat. Nem érzi még olyan biztosnak magyartudását, mint a húga.
Ameddig vissza lehet követni a családfát, a Pfneiszl családban mindenki borászkodással foglalkozott. Először Magyarországon, ám amikor elcsatolták a területeiket, s nevükből a hivatalok kiejtették a z-t, Pfneislék osztrák borászok lettek. Katrin és Birgit is Ausztriában született, de szüleik kárpótlási jegyekből valóra válthatták régi álmukat, s 1993-ban Sopron mellett szőlőbirtokot vettek. Katrin innentől már Magyarországon járt iskolába, de őt, nővérével ellentétben, nemhogy nem érdekelte a borkészítés, tizennyolc éves koráig alkoholt sem ivott. A fordulópontot a nővérétől érettségire kapott gyöngyözőbor jelentette. „Édesapám nagyon jó borokat készített, de azok nekem akkor még nagyon nehezek voltak, és nem tudtam jól kóstolni sem. Nem tudtam elmondani, milyen ízek, illatok vannak benne – emlékszik vissza Katrin. – A szüleim már aggódtak, hogy mi lesz velem, hisz az egész életünk a szőlőről és a borról szólt. A pincénk tele volt borokkal, az asztalon mindig ott állt egy palack, mindenki kóstolgatta, elemezte a készülő italokat. De amikor a nővérem elkészítette nekem a Sparkelinát, ezt a könnyű, gyümölcsös bort, nekem is meghozta a kedvem. Megtanította azt is, hogy kell kóstolni, és megmutatta: nemcsak vörösborokat, hanem fehéret, rozét és gyöngyözőbort is lehet készíteni. Ekkor megláttam, nemcsak arról szól a borászat, hogy kint dolgozunk a szőlőben, aztán a pincében, hanem van kreatív, művészi oldala is, például nevet lehet kitalálni a boroknak. És akkor végre én is megtaláltam a helyem ebben az egészben.”
A család kézjegye
Amikor a két lány 2003-ban átvette édesapjától a soproni birtokot, a borvidék adottságainak megfelelően még főleg kékszőlő-fajták és a soproni borászok körében akkoriban népszerűvé váló kései szüretelésű fehér zenit termett. Birgiték amellett, hogy megerősítették a klasszikus itteni vörösborokat: a kékfrankost, a merlot-t, a cabernet sauvignont és a shirazt, már a kezdetektől kísérletező, újító attitűddel álltak a borkészítéshez. Birgit először is az említett fehér szőlőt, amelyet szinte minden soproni borász használ, lecserélte az azonos szőlőcsaládba tartozó zefírre. Ez a fajta korán érik, kicsi a hozama, és ha nem vigyáznak, a seregély mind megeszi, mondják róla, de Pfneiszlék hivatáshoz való hozzáállását jellemzi, hogy őket ez egyáltalán nem zavarja. „Sokkal fontosabb, hogy érdekes legyen a tétel. Ha valaki szereti a borokat, akkor már sok mindent kóstolt. Számunkra nincs annál szebb, mint amikor valami újat tudunk mutatni” – vallja Katrin. Őt hallgatva könnyen megértjük a Pfneiszl-borok palackján szereplő mottót: „Így szeretem az életet”.
Ahogy a szőlőbirtokot, ezt a gondolatot is édesapjuktól vették át. „A szüleinktől azt láttuk, hogy ők úgy szeretik az életet, ahogy van. Mindent nagyon szeretnek. A munkát is, amely egyben a hobbijuk. És igazából mi is így szeretjük ezt az egészet. Nem változtatnánk semmin – mondja Katrin. – A család mindig együtt dolgozik, nagyon sokat segítenek nekünk. A nagymamám, az anyukám és a nővérem a legjobb barátnőim.” A hagyományok és az újítás persze a Pfneiszl családban sem volt mindig zökkenőmentes – ismeri be. Ahogy Birgit meséli, világ körüli útjáról hazatérve a legmodernebb technológiákkal való találkozástól fellelkesülve először hosszú listát írt arról, milyen eszközökre lenne szükség, hogy minőségi borokat készíthessen. Ám apjuk közölte, itt azzal kell dolgozni, ami van. Lelkesedését azonban ez nem vette el, s amikor az első lepalackozott bora díjat nyert, fogta a listáját, és kihúzott róla mindent. „Beláttam, hogy tényleg nincs szükség különleges technológiákra. Nem kell megcsinálni a bort. Egészséges szőlőt kell nevelni, és időt adni neki a pincében. Azóta ezt követjük” – foglalja össze.
Abban pedig már kezdetektől biztos volt, hogy egészséges szőlőt csakis természetesen, organikus módon, állandó gondozással, odafigyeléssel lehet művelni. Az országban az elsők között álltak át biogazdálkodásra. A család persze kezdetben csóválta a fejét, ám néhány év folyamatos kísérés és szakmai tapasztalatcserék után lányai sikereit látva Pfneiszl apuka nyugodtan lépett hátra, s adta át a soproni borászatot. „Ma már nagyon büszke ránk, szereti a borainkat, és végtelenül hálás, hogy úgy adhatta át a vállalkozást, hogy közben tudott segíteni minket. Ez neki is, nekünk is sokat jelentett.” A szőlőben azóta a testvérek minden munkát együtt végeznek. Vérmérsékletüknek megfelelően osztják fel a munkát: a nővér a higgadt, megfontolt természet, Katrin a lendület. Kiegészítik egymást. Az adminisztrációt, marketinget a húg, a pincemunkát Birgit viszi. „A boraink az ő kézírása” – fogalmazza meg találóan Katrin, de hogy mennyire benne van ebben a szüleiktől hozott örökség is, azt jól mutatja, hogy a palackok címkéjén, amelyeket elém tesznek, az édesapjuk kézírásával szerepel a fajták neve.
Klasszikusok és egzotikumok
A soproni borokról persze mindenkinek a kékfrankos ugrik be elsőre. Nem véletlen, hiszen a területi adottságok és a történelem ezt a fajtát tette a borvidék jellegzetességévé. Ám Pfneiszlék arra törekszenek, hogy a régiben is tudjanak újat, a hagyományos mellett különlegeset mutatni. „A kékfrankossal igazán jól lehet szemléltetni, mire képes a borvidék” – mondják, s mindjárt háromfélét is elém tesznek. Az Újra Együtt fiatal ültetvényről szüretelt reduktív bort, a több mint hatvanéves tőkékről való, hordóban érlelt, ezért koncentráltabb, karakteresebb prémiumkategóriás kékfrankost, valamint a magnum palackban, fadobozban piacra dobott Mesés Vidéket. „Sokan még mindig a savas borokban gondolkodnak, de számunkra mindig nagy élmény, amikor megmutathatjuk, hogy az már a múlt. A jelen egészen más” – meséli lelkesen Katrin. „Ha jól csinálja az ember, nagyon szépen mutatja a bor a terroirt, a klímát – veszi át a szót Birgit –, arra kell ügyelni, hogy ne fedje el a hordó a szőlő ízét. El kell találni a megfelelő pillanatot a palackozással.”
Amikor arról kérdezem, miért éppen a soproni szőlőket kérte el szüleitől, ha Ausztriában is továbbvihette volna a családi borászatot, azt feleli, bizonyos szempontból egyszerűbb lett volna, hiszen ott tanult, és az anyanyelvén beszélhetne a borairól, de olyan sok helyen járt a világon, hogy látja Sopron egyediségét, és sehol máshol nem szeretne borászkodni, mint itt. Ezért kezdett el inkább magyarul tanulni, s a soproni bor láthatóan a missziójává vált. „A soproni bort sohasem veszik meg csak úgy – utal Katrin a vidék ismertségének korlátaira –, ehhez magyarázat kell, de mindig nagyon büszkék vagyunk, amikor a termékeinken keresztül bemutathatjuk a környéket.” És viszik és mesélik is, így külföldön – Dániában, Belgiumban, Hollandiában, Tajvanban és Amerikában – is egyre népszerűbb a soproni. Ám mint mondják, a legnagyobb öröm, amikor a magyar borfogyasztók rácsodálkozásának lehetnek tanúi, amikor újra felfedezik például a kékfrankost.
Kalifornia, Argentína, Chile, Olaszország, Új-Zéland, Ausztrália – sorolja Birgit, merre járt, hogy képezze magát a Bécs melletti Klosterneuburg borászati kutatóintézetében végzett tanulmányai után. „Néhány hónapig dolgoztam egy-egy családi borászatnál, aztán a pénzből, amit kerestem, bejártam az országot” – eleveníti fel. A nagyobbik Pfneiszl lány folyékonyan írja le impozáns önéletrajzát. Na nem magyarul, hanem mindenki számára érthető módon: palackba töltve. A Távoli Világ nevű borában ugyanis kortyról kortyra fedezhetjük fel Birgit utazások során megismert kedvenc szőlőfajtáit. A shiraz, a carménère, a malbec, a zinfandel, a sangiovese nálunk egzotikusnak számító fajták, Birgit azonban telepített néhány tőkével belőlük fertőrákosi szőlőjükbe.
Szintén a hagyományokkal való kísérletezés eredménye a Hidden Treasure nevű boruk. Birgit az osztrák kutatóintézet segítségével keresni kezdte a kékfrankos szőlőfajta eredetét, így találta meg az ősi magyar szőlőfajtát, a hajnist. Ez a fehér szőlő gyakorlatilag az általunk ismert kékfrankos apjának tekinthető. „Igazi rejtett kincs, hiszen ma már nem ismerik – mondja róla a borász –, narancsbort készítünk belőle, így lesz a borászatunk igazi különlegessége.”
Kenguruk és borterasz
Na de hogy kerülnek ide a kenguruk? – kérdezem Tangó nevű házasításuk palackját tartva a kezemben, amelynek címkéjén egy kenguru is feltűnik. „Amikor a nővérem hazajött, mindenhonnan, ahol járt, hozott haza valamit: tapasztalatot vagy egy-egy jó szőlőfajtának az ismeretét, és kérdeztük, hogy Ausztráliából mi a maradandó élménye. És akkor annyit mondott: a kenguruk. Az ottani borászat ugyanis nem volt rá nagy hatással – emlékszik vissza derűsen Katrin. – Így aztán, hogy mégis maradjon valami ebből az útból, beszereztünk néhány, ugyan nem ausztrál, de ezen a vidéken is megélő kengurut.” Az elsőt Shiraznak nevezték el, így került bele a bor történetébe s címkéjére: ha Merlot, a sokoldalú francia nő szenvedélyes viszonyba kezd és harmonikus tangót táncol a testes Cabernet Sauvignonnal, akkor azon sem csodálkozunk, hogy egy Shiraz nevű kenguru társul hozzájuk, s még több egzotikumot, zamatot és kifejezést kölcsönöz a forgatagnak. Ez a Tangó.
Birgit és Katrin Ausztriában született, borászcsaládba. Édesapjuk 1993-ban vásárolt Sopron mellett szőlőültetvényt. Először csak néhány sort. Amikor Birgit tanulmányait befejezve borászként kezdett dolgozni, úgy döntött, hogy nem az Ausztriában működő családi borászatba társul be, hanem húgával elindítja a soproni Pfneiszl Pincészetet. A magyar Pfneiszl-borászat 2006 óta növekszik. Ma már tizenhárom hektáron kilenc szőlőfajtával foglalkoznak, köztük több Magyarországon egzotikumnak számító fajtával
A Pfneiszl lányok mesélőkedvének hála, nemcsak az egyes boroknak, hanem az évjáratoknak is beszédes elnevezésük van, ami magában foglalja a Pfneiszl-borok történetét. A 2004-es év például a Hűvös elegancia nevet kapta, a bioművelésre való átállás évére Vad dolog címmel emlékeznek, 2011-ben a Köszönet, hálából, amiért a természet kárpótolta a korábbi ínséges éveket, és beszédes a Ne nézz vissza haraggal is, amely a 2013-as szüret előtt pusztító jégesőre és arra utal, hogy ennek ellenére kitűnő borok készültek. „Fél óra leforgása alatt vert el a szemünk láttára mindent a jég. Semmit nem tudtunk tenni. Sírtunk, ahogy láttuk, mennyi idő, energia ment kárba – emlékszik vissza Katrin. – De erősek voltak a tőkéink, és újra életre keltek. A testvérem szerint éppen ez a szépsége ennek a munkának. Minden év másmilyen. Ez benne a kihívás. Ha csúcsévjárat van, akkor mindenkinek az van. Birgit inkább azt szereti, ha nem tökéletes az év, mert ő akkor abból többet tud kihozni. Jobban meg tudja mutatni, mit tud” – magyarázza a fiatalabbik lány. Nővére hozzáteszi: „A növények erősek, küzdenek, túl akarják élni, bármilyen is az időjárás. Ezért a mi feladatunk, hogy minél jobban összhangban legyünk a természettel.”
A kengurukat nézzük, ahogy ugrándoznak a fűben. „Nagyon kedves, csendes állatok – szemléli őket szinte anyai szeretettel Katrin –, de a stresszt nem szeretik. Féltem őket az építkezéstől.” Ezzel a soproni ház átalakítására utal, amelynek eredménye kóstolóhelyiség és bemutatóterem lesz. Még nincs tíz éve sem, hogy elkezdték a borászatot, de már így is szép történetet tudhatnak maguk mögött. Dicséretemre ők csak szerényen mosolyognak. „A borászatot szeretettel kell csinálni – jelenti ki a Katrin –, ezért szinte mindent mi végzünk családilag. Semmit nem szeretünk kiadni másnak. De mikor ide leülünk egy pohár borral a kenguruk közé, megáll az idő.” Ez meg is magyarázza, miért álmodták leendő borteraszukat ide, a városszéli házba, s nem a szőlőbirtokra. „Ráadásul a soproni borok nevét szeretnénk öregbíteni. Jó, ha az idelátogatók könnyen el tudnak jönni hozzánk” – mondja kedvesen, izgatott várakozással a hangjában.
Kérdésemre, hogy milyen lesz az idei évjárat, s milyen nevet szánnak adni neki, Katrin csak elmosolyodik. Nem árulja el, csupán annyit mond, s ezt a gondolatát azóta is hordozom magamban: jó lesz, mert nem lehet másként!
Cseppke, a csikó története nemcsak a Przsevalszkij-lovakat, de a puszta élővilágát is bemutatja a cselőpóktól egészen a rétisasig. Török Zoltán kamaszkorában fedezte fel a Hortobágyot, és nem tud betelni vele. Pedig a világ megannyi vidékéről készített már sokszorosan díjazott természetfilmeket.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
