Mit hallhattak a franciaországi rádióhallgatók, ha 1941. június 22-én, a Szovjetunió elleni német támadás napján a Radio-Paris-ra, a nemzeti főadóra kapcsoltak? Akkor már egy éve német iga alatt nyögött a francia főváros – noha tudjuk, a keleti területeken képviselt „megszállói modorhoz” képest a francia lakossággal szemben még humánusan jártak el.
A rádióért felelős német hatóság, a Propaganda-Abteilung Frankreich ügyelt arra, hogy a francia–német kollaborációt propagáló műsorok mellett zenei összeállításokat is sugározzon, sőt ezek voltak többségben – így őrizték meg a hallgatókat. Komoly- és könnyűzene, revü, kabaré: a nehéz háborús időkben felüdülést jelentettek ezek a programok. (Tegyük hozzá, a párizsi művészvilág jelentős része megfordult a stúdióban. Hogy mást ne említsünk, a legendás énekes, Maurice Chevalier is fellépett a Radio-Paris mikrofonja előtt, sok támadás érte is ezért a felszabadulás után.)
Fennmaradt az 1941. június 22-ei adás műsora – hogy ezt az előzetesen kiadott programot mennyiben írták felül a Szovjetunió elleni támadásról beszámoló híradások, azt persze nem tudhatjuk.
A műsorban egy magyar néven akad meg a szemünk: Marc Semenoffnak a „közösség misztikus jelentéséről” szóló rádiójegyzete és az aznap harmadik hírműsor között, 15 óra 15 perckor bizonyos Barnabas von Géczy hegedűművész felvételét sugározták.
Ki volt ő? Mint az újságírók elnevezték, az „ötórai tea Paganinije”, vagy, ahogyan Simon Géza Gábor fogalmaz, aki Magyar jazztörténetében hosszabban írt Géczyről: a német szalonzene királya. 1897-ben Budapesten született katonacsaládban, és maga is harcolt az első világháborúban. A Zeneakadémián Hubay Jenő volt a mestere. A háború után fiatal kora dacára a pesti Operaház koncertmesterének nevezték ki.
1920-ban egy kecskeméti fellépéséről tudósított a helyi sajtó: a „Székely-est” keretében pódiumra lépő „Géczy Barnabás hegedűjének hurjai a dicső szabadsághősök, a Rákócziak korába vezettek vissza, mintha a tökéletes kézzel kicsalt behizelgő hangok azt sugták volna, hogy e szabadságharcnak ujból el kell jönnie!”. 1921-ben a rákospalotai vigadóban mások mellett Pilinszky Géza, Pilinszky János zenész nagybátyja társaságában lépett fel.
Az ugyanebben az évben tartott kaposvári koncertjére kevesen mentek el, dohogott is az Uj-Somogy újságírója a helyi közönség kultúra iránti érdektelensége miatt, pedig „Géczy Barnabás személyében oly biztos kezű, mély átgondolású hegedű művészt láttunk, amilyen ritkán jön Kaposvárra. Számait, melyekkel elragadtatott mindenkit, a legszebben válogatta ki”.
1922-ben arról számolt be a sajtó, hogy a hangversenyre igyekvő Géczy egymillió koronára taksált, olasz mesterhegedűjét ripityára zúzta egy konflis. Nem sokkal később az Országos Tiszti Kaszinóban jótékonysági koncertet tartottak a hegedű megjavítására. Hogy végül mi lett a hangszerrel?
Annyi biztos, hogy Géczy még operaházi koncertmesterként is szűkölködött, s a megélhetési nehézségek miatt rövid időn belül elhagyta az országot, egyben pedig búcsút mondott a komolyzenének.
Először a norvégiai Trondheimben helyezkedett el, ahol későbbi visszaemlékezése szerint egy „jóképű álló hegedűst” kerestek. Simon Géza Gábor szerint sanyarúbb hónapjaiban a „stehgeigerkedés”, hegedűs tánczenélés mellett skandináv kocsmákban szaxofonozott is. Ezután – bár több helyről, így Stockholmból és Philadelphiából is kapott állásajánlatokat – egy berlini vendéglátóegységben, majd a Hotel Esplanadéban dolgozott. Ekkor ívelt fel a karrierje.
A berlini rádió házi zenekarként szerződtette Géczy formációját, a húszas évek végétől a magyar sajtóban közölt rádióműsorokban szinte naponta feltűnik neve. A hegedűsből, hála a világvevő rádióknak, nemzetközi sztár lett.
A Géczy-féle együttes alapvetően szalonzenét játszott, de innovatívabb, jazzes beütésű felvételeket is készített, ezek közül Simon Géza Gábor az 1928–29-ben rögzített, a „Barnabas von Géczy und sein Orchester vom Esplanade Hotel” név alatt készült darabokat tartja a legértékesebbnek. Még 1938-ban is rögzített jazzes jellegű zenét stúdióban (Roter Teufel), ami azokban az években nem volt magától értetődő dolog, a náci rezsim ugyanis elfajzott négerzenének titulálta és visszaszorította a jazzt.
A legnagyobb sikereit azonban Géczy nem ezekkel, hanem a Puszta foxszal és hasonló, magyaros-cigányos stílusú felvételeivel aratta.
1937-ben egy angol lap megszavaztatta olvasóit, hogy az angol vagy a német tánczene tetszik nekik jobban, s ki a kedvenc zenészük. A német zene nyert, az előadók közül pedig nem másra, mint Géczy Barnabásra szavaztak a legtöbben.
Ő volt egyébként az ihletadója a berlini rádió népszerű, jótékony célokat szolgáló kívánsághangversenyeinek is. 1935-ben Géczy egy vasárnapi élő koncertje közben egy weimari hallgató azzal hívta fel a rádiót, hogy nagyon szeretné meghallgatni a Síró hegedű című számot, még pénzt is ígért, ha Géczy eljátssza a darabot. A műsor szerkesztője azt ajánlotta, a betelefonáló küldje el a pénzt a télisegély-mozgalomnak, a magyar művész pedig eleget tett a kérésének. Ennek nyomán indították el a kívánsághangversenyek sorozatát, amelyeknek – mondani se kell – Géczy állandó szereplője volt.
A hegedűs 1938-ban szokása szerint Budapesten töltötte szabadságát, ekkor készített vele interjút a Nemzeti Ujság riportere. Cikkét így vezette fel: „Géczy Barnabást nem kell bemutatni. Aki hallgat rádiót, akinek gramofonja van, az ismeri a nevét. Európa egyik legismertebb zenekara az övé. Magyar fiu.” Egy német filmproducer, aki vele együtt Budapesten tartózkodott, a következőket állította a lap beszámolója szerint:
„Ha egy filmhez zenekar kell, tánc, vagy szalonzene, mindjárt Géczy Barnabásra gondolunk. Azt kell mondanom, hogy az a tény, hogy Géczy Barnabás zenekarával egyetlen számot játszik a filmen, legalább 25.000–30.000-el több nézőt jelent. Feltétlenül olyan név, amelyik tömegeket vonz.”
„Előre kell bocsátanom, hogy tizenöt éve élek Németországban, de magyar állampolgár vagyok és az is maradok, noha semmi akadálya sem volna annak, hogy megkapjam a német állampolgárságot” – jelentette ki az interjúban Géczy. (Simon Géza Gábor is rámutat, hogy szemben sok más, Németországban karriert csináló magyar zenésszel, Géczy ragaszkodott magyarsága hangsúlyozásához, már csak azzal is, hogy ragaszkodott hozzá: németesített nevében ékezettel írják az é betűt.) „Műsorunk mindig két részből áll – ismertette a hegedűs koncertjei programját. – Az első részben Beethoven, Schubert és Liszt nagy hangversenyeit játsszuk. Rendszerint csak azt a tételt, amelyik a legnépszerübb. A műsor második részében tánczenét adunk. Ritmusmuzsikát, de nem az általánosságban ismert jazzt, hanem teljesen áthangszereljük az angol szinvonalu táncszámokat a mi tiztagu zenekarunkra. A hangszerelés jó részét én magam végzem, vagy pedig utmutatásom szerint, munkatársaim.”
Géczy Barnabás a weimari, majd a nemzetiszocialista Németország egyik, ha nem a legnépszerűbb szalonzenésze volt, s abban a korszakban jutott pályára csúcsára, amikor a jazzt és egyéb „idegen” könnyű műfajokat tiltották, helyettük a szalonzenét népszerűsítették. A náci pártba nem lépett be, de tény, ami tény: meglehetősen opportunista figura volt.
1937-ben azt nyilatkozta a Rádióéletnek, hogy pesti látogatását meg kell szakítania, mert Münchenben várja egy fellépés: a Mussolini–Hitler-találkozón az ő zenekara szórakoztatja az állami vezetőket. 1938-ban, amikor Horthy Miklós Németországba látogatott, Géczy és zenekara a tárgyalás után a Führer jachtján rendezett fogadáson zenélt. „Horthy Miklós Lorenz főcsoportvezető feleségéhez lépett, táncra kérte és a közönség lelkes tapsai között keringőzött vele. A Duna keringőt játszotta a zenekar, amelynek andalító dallamára először Leitner államminiszter, majd Böhm tengernagy kérte táncra a kormányzó feleségét. Mindenkit meglepett a kormányzó friss, elegáns tánca. […] A keringő után Horthy Miklós Géczy Barnabáshoz lépett és kedves szavakkal köszönte meg az élvezetes zenét” – írta a Friss Ujság.
1940-ben Bernhard Rust birodalmi miniszter a berlini zeneművészeti főiskola hegedűtanszakának professzorává nevezte ki őt. Közben újfajta megbízatásai is akadtak: a harcterek mögött szórakoztatta a német katonákat, és sokatmondó, hogy – mint arra cikkünk elején rámutattunk – a németek irányította párizsi rádió is az ő zenéjét sugározta.
1944-ben a prágai rádió tánczenekarának vezetését vállalta el, az ottani stúdióban állítólag még a következő év áprilisában is készített felvételeket. Andalító szalonmuzsika a totális összeomlás küszöbén? Összevetésül: azokban a napokban történt, hogy a birodalmi fővárosban a Berlini Filharmonikusok koncertjéről távozóknak – a pillanathoz illő, titáni zene, Az istenek alkonya fináléja és Anton Bruckner 4. szimfóniája volt a műsoron – a Hitlerjugend tagjai ciánkapszulát osztogattak.
Géczy Barnabás magyar híradások tanúsága szerint kis időre 1943-ban és 1944-ben is hazalátogatott. Később már aligha volt erre módja.
A háború után több évre eltiltották a fellépéstől, nácitlanítási ítélőszék elé is került: azzal vádolták, hogy túl szoros kapcsolatot tartott fenn a diktatúra vezetőivel. A Világosság 1946-os cikkében olvashatjuk, Géczy azzal „bukott le”, hogy „egy dobosa és egy szakszofonosa SS-katona volt”. Végül felmentették.
Később újraszervezte zenekarát, a müncheni Café Luitpoldban zenélt, és feltűnt a Schlagerparade című 1953-as revüfilmben is, régi népszerűségét azonban már nem szerezte vissza. Utolsó éveiben bajorországi birtokán gazdálkodott.
Idővel, ha ritkán is, Magyarországon elővették felvételeit, a Dunántúli Naplóban közölt műsor tanúsága szerint például a pécsi rádió 1960. április 16-én játszotta egyik felvételét. 1971-ben Münchenben hunyt el. Haláláról – ha szűkszavúan, de – beszámolt a Népszava is, a húszas-harmincas évek könnyűzenei és dzsesszmuzsikájának egyik kiemelkedő képviselőjeként említve őt.
Nyitókép: Géczy Barnabás 1937-ben a Rádióéletben
