Különböző művészettörténeti korszakokból építkező, összetéveszthetetlen stílusa évtizedek óta meghatározza a magyar grafikát, mellette tanulmányokat, verseket, prózát ír, animációs kisfilmeket rendez. Orosz István októberben hetvenéves.
Kortársnak tekinthető minden időszak bármely művésze, aki az alkotás folyamatában, stílustörekvésektől függetlenül, a saját korát foglalkoztató kérdésekre reflektál. A bencés rendnek az európai kolostorépítészetet meghatározó clunyi reformjától az antikvitást újraértelmező reneszánszon át a 19. századi romantikáig – az egyházi és a világi hatalmaktól független művészegyéniségek megjelenéséig – mindenki kortárs, aki a jelene interpretátoraként működik. Mindezt azért fontos már az elején tisztázni, mert bár Orosz István archaizálva, vállaltan a reneszánsz, a manierizmus vagy a 19. század sokszorosító grafikai eljárásainak stílusában és szellemében dolgozik, ízig-vérig mai alkotó. Az 1970-es évektől Utisz (senki) művésznéven – a küklopszot megvakító Odüsszeusz nevezte így magát – rendszeresen kápráztatja el és téveszti meg archaikus vizuális játékaival, az évezredes optikai illúziókeltés kétdimenziós eszközeivel a közönséget.
Személye és művészete a rendszerváltozás egyik legismertebb politikai plakátja, a tányérsapkás, hurkás tarkójú szovjet tisztet hátulról ábrázoló remekműve révén vált széles körben ismertté. Mint a rendszerváltozás falragaszainak, szórólapjainak és újságjainak szorgalmas kamasz gyűjtője, 1990 tavaszán magam is szert tettem a Magyar Demokrata Fórum által felhasznált, Товарищи конец! (elvtársak, vége!) című plakátra, amelyet a szél fújt a lábam elé, miközben hazafelé tartottam a Hegyalja úton. Máig őrzöm e relikviát.
Igazságtalan volna, ha Orosz István művészetét mindig csak e munkája kapcsán említenénk, s nem ejtenénk szót hihetetlenül gazdag és szerteágazó életművéről.
Az Iparművészeti Főiskola grafika szakát elvégezve olyan korban érkezett a kulturális plakátok területére, amikor egy-egy filmes plakát tervezése nemcsak intellektuális kihívás volt, de nagy szabadságot adott az alkotónak is, szemben a mai, fotóalapú, a filmstúdiók licencei alapján országonként adaptált tucatművekkel szemben. Orosz-Utisz színházi és kiállítási plakátjai ráadásul legalább ennyire jelentősek és egyediek. A plakáttervezés összetettségére – publikus műfaj lévén egyszerre kell megszólítani az utca emberét, s közben lényegre törő eszközökkel egyetlen kétdimenziós felületen megjeleníteni az adott tartalmat – Orosz István szellemes, a szemlélőt izgalmas intellektuális játékra hívó munkái üdítő példák.
Az illusztrációk, az egyedi grafikai lapok és a grafitrajzok esetében is meghatározó alkotói koncepció nála az illúziókeltés, az anamorfózis alkalmazása: az ábrázolt témát elsőre gyakran föl sem ismerjük, míg a szemünk meg nem szokja a látványt, vagy nem helyezzük magunkat a megfelelő pozícióba, látószögbe. Az is előfordul, hogy segédeszköz, például egy krómozott henger tükröző felülete szükséges ahhoz, hogy összeálljon a kép. A perspektívát és a geometriát Orosz István gyakran a lehetetlen tárgyak – Penrose-háromszög, Escher-kocka stb. – elvén ábrázolja, melynek lényege, hogy a kétdimenziós ábrát ugyan három dimenzióban teljesen reálisnak érzékeljük, a tárgyat a valóságban soha nem lehet kivitelezni. E munkáiban a reneszánsz és a manierizmus, sőt a klasszikus görög művészet és tudomány felé is megteszi a maga bravúros tiszteletköreit. Eközben, és ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni, Orosz István művészete mégiscsak rólunk és nekünk, a kortársaknak szól, s talán nem túlzás azt állítani, hogy az univerzális mondanivaló mögött ott rejlik az összetéveszthetetlen, évszázados tapasztalatokból fakadó közép-európai szellemiség is.
Orosz István sohasem állt meg a két dimenziónál, illetve a harmadik dimenzió illuzionisztikus ábrázolásánál. A negyedik tartományba, az időbe is kiterjeszti az alkotómunkát azzal, hogy évtizedek óta animációs rendezőként is dolgozik. Mozgóképi munkáiban az optikai illúzió problematikája, egzisztenciális kérdések vagy a történelem alakulásának tanulságai egyaránt foglalkoztatják. Életműve kapcsán szerencsés helyzetben vagyunk, ha mélyebbre akarunk ereszkedni szándékai megismeréséhez. Kiterjedt irodalmi munkássága a verseken és regényeken túl olyan teoretikus tanulmányokig terjed, amelyek hasznos igazodási pontokat jelentenek a több évezredes európai kultúrkör megismeréséhez, benne saját jelenünk megértéséhez.
Jász Attila a kortárs magyar irodalom karakteres alakja: költő, szerkesztő, esszéíró. Évtizedek óta ismerjük egymást, ezért is tegeződünk alább. Többször beszélgettünk már interjúformában is, ez alkalommal a baji szőlőhegyen álló házának hátsó teraszán ültünk le egy pohár somlói borral, hogy a mediterrán világról, a tengerről és az utazás misztériumáról merengjünk.
Vajda János Találkozások című verses regényének démoni nőalakját irodalomtörténeti konszenzus szerint Zerkovitz Szidónia ihlette. A csehországi zsidó családban született lány Budapesten próbált szerencsét, s bár a nyelvünket csak itt tanulta meg, magyar irodalomtörténetet és verseket írt – hogy aztán egy görög herceggel kössön botrányosan véget érő házasságot.
A visegrádi ferences templom feltárása közben egy gyermek és egy felnőtt csontvázára bukkantak, akik mellé lakatot temettek. Több jel is arra utal, hogy valamilyen babonás szokás következtében hevertek a vastárgyak a halottak mellett – a kutatók nem zárják ki, hogy vámpírhiedelmek miatt temették így őket.
