A legsokoldalúbb bábművészek egyike Magyarországon, hiszen nemcsak játszik, rendez és tanít, de báb- és látványtervezőként is régóta jegyzik a nevét. A Budapest Bábszínház társulatának tagjával, Hoffer Károllyal egyebek mellett a nem is annyira tehetetlen tárgyakról és az öt pingponglabdával leírható emberi sorsokról beszélgettünk.
Rajztanári-tanítói diplomával a zsebében hogyan jutott el a bábszínházig?
A gimnáziumban még orvosi pályára készültem, közben rajzoltam és zenéltem is, és egyiket sem akartam elengedni. Végül úgy alakult, hogy a szombathelyi tanárképzőn kötöttem ki tanító-rajztanári szakon. Itt volt egy tanárom, Kocsis Zsolt, akivel a vizuális kommunikáció tárgy keretében egy egész félévet foglalkoztunk bábjátékkal, többek között a Mesebolt Bábszínházban, végigelemezve az előadásokat. Ekkor kezdtem megszeretni a műfajt. Elég hamar szembenéztem vele, hogy úgy tanítani, ahogy én szeretnék, vagyis minden órán varázsolni a gyerekeknek, nem lesz lehetőségem, így elindultam a színház világa felé. Előbb a Kolibri stúdiójába jártam, majd legnagyobb meglepetésemre elsőre felvettek a Színház- és Filmművészeti Egyetem Meczner János és Csizmadia Tibor vezette bábszínészosztályába.
Meczner János, a Budapest Bábszínház igazgatója ötödévben aztán el is hívta ide dolgozni, és az első munkája rögtön feltűnést keltett: a dán Janne Teller Semmi című regényéből rendezett ifjúsági előadás azóta is, csaknem tíz éve repertoáron van. Mitől lett ez ilyen fontos találkozás?
Talán mert akkoriban magam is olyan képlékeny életszakaszban voltam, mint a könyv kamasz szereplői. Az egyetem lassan véget ért, el kellett kezdenem a valódi, felnőtt életet – ez az állapot jól rímel a tizenévesek útkeresésére. De azért persze meglepődtem ennek az egyáltalán nem szokványos bábszínházi adaptációnak a sikerén, és később színészként is rengeteg feladatot kaptam. Körülbelül két évvel ezelőtt jött az újabb váltás, amikor azt vettem észre, hogy már kevésbé vonz a színpad, szívesebben ülök látványtervezőként, rendezőként a nézőtéren. Mindkét területen a komplexitás izgat: tervezés, rendezés közben az összes színész fejébe be kell költöznöm, és az összes szereplő – a bábok – igazságát is meg kell értenem. Ezért olyan csodálatos a bábszínház: minden egyes előadáshoz meg kell építeni egy saját univerzumot. Ahogy Kovács Ildikó bábrendező is mondta, a bábszínház az egynemű anyagok színháza, vagyis nálunk a műhelyekben nemcsak a díszletek készülnek el, hanem a szereplők is, akiknek a karakterét nagyon pontosan kell megfogalmazni. A báb ugyanis a valóság olyan sűrített lényege, amely jól kódolható a néző számára, egyértelmű vizuális jel: ha megjelenik a színpadon, mindenki rögtön tudja róla, kicsoda. Ezenfelül funkcionális képzőművészeti produktum, mely a mozgása, mozgatása révén nyeri el igazi értelmét, hiszen mozdulatlanul nem más, mint kiállítási darab.
Mondhatjuk, hogy a báb igazi túlélő?
Felfoghatjuk így is. Nagyon izgalmas dolog például, amikor a mozgató öregszik, a figura meg ugyanaz marad: a színész lelke szép lassan beleköltözik, miközben oda-vissza hatnak egymásra. A báb eleve nem olyan tehetetlen tárgy, mint amilyennek elsőre látszik. A legjobb példa erre, amikor egy egyetemi órán a vezető színházpedagógusunk, Végvári Viktória azt kérte a hallgatóktól, hogy semmisítsenek meg egy papírlapot. Egyikőjük erre azt válaszolta, mi sem könnyebb ennél, majd összegyűrte és elhajította a lapot. Ami aztán rögtön elkezdte kirúgni magát, próbálva visszanyerni az eredeti alakját – alapvetően nincsen akaratod rajta. Azaz hiába sajátított el az ember az iskolában mindenféle technikát a kesztyűsbábtól a marionettig, minden egyes figurát minden egyes előadásban újra meg kell tanulni, összebarátkozni vele, kitapasztalni, melyik gesztus áll jól neki, és miből kell inkább visszavenni.
És ekkor jön létre az a nagyon fura dolog, hogy az érzelmek mintha valóban megjelennének az alapvetően élettelen tárgyakon?
Ettől is. És a hangoktól. Míg a doktori iskolába jártam, azt kutattam, miben különböznek a prózai színház zenei megszólalásai a bábszínházéitól. Erre az egyik legklasszikusabb példa, amikor Teszárek Csaba kollégámmal a Bambi című előadásban két őzbakot játszottunk, amelyek egy jelenetben összecsapnak a Faline nevű őzlány kegyéért. A fantasztikus marionetteket Szűcs Edit tervezte, mind a négy lábukkal és a fejükkel külön lehetett dolgozni. A koreográfiához rengeteg természetfilmet néztünk, rendesen le is jártuk a mozdulatsort, zörgött-csattogott minden, mégis úgy éreztük, kevés az energia. A zeneszerző Tallér Zsófia erre behozta a Párbaj zenéjét, amitől rögtön létrejött az a típusú feszültség, amit mimika híján máshogy nem tudtunk volna megteremteni. Még a legjobb bábosok sem, akik az arcuk összes rezdülését képesek áttenni előbb a kezükbe, aztán a bábba – akár látszódnak maguk, akár nem.
Mostanában egyre gyakoribb, hogy nemcsak a figura, de a mozgatója is jelen van a színpadon. A hagyományosnak gondolt paravános-kesztyűsbábos titokszínháznak lassan annyi?
Egyáltalán nem. A Budapest Bábszínház egyik fontos küldetése, hogy az óvatos kísérletezés mellett a klasszikus vonalat is továbbvigye. Kemény Henrik bácsin a hatéves fiam ugyanolyan jól szórakozik, mint annak idején én: mindannyian át akarjuk adni a gyerekeinknek azokat a csodás dolgokat, amiket mi kaptunk régen.
A kísérletezés része, hogy egyre több az ifjúsági, sőt felnőtt-bábelőadás. Ezzel mondhatni visszatérünk a gyökerekhez?
Jó lenne – és ez a másik célunk –, ha a báb végre tényleg műfajként lenne definiálva, és nem korosztályos szórakozásként. Ettől még persze igaz, hogy a közönségünk nagy része gyerekekből, fiatalokból áll. De őket sem egységként kezeljük, a csecsemőszínházi előadásaink a 0–4 éves korosztálynak szólnak, aztán jönnek a nagyobb ovisoknak, a kisiskolásoknak, a felső tagozatosoknak és a gimnazistáknak szánt darabok, végül a 16-18 éves kortól ajánlott felnőttelőadások – utóbbiakból most három-három van repertoáron. De igaz, hogy a báb műfaja, ha az ősi, távol-keleti tradíciókat nézzük, alapvetően tényleg a felnőtteknek lett kitalálva: a bábosok hosszú történeteket, mítoszokat meséltek végig többek közt botos, pálcás figurákkal vagy árnyjátékkal. Talán az ötvenes évek környékén kezdett az egész – nálunk különösen – kizárólagosan a gyerekszórakoztatás irányába menni.
Mostanában viszont nemcsak az idősebb generációk megnyerésére tesz kísérletet, a bábszínház mintha az összművészet felé is tartana koreográfiával, élő zenével, különleges megoldásokkal, képi absztrakciókkal. Sőt, neves prózai színházi rendezők, például Ascher Tamás, is megfordulnak a Budapest Bábszínház környékén.
Vagy ellenkezőleg, ők kérnek meg minket, hogy mi menjünk hozzájuk. Például Szikszai Rémusszal akkor dolgoztam először, amikor a Radnóti Színházban bemutatott A párnaemberbe készítettem egy kislánybábot, utána nem sokkal pedig már ő rendezte nálunk A vihart. A lényeg minden esetben, hogy nagyon el kell találni a témát, illetve a hozzá illő formát az adott korosztály befogadóképességéhez, igényeihez igazodva. Amikor például Kuthy Ágnessel közösen csináltuk a Holle anyót, neki fontos volt, hogy az óvodások a mesén keresztül találkozzanak az évszakokkal is: hogyan következnek egymás után, mi történik a költöző madarakkal, a fákkal, a virágokkal – ahogyan azt az oviban is tanulják éppen. Arra is mindig figyelni kell, hogy a történet tisztán, szépen, pontosan és plasztikusan lekövethető legyen. A kisebbek esetében különösen, mert az előadásokat megelőző vagy követő színház-pedagógiai foglalkozásokon tapasztaljuk, hogy sokan nálunk találkoznak először a klasszikus mesékkel. Ezek az alkalmak – a nagyobbaknak is sokszor tartunk hasonlókat – persze sosem arról szólnak, hogy mi magyarázunk valamit, ők meg hallgatják. Inkább úgy kell elképzelni, mint egy alkotói tevékenységgel összekötött játékot, amikor a fikció keretein belül bárki felszabadultan beszélhet arról, hogyan élt meg bizonyos helyzeteket. Mindez nem csak az egyéni problémák feloldásában segít, a színház közösségi élménnyé is válik általa.
Bár a Budapest Bábszínház a hazai bábjátszás zászlóshajója, mellette tizenkét állandó társulattal bíró vidéki műhely is van az országban, a már említett Szombathely mellett Győrben, Kecskeméten és Békéscsabán is. Nemzetközi összehasonlításban is jól állunk?
Büszkén mondhatom, hogy a magyarországi bábjátszás most egészen kiváló, és ezt az egy-egy fesztiválra ideérkező külföldi vendégeink is mindig elmondják. Mi pedig igyekszünk minél több helyen megfordulni a világban. Franciaországban, Charleville-ben van például kétévente egy hatalmas nemzetközi bábfesztivál, amely jó körképet ad az embernek arról, mit történik a bábos világban, és bemutatkoznak a műfaj szupersztárjai, mások mellett Ilka Schönbein és Stephen Mottram legújabb munkái. Utóbbi elképesztő marionettjátékos, még olyan őrültségekre is képes, hogy mikromotorokat épít a marionettkeresztbe azért, hogy létrehozza egy úszó figura finom lábfejmozgását. Majd meghaltam azért, hogy bejussak a legújabb bemutatójára, amelyen alaposan meglepett: nem volt semmi hókuszpókusz, a terem elsötétült, ő pedig öt darab pingponglabdával fél óra alatt végigjátszott egy teljes emberi sorsot. Ennél jobban semmi nem mutatja meg a báb varázsát: mi létre akarjuk hozni a csodát azzal, hogy megmozdítunk egy tárgyat, te pedig éppen arra vágysz, hogy megmozduljon. Az én játékomat a te fantáziád tölti ki: valójában a színház itt, nálunk, a nézőben születik.
Hajdú Farkas-Zoltán regényfolyamában a pálfordulásokkal és egyszerre jó és rossz szereplőkkel teli közép-európai történetek mellett saját és családja életét is meséli. Az íróval a kézírás fontosságáról, a posztmodernről, a progresszív és a konzervatív irodalomról beszélgettünk, és arról is, miként interjúvolta meg a világhírű filozófust, Hans-Georg Gadamert.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
