A lépteim nyomán apró sáskák ugrálnak arrébb a fűben. Balra a bokrok ágai közül kiporoslik a csipkebogyó. Csönd van az arany őszben, csak valami motor berreg a távolban egyhangúan, a dombhajlattól nem látom, csak a hangja jut el hozzám. Előttem sok száz éves templom romja magasodik, ezt megnézni jöttem. A megnézni nem is jó kifejezés, inkább megérezni valamit abból, amit ez a torzóvá omlott istenháza ma is őriz.
Szerencsésebb népeknek megmaradtak a templomaik. Háborúk mindenütt dúltak, de maga a hadak járása nem romlasztja el a kőből emelt épületeket. A pusztítást mindig a magára hagyatottság végzi el, amikor elköltöznek az emberek, akik akár a tűzvész után is újjáépíthetnék. Ennek a Révfülöp és Kővágóörs határában álló templomnak is az lett a végzete, hogy 1548-ban a törökök elpusztították az egykor itt fekvő Ecsér falut, ami többé nem is népesült újra. Márpedig az elhagyott ház összeomlik, ez a világegyetem működésének egyik alaptörvénye.
Valamikor kerítőfal övezte a templomot, mára az alapokig elpusztult, de a műemléki rekonstrukció során térdmagasságig visszaépítették. Belépek a templomudvarra, ahol valaha sírok sorakoztak. Ma már nincsenek meg, emlékük mégis tiszteletteljes viselkedést parancsol. A templom főbejárata nem a homlokzaton nyílik, egy kis előtéren át vezet az utam a belső térbe. A talán öt méternél is magasabb homlokfal, a masszív oldalfalak látványa után a robosztus oszlopokkal három hajóra tagolt tér meglepően kicsinek tűnik. Az oldalhajók ölnél keskenyebbek, a főhajó három öl széles, talán annyi sem. Nem hiszem, hogy húsz embernél több leülhetett benne. Vastag falaival mégis monumentálisnak hat, még a zsámbéki rombazilika nagyszerűségéből is megidéz valamit.
Az Árpád-házi királyok uralkodtak Magyarországon, amikor ezt a templomot emelték egy korábbi, kisseb kápolna helyén. Hogy pontosan mikor, nem tudható, de nyolc évszázadot biztosan adhatunk neki. Leülök a szentély lépcsőjére, ez most már nem tiszteletlenség, és megpróbálok valamit magamban megidézni ebből a hatalmas időből.
Istenem, nyolc évszázad! Hány úr és paraszt imádkozott ezek között a falak között? Ha huszonöt év egy emberöltő, akkor amíg szolgált a templom, tizenöt, talán húsz generáció váltotta egymást, száz és száz magyar ember, aki itt emelte föl a lelkét az Úrhoz, itt keresett megnyugvást a kavargó világban.
De hiszen szolgál ma is ez a templom. Szombat délelőtt van, egyszerre négy autó gurul a fűre, menyasszony és vőlegény száll ki az egyikből, a többiből családtagok, fotós. A festői környezetben esküvői fényképek készülnek, a fotós keresi a helyszíneket, ahol legromantikusabb a beállítás. Előbb külön az ifjú pár, aztán mind a többiek, mosolyogni tessék, készülnek a felvételek.
Messzebb sétálok, nem zavarom őket, csak nézem a vidám sürgölődést. Megvárom, míg elkészülnek a fényképezéssel, mindenki visszaül az autójába, elrobog a konvoj. Visszatérek a vastag falak közé, búcsúzóul még egyszer meghallgatni a csöndet, amely az országom múltjából nyolc évszázadot őriz, és őrzi majd akkor is, ha már mások jönnek el ide, hogy a megszentelt kövek között belepillantsanak a múlt, a mi múltunk kútjának mélységeibe.
