Menü
Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Földházi Árpád
Noha eredetileg élsportolóként és hangszerészként keresték a kenyerüket, ma teljesen más foglalkozást űznek. Azaz foglalkozásokat. Szederkényi Andrea és Máté ugyanis a gazda, a molnár, a pék és az eladó szerepét egyszerre töltik be a Bajna szélén álló Magva Garden nevű, ősi gabonákkal dolgozó pékségükben.
Lehet-e akkora tüzet rakni a gerecsei Őr-hegyen, hogy a lángja Bécsből is jól látható legyen? El lehet-e vinni egy kondér gulyást lóháton olyan sebesen innét oda, hogy a levest még melegen szolgálhassák fel a bécsi udvarban? A monda szerint Sándor Móric, a bajnai Sándor–Metternich-kastély ura fogadott a fentiekre, hogy aztán mindkét kihívást teljesítve értelmezze újra a képtelenség fogalmát. Ugyan az esetek – ha igazak voltak is – csaknem kétszáz évesek, a bajnai dombokon, a legendák árnyékában ma is továbbmesélésre méltó történetek születnek. A Szederkényi házaspáré is ilyen.
„Nem félünk a konkurenciától. Örülnénk neki, ha az ötven kilométeres körzetünkben lenne még vagy három hozzánk hasonló pékség. Franciaországban ez működik. Ráadásul nem érdemes versenyeztetni a kenyereket. Mindenkinek az lesz a legjobb, amely helyi alapanyagokból készül, és amelyet az otthonához közel, a lehető legfrissebben tud beszerezni” – vallja Máté
Hangszerkészítő, távfutó, pék
Férj és feleség, edző és tanítvány, anya és apa, munkatárs. Szederkényi Andrea és Máté kapcsolatára minden reláció igaz. Sőt elválaszthatatlan egymástól. „Amilyen természetesen formálódott a kapcsolatunk, és lettünk társak a sportban, olyan magától értetődően váltunk csapattársakká a munkában is” – foglalja össze Máté egyszerűen, hogyan jut el egy budapesti hangszerkészítő és egy alföldi élsportoló oda, hogy Bajna legvégén, az Őr-hegy lábánál ősi gabonákat feldolgozó pékséget nyisson. Aztán a házaspárral bejárva az egyik lankán végighúzódó gazdaságukat, lassanként kibomlanak a Magva Garden alapításához vezető folyamat részletei is.
„Gyerekkoromban klarinétoztam, ennek hatására jelentkeztem gimnázium után a Zeneakadémiára, hangszerész szakra, majd inasnak álltam a Rosé hangszerjavító üzemében, és több mint tíz évig ott is maradtam. A fuvolafejek faragása volt a szakterületem” – meséli Máté, miközben narancssárgálló homoktövisbokrok és elvirágzott levendulaültetvények között sétálunk, nyomunkban a család kutyájával. Mint kiderül, a birtokon álló faépületek egyike eredetileg hangszerkészítő műhely volt, még ha ma már nem is igen készülnek benne zeneszerszámok. „Ahogy egyre jobban magával ragadott a gabonatermesztés és a kenyérsütés, megmutatta az élet, hogy nem az az én utam” – mondja a családfő.
Időközben leérünk a birtok végi istállóig. A gazdáik hangjára két ló siet a karám kerítéséhez. „Egy ideig próbáltam velük művelni a földet, de a melegvérűekkel ez nem működik. Rohanni kell a szerszám után” – simogatja meg az egyik állatot a férfi. A ló Máténak és Andreának egyaránt gyerekkori szerelem. Olyannyira, hogy Andrea eredetileg állatorvosnak készült. Aztán törékeny termete miatt lebeszélték a pályáról, helyette a távfutás felé fordult. A Testnevelési Egyetem elődintézményében képezte magát, és itt találkozott az akkor a hangszerészet mellett épp edzőnek tanuló Mátéval, akivel hamar társak lettek az életben és a sportban is. Mindez már húsz éve történt.
Akkoriban a pár minden gondolata a távfutás körül forgott. Jórészt emiatt döntöttek úgy, hogy kiköltöznek a fővárosból a Gerecsébe. „Máté szüleinek volt itt egy telke, mi pedig az esküvő után meg tudtuk hozni azt a döntést, hogy vidéken kezdjük el a közös életünket. Ennél jobb edzőterepet pedig el sem tudtunk volna képzelni” – emlékszik vissza Andrea. Éltek is a környék adta lehetőségekkel, végigfutották a gerecsei dombokat. „Nagyon vonzott minket a természet. Felfutottunk minden emelkedőre, bejártunk minden erdőt, annak ellenére hogy a hegységben akkora a vadállomány, hogy nem lehetett szinte semerre menni úgy, hogy az ember ne találkozzon legalább egy muflonnal vagy őzzel” – idézi fel Máté. A heti tíz edzés alatt megtett körülbelül százharminc kilométer alkalmat adott a környék alapos feltérképezésére, a kitartó munka pedig meglátszott az eredményeken. Férje edzői támogatásával Andrea országos bajnoki címet szerzett több távfutószakágban is. „A londoni olimpia volt a nagy álom. És az előtte lévő időben ez abszolút elérhetőnek tűnt – mondja a volt élsportoló –, de hiába éreztem magam tökéletes formában hozzá, amikor kellett volna, csak akkor nem sikerült elég jó időt futni. Valamiért így kellett lennie.”
Noha az eredeti tervek mindkettőjüknél háttérbe vagy legalábbis újrafogalmazásra szorultak, a kenyérsütsés, amely mára a hivatásuk lett, lassanként, szinte észrevétlenül kúszott be az életükbe, és írt új terveket.
Vissza az eredethez
Andrea egy idő után megunta a bolti kenyeret, és mint sokan mások, elkezdett az otthoni verzióval kísérletezni. Ám a többséggel ellentétben ő nem fáradt bele néhány próbálkozás után. Ugyan kezdetben maga is az élesztő után nyúlt, egy barátja tanácsára elkezdett kovásszal dolgozni. „Hamar magával rántott ez a világ, és egyre jobban elmélyedtem benne” – avat be azokba a tizenöt évvel ezelőtti időkbe a háziasszony, amikor még csak a családi asztalukra sütött kenyeret. Aztán lassanként egyre több asztalra jutott.
Az alakor egyike a legrégebb óta termesztett kalászos növényeknek. Nagy ellenálló képessége, szívóssága, magas tápanyag-, de alacsony szénhidráttartalma és különleges, diós aromája miatt alacsony hozama ellenére egyre többen választják a megszokott gabonafélék helyett
Az első vevők az időközben edzősködésbe kezdő Andrea tanítványai és családjaik voltak. „Én akkor még csak néztem, ahogy süti a házi sütőben a tizenöt kiló kenyeret, és azzal indul Budapestre edzést tartani, majd jön haza, és kezdi elölről. Kicsit meg is mosolyogtam, miért csinálja, de én is elvoltam a saját világomban a hangszereimmel” – vallja be Máté. De ő sem tudott sokáig ellenállni a kenyérkészítés varázsának. Akkor kapcsolódott be a folyamatba, amikor a felesége várandós lett a kisfiukkal. A kismama olyan rosszul lett a kovász szagától, hogy a munka e része a férjére hárult, aki aztán egyre nagyobb lelkesedéssel egyre több feladatot vállalt. A sport után a konyha lett a közös munka, kísérletezés és határfeszegetés terepe.
„A teljes kenyérsütési folyamatot magunk tapasztaltuk ki. Tíz-tizenöt éve még egyáltalán nem volt divatja ennek, nem úgy, mint ma. Ha bárki foglalkozott is akkor itthon kovászoskenyér-készítéssel, mi nem tudtunk róla. Nem volt semmi minta előttünk, megérzés és kísérlezetés útján fejlődtünk – meséli Andrea, de gyorsan hozzá is teszi: – Persze nem képzeljük, hogy ez a mi találmányunk lenne. Az őseinknek ez magától értetődő tudás volt, amit még a nagyszüleink is ismertek, csak mi felejtettünk el, vagy legalábbis más dolgokat helyeztünk az ilyen értékek elé.” Máté bólogatva folytatja: „Az embereknek megváltozott az időhöz való viszonyuk. A gyorsaság a fontos, a többségnek nincs elég türelme ahhoz, hogy két napot várjon, mire elkészül a kenyere. Pedig van, amihez idő kell. Idő kell ahhoz, hogy a kenyérben végbemenjenek a szükséges folyamatok. Nem is szeretem ezt a szakaszt kelesztésnek hívni, sokkal inkább az érlelés illik rá. Beérnek az ízek, átalakul az alapanyag.”
A gabonatermesztésben a környező gazdák segítenek Szederkényiéknek. A Magva Garden tulajdonosai adják a vetőmagot, szabják meg a vetésforgót, és vásárolják fel a termést, a gazdák pedig gépekkel, földdel és az azon elvégzett gondos munkával segítik a pékség sikeres működését
Az alapanyagok gondos megválogatása a férfi szívügyévé vált. A Magva Garden mára eljutott oda, hogy a francia vajon és a parajdi són kívül csak környékbeli vagy saját hozzávalókat használ. A tej a közelből van, vizet a fúrt kút ad, és a gabona jó része is Szederkényiéké. Ráadásul nem is akármilyen. „Ősi rozs, őszi búza, alakor” – sorolja a termesztett fajtákat Máté, miközben az udvart magunk mögött hagyva betérünk a pékségként működő barátságos faházba. A helyiség közepén múzeumba illő kis köves malom, mellette friss gabonával teli láda áll. Máté átpergeti a kezével az apró szemeket, és elgondolkodva mondja: „Szeretnék visszatérni az eredethez, azokhoz a fajtákhoz, amelyeket még kevésbé alakított az ember a saját igényeire. Ezek a régi gabonafélék nagyon ellenállók, nem is bírják a vegyszert, és jóval egészségesebbek, mint a nemesített fajták. Eleve magas növésűek, ezért mire végigmegy a gyökértől a kalászig a tápanyag, megtörténnek azok a szükséges folyamatok, amelyek kellenek a minőségi, tápanyagdús gabonához. A vegyszerezett társaik iszonyú alacsonyak, a növény minden energiája a kalász táplálására megy, de nem hiszem, hogy ez a jó irány. Persze a régi fajtáknak jóval kisebb a hozamuk, de az én hozzáállásom szerint ez nem veszteség, hiszen a kenyérhez hozzáadott értéke meg jóval magasabb.” Hogy jobban megértsük a hozzáállását, így folytatja: „Arra törekszünk, hogy teljes lelkünkből eredően igaz legyen, amit végzünk. Az összes energiánkat arra fordítjuk, hogy olyan terméket készítsünk, amilyet megálmodtunk, nem olyat, amilyenből majd hasznunk lesz. Amit csinálunk, azt nem lehet pénzre lefordítani, ha így néznénk, valószínűleg meg sem érné. Mégis megfizethetetlen, amikor autózom hatszáz kilométert egy vetőmagért, mert van egy idős ember Ausztriában, aki olyan gabonát termeszt, amiről itthon még nem is hallottak, és befejezi a munkát, ezért odaadja nekem az utolsó tételeit. Így került hozzám az ősi rozs, amiből csak nálunk terem Magyarországon. Nem gondolkodtam azon, megéri-e, elolvastam, milyen különleges, és mentem.”
Tervezett tervezetlenség
Mialatt Máté mesél, végigjárjuk a péksütemény- és faillatban úszó műhelyt. Szinte hihetetlen, hogy ez a három kis helyiség és két ember elég ahhoz, hogy a friss gabonaszemekből forró kenyér legyen. „Itthon szokatlan dolog, hogy mi vagyunk a gazda, a molnár, a pék és az eladó is egy, vagyis két személyben” – magyarázza vidáman Andrea, de ahogy elmeséli, ez a gyakorlatban mit jelent, már csodálkozunk, hogy marad energiája mosolyogni. Hét elején őrölnek, ekkor készítik a kissé benedvesített gabonából a lisztet. Szerdán reggel keverik ki a tésztát, amelynek másnap hajnalig pihennie kell. Csütörtökön hajnali háromkor kelnek, mert kezdődik a sütés a délutáni piacra, ahol estig árulnak. Onnan hazatérve késő este még kovászolnak, hogy pénteken elő tudják készíteni a tésztát, szombaton éjjel kettőkor pedig már szól az ébresztő, hogy a reggeli piacra újra friss kenyérrel érkezhessenek. Egyheti munka kétnapi friss kenyérért. És mindeközben jut idő a családra, a földre, az állatokra is.
„Vannak nehéz pillanatok, időszakok, de az, hogy látjuk, a vevőink akár a Gerecse túlsó végéből is eljönnek az általunk készített kenyérért, a személyes kapcsolat a körülbelül száz, a heti kenyéradagot nálunk vásároló családdal, illetve a szabadság, amit megélünk ebben a munkában, csodálatos, semmivel nem pótolható dolgok” – mondja Andrea, majd férje folyatja: „Ha mégis úgy érezzük, borítani kéne mindent, elmegyünk futni. Futás közben lenyugszunk, beszélgetünk, elengedjük a gondokat.” „Így van – veszi vissza a szót a háziasszony, amikor már újra az udvaron állva nézzük a Gerecse őszbe hajló, legendákat rejtő dombjait –, az elengedés számunkra amúgy is fontos. Sokszor volt, hogy valamit elterveztünk, nagyon akartuk, aztán mégsem úgy sikerült, ahogy képzeltük. Megtanította az élet, hogy ne ragaszkodjunk a saját terveinkhez. Inkább arra menjünk, amerre nyílik út, és örüljünk annak, amink van.”
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
