Kedvenc szerzemény? Nagyon nehéz a választás. A Hot Jazz Band által eljátszott szinte összes dalt fel tudnám sorolni. Mikor milyen az ember hangulata, vagy épp melyik életszakaszban járunk. Mi magunk is folyton változunk, más dolgok felé fordulunk kamaszkorban, más felé fiatal felnőtt korban s így tovább. Mindig más életérzés az, ami legerősebben hat ránk. Vannak azonban sosem változó dolgok.
Nemrég rátaláltam egy gyönyörű dalra, amiről beszélnem kell. Minden pillanatom a zenéről szól, a zenének élek, kis túlzással hegyeket voltam, vagyok képes megmozgatni a zenéért, úgy érzem, világokat vagyok képes teremteni a zene által. Bár van dal, ami megérint, kellemes borzongás vesz erőt rajtam, de
soha egyetlen dal sem hatott rám úgy, hogy könnyes legyen tőle a szemem, vagy elsírjam magam. Amikor ennek a dalnak a kapcsán ez megtörtént velem, arra gondoltam, biztosan épp fáradt vagyok, de aztán újból és újból, mindig ugyanannál a résznél valami ellenállhatatlan erővel tört rám ez az érzés.
A mű hangulata, a témája is romantikus és patetikus, ami közel áll a szívemhez, ám mindez kórusinterpretáció, ami még érdekesebbé teszi a dolgot, hisz elég távol áll tőlem ez a műfaj.
Az, hogy egy dal mennyiféle formában tud létezni, igazán csak a jazzben fordul elő. Születésekor a pianínó és a gramofon volt az egyetlen zeneforrás a háztartásokban. Abban az időben Caruso és Josephine Baker volt a világsztár. Képzelhetjük hát, hogy a sercegős, makrobarázdás bakelitlemezek korában milyen sok, romantikával átfűtött szerzemény született. A jazz örök érvényű, folytonosan megújuló zene, ám egy igazán jól megfogalmazott szerzemény mondanivalója megmarad korok és hangzások múlásával is. A szóban forgó szerzeményt még operaáriának is feldolgozták Mario Lanza előadásában. Én magam Louis Armstrong 1965-ös berlini koncertjét néztem a neten, amikor Tyree Glenn harsonaszólójában felfigyeltem a dal egy kis foszlányára. Az eredetit mikor máskor adták volna ki, mint kedvenc korszakomban, az 1920-as években, pontosan 1929-ben. Még ebben az évben lemezre játszotta a neves Paul Whiteman zenekar kedvenc énekesem, Bing Crosby énekével, kissé pattogós felfogásban, de a hangulata így is jól érzékelhető. Ez a fajta a könnyűzene tele volt eleganciával, igényességgel, romantikával, udvariassággal, finomsággal, életvidámsággal. A legszebb szvingkorszakbeli változatát a Tommy Dorsey zenekar adta elő 1941-ben a fiatal Frank Sinatrával, ez egyenesen csodálatos, ám ami engem igazán magával ragadott, az egy mai felvétel, a Chicago Chamber Choir, egy amerikai kórus előadásában hallható. A címe Without a Song, azaz dal nélkül. A hangszerelőt nem tüntetik fel a felvételen, de zseniális, ahogy felépíti a dalt. Legalább annyit tesz hozzá, mint maga a szerző Vincent Youmans, aki egy népszerű melody maker volt a maga idejében, ő írta például a híres Tea For Two-t is.
A szóban forgó hangszerelés az amerikai templomi énekekre, gospelekre hasonlít. Istenről egy szó sincs a dalban, de mégis ott érezni mögötte azt a megmagyarázhatatlan kérdést, ami hívőt és nem hívőt egyaránt foglalkoztat, amit talán sosem fejtünk meg.
Örök talány a számomra, hogy az ember miért készít furcsa tárgyakat, hogy hangokat csaljon ki belőlük, miért emel palotákat, miért ad ki drága pénzt, áldoz a drága idejéből, hogy hallhassa kedvenc dallamait, zenészeit és hogy mindezt ki vagy mi mozgatja. Nem tudom, mi szükség a zenére, csak érzem. A minap a székely katonákról láttam egy műsort, akik az első világháborúban énekekkel temettek, énekekkel mulattak, s ez nagy feltűnést keltett a többi nemzetek katonái közt. Ez sok mindent megmagyaráz. Elsősorban, jelentheti az összetartozásunkat, a hovatartozásunkat is, sőt jelentheti, hogy emberek vagyunk, élni vágyó lények. Mennyivel szebb lenne a világ, ha a múzsák győzedelmeskednének a háborúk felett?! Ne feledjük, hogy a világ talán legszebb dalát azonban nem az ember kreálta, hanem egy kicsi, éjjel is daloló madár, a csalogány. Vajon neki mi szüksége a zenére? Ez a dal is ezt a kérdést teszi fel, egy választ talál is, ami felől biztosak lehetünk, és a szövege csodaszépen fogalmaz, íme, a dal szövege saját, hányaveti fordításban:
,,Dal nélkül
Dal nélkül sosincs vége a napnak,
Daltalan nincs végük a semmibe futó utaknak.
Dal nélkül a dolgok is rosszul mennek
S barátja sem akad az embernek.
A szántóföldek sem látnának ekét,
Sóhajtanának a széllel gazdátlan vetemények,
Az ember is csak megszületik, de valahogy sose jó,
Ha nincs szívében ének.
Ahogy biztosan tudom, a Jordán folyó örökké zúg,
Míg engem érhet bármi baj,
A lelkem erős, mert elkísér egy dal.
Hogy mitől esik az eső,
S nő a fű, azt én sosem tudhatom,
De hogy dal nélkül nincs szeretet,
Azt az egyet biztosan tudom.”
(William Rose, Edward Eliscu, fordította Bényei Tamás)
Kiemelt kép: Bényei Tamás (Forrás: MTI Fotóbank)
