Füst és bajkeverés: miért ne tegyünk rossz fát a tűzre?
Szólásaink, közmondásaink magukban őrzik népszokásainkat, ősi hagyományainkat. Mit szólunk hozzá? sorozatunkban ezúttal a „rossz fát tesz a tűzre” szólás jelentésének jártunk utána.
Szöveg: Ferenczi-Bónis Orsolya
Fotó: Máth Kristóf
A Balaton-felvidék határán, Balácapusztán található különleges régészeti park egy Közép-Európa-szerte egyedülálló római villagazdaságnak ad otthont.
Veszprémtől negyedórányi autóút vezet a Nemesvámos külterületén fekvő Villa Romana Baláca régészeti parkba. Az itt talált római kori romokat kiemelten védett műemlékként tartják nyilván. A történet az 1900-as évekre nyúlik vissza, amikor az első leletek szántás közben kifordultak a földből; a helyiek még nem sejtették, hogy egy római kori földbirtokközpont maradványaira bukkantak. Az ásatások 1906-ban kezdődtek Rhé Gyula irányításával, majd 1976-ban újraindultak Palágyi Sylvia vezetésével, hogy munkájuk nyomán Közép-Európában páratlan római villagazdaság táruljon fel. A régészeti park 1984-ben nyílt meg a Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság részeként, 2013-tól pedig a Magyar Nemzeti Múzeum tagintézményeként működik.
A majorság látogatható területeit bejárva a római korba csöppenünk vissza, az izgalmas, korhű részletekbe feledkezve a Pannoniára jellemző lakberendezési, étkezési szokásokkal is megismerkedünk. A rómaiak az 1. században telepedtek le Balácán, ebben az időszakban parcellázták fel villagazdaságoknak szinte a teljes Balaton-felvidéket, hogy a leszerelt, többnyire légiós katonákat letelepítsék. A vidéket családi birtokokból álló hálózatként képzelhetjük el – Pannonia teljes területén működtek villagazdaságok, hiszen a Római Birodalom egész területén ez volt a jellemző gazdálkodási forma.
A balácai villagazdaság tehát elsőként egy veterán katona otthona lehetett. Az őt követő tulajdonosok lebontották a légiós villáját, és a ház köveit felhasználhatták a régi helyén felhúzott új épülethez. A birtok a lovagi rendhez tartozó Claudius család tulajdonába került, a régészeti park kőtárában a feltárt síroltárok feliratán olvashatjuk is a családtagok nevét. Sorsukat a 2. század végén a barbárokkal Pannonia-szerte vívott háború pecsételhette meg, ennek során mindannyian odavesztek vagy elmenekültek – az bizonyos, hogy soha nem tértek vissza. A villagazdaságnak a 3–4. században a legfelső társadalmi réteghez tartozó, rendkívül – Seusóhoz mérhetően – gazdag birtokosa volt, aki valószínűleg szomszédja is volt a neves ezüstkincs tulajdonosának.
Ez az időszak volt a fénykor: a folyamatosan bővülő gazdaság belső kerítéssel körbevett magja a 4. századra 56 hektárosra nőtt. Ezen a területen folyt a gazdálkodás, földet műveltek, állatokat tartottak, virágzott a kézművesipar. A majorság középpontja egy 2400 négyzetméteres lakóház volt, a közelében gazdasági épületek álltak. A villa mai szemmel is hatalmas, ráadásul még emelete is volt, ha nem is a teljes épület, de valamelyik szárnya felett. Az biztosan tudható, hogy az emeleten kellett helyet kapniuk a hálótermeknek, mivel a földszinten nem volt ilyen célú helyiség. Az egykori felsőbb szintre utal az a három Balaton-felvidéki vörös homokkő oszloptartó is, amely az emeletre vezető lépcsőház szerkezetét tartotta.
KALANDOS SORSÚ MOZAIKPADLÓK, MESÉLŐ FALIKÉPEK
A főbejárat az egykori előszobába vezet, ahol rögtön megcsodálhatjuk a villagazdaság egyik szenzációját, a négy különleges mozaikpadló egyikét. Ez – akárcsak a római kori ornamentális mozaikok túlnyomó része – szőnyegmotívum. A mozaikpadlók eredendően szőnyegeket, illetve egyéb padlótípusokat próbáltak maradandó formában bemutatni, illetve imitálni. A mozaikot fehér alapon fekete borostyánleveles füzér keretezi. Az egyetlen fekete-fehér padlódísznek kalandos sors jutott osztályrészül, az 1900-as évek eleji feltárás idején felszedték és Veszprémbe vitték, egy része egy ideig a tihanyi kolostor pincéjében várta, hogy visszakerülhessen eredeti helyére. A téli fogadóterem fácános mozaikpadlója még viszontagságosabb utat járt be, Veszprémben nemcsak a püspöki palotába, majd a múzeum előcsarnokába, de még a kaszinóba is bekerült.
Az épület a 3–4. századi építészeti periódust idézi meg, de természetesen vannak olyan tárgyak, amelyek a megelőző időszakból származnak. Ezek egyike az a különleges falfestmény-rekonstrukció, amelyet az előszobában állítottak ki. A festmény sárga mezőit indás motívumú lila keret veszi körbe, a különleges színvilág egyedi hangulatot áraszt. Az alkotás színvonala arról árulkodik, hogy voltak évszázadok, amikor a pannoniai falfestmények jobb minőségűek voltak, mint az itáliaiak.
Az előszoba a ház központi részébe, a folyosóval körbevett belső udvarba vezet. A körfolyosóról nyíltak a fogadótermek, étkezők, a konyha, valamint a pince. A nyitott udvart oszlopok övezték, de a 3. században vélhetően egy tartósan hideg időszak miatt elfalazták. Méghozzá a változásnak megfelelően két szakaszban: először ahogy csapadékosabbá vált az időjárás, mellvédet emeltek, hogy ne verjen be a víz a folyosóra, majd amikor megérkezett az elhúzódó lehűlés, körbefalazták az egész udvart. Azért, hogy megmaradjon a nyitott kert illúziója, a falat körben teljes hosszában mediterrán kertrészletet – virágos gránátalmabokrokat, olajfákat és gyurgyalagokat – ábrázoló festménnyel díszítették.
A többi terem falfestménye is intenzív színekben játszik, s olyan történeteket is elmesél, amelyeken keresztül az itt élők mindennapjaiba nyerhetünk betekintést. Az étkező enteriőrje az 1. századi lakóépület ebédlőjét idézi meg. A falfestmény különféle ételeket ábrázol csülökre hasonlító húsdaraboktól kezdve római kenyéren keresztül egy kosárból kiszóródó gombákig. Bár a rómaiak számos olyan fogást fogyasztottak, ami ma már kevésbé tűnik ínycsiklandozónak – mint például az aszalt gyümölccsel töltött és saját zsírján megsütött pele –, alapvetően egészségesen étkeztek.
Nemcsak sok zöldséget fogyasztottak, de jól ismerték a fűszer- és gyógynövényeket. Természetközeliségük az ételleírásokból is visszaköszön: ha végigolvasunk egy receptet, látjuk, mennyiféle fűszert használtak egy-egy fogáshoz. A római konyha titkai iránt érdeklődőknek érdemes Apicius receptkönyvét elolvasniuk, a benne szereplő ételek többsége ugyanis nem igényel különleges hozzávalókat, a ma elérhető alapanyagokból is elkészíthető.
TUBUSOK A FALBAN
A szolgálók bejárata a pincéhez vezetett. A helyiség egykori berendezéséről és a benne tárolt konyhai eszközökről pontos képet kaptak a feltárást végző régészek. A körülötte lévő épületrész ugyanis a 2. század utolsó harmadában a barbár háború következtében leégett és beomlott. Az új tulajdonosok az omladékot elteregették, és a pince fölött döngölt padlójú gazdasági helyiséget ala- kítottak ki. A feltárást végzők mintha egy apró Pompeiivel találták volna szembe magukat: minden megmaradt az eredeti helyén, csak nem vulkánkitörés, hanem a háború során keletkezett tűzvész következtében. Így a régészek nemcsak azt tudták megállapítani, hogy a hombárokban gabonát, az amforákban olajat, bort, aszalt gyümölcsöt és halszószt tároltak, de feldolgozott és főzésre előkészített, vaskampókra akasztott malacdarabokra és vadhúsokra is bukkantak. A pince ugyanis nem pusztán éléskamra volt, hanem a kor szokásainak megfelelően hatalmas hűtőszekrényként is üzemelt.
A vendégek a villa főbejáratától a belső udvaron haladhattak a fogadóterembe anélkül, hogy bármelyik másik helyiségbe be kellett volna menniük. Az épületben ugyanis azokat a termeket látták el mozaikpadlóval, amelyekben a vendégek közlekedhettek. Ez is azt mutatja, hogy az egykori tulajdonos nem az újgazdag réteghez tartozott, hanem az arisztokráciához, amelynek tagjai tudták, mi elegáns, mire érdemes költeni, és feleslegesen nem szórták a pénzt. A reprezentatív teremben gyakran tartanak ma is eseményeket, így az egykor vendégfogadásra használt helyiség újra betöltheti szerepét. A fogadóteremben másolatban látható az itt előkerült mozaikpadló; az eredeti a Magyar Nemzeti Múzeum római kőtárában tekinthető meg – korábban a múzeum bejárati csarnokában volt, azon ravatalozták fel például Ady Endrét és Klebelsberg Kunót.
A padló- és falfűtést általában egyidejűleg alkalmazták a római kori lakóházakban. A téli ebédlő fűtőcsatornája a római fűtésrendszer egyik sajátosságát mutatja: a tűztér kívül kapott helyet, és be csak a meleg levegőt engedték. A falba körülbelül egy, illetve másfél láb magasságú üreges tubusokat építettek – egy római láb nagyjából harminc centinek felel meg. A tubusok segítségével fűtötték a falat oly módon, hogy a padlófűtés félig-meddig kihűlt meleg levegőjét vezették át a falakon, hogy a teljes hőmennyiséget felhasználják a fűtési rendszerben; a szabadba a már teljesen hideg levegő jutott ki. Nagyjából tizenhat fokra fűtötték az épületet, de ha akarták volna, akár szauna- melegre is felfűthették volna. A lakóház földszintjének egyharmadát fűtötték, ott volt minden fontos helyiség, hogy télen is teljes kapacitással működhessen az épület. Ez ugyanaz a gazdaságossági szempont, mint az, hogy csak a vendégek fogadására és közlekedésére szánt helyiségeket látták el mozaikpadlóval – egy arisztokrata család csak azokat a tereket fűtötte, amelyekre valóban szüksége volt, nem az anyagiasság, hanem a kulturáltság okán.
ÖSSZEOMLÁS ÉS MENEKÜLÉS
A központi épületet három évszázadon keresztül lakták, ez idő alatt többször átépítették, felújították bizonyos részeit. A feltárt részletekben láthatunk kő-, tégla-, valamint többféle könnyűszerkezetes falat. A halszálkásan rakott téglán kívül találkozunk olyan falakkal, amelyeket növényi szálak összefonásával készítettek. A szerkezetre agyagot tapasztottak, majd ugyanúgy vakolták és kifestették, mint bármelyik másik faltípust az épületben.
Az arisztokrata család a 380-as évekig élt Balácán. A római közigazgatás 378 és 383 között omlott ösz- sze Pannoniában, és aki megtehette, távozott ebben az időszakban, ahogy azt az itt élő család is tette. Valószínűleg Dalmáciába ment, majd amikor ott is ingataggá vált a közbiztonság, a mai Spanyolország területére távozhatott. A balácai villa pedig magára hagyva omlásnak indult.
A villagazdaság ma már nem pusztán régészeti bemutatóhely, valódi kulturális közösségi térré vált. Rendezvényeket – például hagyományőrző forgatagot, római borünnepet – szerveznek, s kapcsolódnak az olyan országos eseménysorozatokhoz, mint a Múzeumok éjszakája. Tavalyi és idei programjaikkal az Egy csepp Itália a Balaton mellett – Baláca élménypark című pályázattal a Veszprém– Balaton 2023 Európa kulturális fővárosa eseménysorozathoz csatlakoznak – tudom meg Kovács Loránd Olivértől, a Magyar Nemzeti Múzeum tudományos igazgatójától, a kiállítóhely vezető régészétől. „Folyamatosan bővítjük az alapkínálatunkat, amelynek fontos eleme, hogy minden korosztálynak olyan múzeumpedagógiai foglalkozásokat szervezünk, amelyek során élményeken keresztül szereznek ismereteket a római kultúráról és életmódról – fogalmaz a vezető régész. – Igyekszünk élővé varázsolni a múltat és átélhetővé tenni az ókori mindennapokat.”
Szólásaink, közmondásaink magukban őrzik népszokásainkat, ősi hagyományainkat. Mit szólunk hozzá? sorozatunkban ezúttal a „rossz fát tesz a tűzre” szólás jelentésének jártunk utána.
A pécsi Janus Pannonius Múzeum Parajmos – roma holokauszt kiállítását az internetes térben járhatjuk be. A történeti hátteret bemutató anyagokkal és az arra reflektáló képzőművészeti alkotásokkal a tárlat egyszerre ad át ismerteket és segíti a feldolgozást.
Az erődítés maradványainak megmentése után most elkészült a vár elméleti rekonstrukciója.
A „Krausz Ferenc – Az elektronok nyomában” című film elnyerte a Legjobb egész estés dokumentumfilm díját a krakkói Tudományos és Technológiai Filmfesztiválon.
Kamera indul, csapó! Helyszín lehet a folyó partja, a sekély víz, egy kenu, egy sátor, egy hatalmas fa oltalma. A magyar filmekben rendre felbukkan a Duna, de néha nem önmagát játssza.