Rippl-Rónai József és Maurer Dóra a kiállítás két sarokpontja, s mindkettőjükről elmondható, hogy fontos pontokon kapcsolódnak koruk nemzetközi művészeti színteréhez. Rippl-Rónai festészetén túl Ferenczy Károly, Csók István, majd Czóbel Béla és a Nyolcak alkotócsoportjának művei világítanak rá azokra az erjedési folyamatokra, amelyek következtében a magyar festészet bő évszázada maga mögött hagyta az addigra megfáradt akadémizmust és a reprezentációs célú történelmi festészetet. A két világháború közötti képzőművészetünket egyszerre jellemezték a lokális jellegzetességek és az egymástól merőben eltérő nemzetközi áramlatok hatásai. Ez a változatosság a füredi kiállítás anyagán is jól lemérhető: az avantgárd törekvéseket olyan alkotók munkái fémjelzik, mint Bortnyik Sándor, Kassák Lajos vagy az építész Molnár Farkas, a hazai hivatalos művészetszemlélethez jobban illeszkedő római iskolás és neoklasszicista törekvéseket pedig sok más mellett Aba-Novák Vilmos és Patkó Károly művein keresztül ismerhetjük meg. Jellegzetesen magyar ízeket képviselnek azok a festők – például Bernáth Aurél, Farkas István és Szőnyi István –, akik többnyire saját utat jártak be művészetükkel. A tárlat egyik leggazdagabb részét a hatvanas-hetvenes években készült művek teszik ki, főként amelyek az aczéli három T rendszerében leginkább a tűrt és tiltott alkotók kezei közül kerültek ki; többek között Altorjai Sándor, Bak Imre, Jovánovics György, Lakner László és Pauer Gyula munkáival találkozhatunk. A sort a mai középgeneráció képviselői zárják – így jutunk el a jelenünkre reflektáló kortárs alkotásokig.