Hogy táncoltak a régiek?
A Magyar Állami Nép Együttes Akkor és most sorozatából kiderül.
Menü
N. N., a halál angyala (1970)
Ember legyen a talpán, aki követni tudja Herskó Jánosnak éppen a disszidálása idején bemutatott – és ezért a mozivásznakról hamar lekerülő – kalamajkafilmje, az N. N., a halál angyala cselekményét. Van itt minden: álhalál, intrika, paranoia, nyomozás, zsarolás, féltékenységi jelenetek, repesztés Vukán György jazzes filmzenéjére. Gábor Miklósé a főszerep, a tévés celebbé lett pszichológust, Korin Györgyöt alakítja, aki éppen a negyvenévesekről szóló új műsora bemutatójára készül, ám a nagy nap végzetesen félresiklik. A karrierista értelmiségiek minden gátlástalanságával és hiúságával megvert Korin egotripje során a budai hegyektől a belvárosig végigzötyög az egész városon, a Polski Fiat 125p volánjánál pedig az eseményekben rejtélyes szerepet játszó, hetyke stílusú taxisofőr, Navratil Nusi foglal helyet, akivel a pszichológus még a film elején enyeledik össze a Mészáros utcától a Lánchíd pesti hídfőjéig tartó, látványos előzési versenyben. Csak kapkodjuk a fejünket a fordulatokon, a nagy sűrűségben feltűnő színésznagyságokon (Ruttkai, Darvas, Mensáros, Sinkovits, Kállai, Bara, Dajka, Őze), és még Vitray Tamás is feltűnik önmagát alakítva. Herskó filmjét s benne Törőcsik Mari nagyszerű játékát a címszerepben sajnos nemigen jegyzi a közemlékezet, noha sok mindent megérthetünk-megérezhetünk belőle a korból, a lezárása pedig különösen emlékezetes: „Maga egy született brahista?” – villantja N. N. a taxi ablakán át elragadó mosolyát az immáron ismét saját autójában ülő Korinra, hogy aztán egy éles balkanyarral tűnjön el a színről, a pszichológus meg százzal röpül bele a Dunába. (L. B.)
A kis Valentino (1979)
Sz. László kocsikísérő úgy dönt, hogy nem adja fel postán a rábízott tizenötezer forintot, hanem megtartja magának, úr lesz, aki mindent megtehet. Például életében először csak úgy, céltalanul taxiba ülhet. Kevés ennél hitelesebb snitt van a magyar filmművészetben: az amatőr duó – Opoczki János és Farkas József – játéka egészen csodálatos, örökre beég. Ahogy a tányérsapkás taxis keze idegesen az 1200-as Lada kormányát babrálja, miközben lumpen utasát lesi. Ahogy ide-oda kémlel, mert szorult helyzetéből szabadulna, ahogy azt kérdezi: „És ha megállnánk a rendőrségnél? Éppen jön egy rendőrkocsi, nem sértődnél meg?”, abban benne pulzál az egész Kádár-kor. Kínos, nagyon kínos: érezni a Lada-szagot, a műbőr kabátokba pálló testekét, a Pitralon arcszeszt, a Nagykörút szmogját. Jeles András a hetvenes évek dokumentarizmusát állította a feje tetejére ebben az alapjaiban valóságábrázoló, mégis nagyon „csinált”, provokatív remekműben. A kis Valentino precíz korkép, egyben lírai kórkép az emberiségről, a civilizációról, amely a polgárság kipusztulásával csődöt mondott. „Majd jó lesz” – mondta a fiú. (M. G.)
Dögkeselyű (1982)
A mérnökből a puszta megélhetésért taxisorfőrré vedlett Simont munka közben megfosztják a pénztárcájától, a bűn pedig bűnt szül: a rendőrség nem foglalkozik ilyen pitiáner ügyekkel, a főnök bizalmatlan a taxissal szemben, a kis vagyonukat összekuporgató, idős, kispolgári szülők csalódottak, így hát Simon a saját kezébe veszi a sorsát. Cserhalmi György burnoutos Simonja rokonlélek a Taxisofőr Travisével, átgázol mindenkin, aki az útját állja, és segítségül hív bárkit, aki a törvényen kívül áll. Prostitúció, zűrös ingatlanügyek és taxilopások tarkítják 1982 barnásszürkén monokróm Budapestjét, a bűn hálóját ráadásul két kifogástalannak tűnő úrihölgy szövi évtizedek óta: keresett zsebmetszők, akik ennek a bűnügyi noirnak a pillangóeffektusát elindítják. Néhány hete a Budapesti klasszikus film maratonon vetítették az éppen negyvenéves Dögkeselyűt, András Ferenc kultikussá érett bűnfilmjét. (M. G.)
Egy teljes nap (1988)
Mindenki mindenhova hajt, össze-vissza fecseg, mégis mintha senki sehova nem tartana, semmiről nem beszélne Grunwalsky Ferenc nyomasztó taxisfilmjében, az Egy teljes napban. A roncsolt látvány- és hangvilág (a videóra vett nyersanyagot írták át 35 milliméterre) és a háttérben állandóan vibráló fehér zaj szimbolizálja a társadalmi neurózist, a rendszerváltás előtti évek kakofóniáját. Józsi, a taxis (Nemcsák Károly) boldogulni akarna, de erre semmi esély, a kölcsön, amivel a taxizást kezdhette, éppen lejár, visszafizetni nem tudja, jobb híján dönti magába a feleseket. Nyolcvanas évek végi apokalipszis, nincs jövő, a hétköznapokat barbár törvények uralják; Grunwalsky imbolygó, villódzó, recsegő filmtere kellően szűk ahhoz, hogy átérezzük, a piros 1310-es Dacia sofőrülésénél nincs klausztrofóbikusabb, nyomasztóbb hely jelen pillanatban e világon. (M. G.)
Linda (1984–1991)
A legtöbbször gyerekesen duzzogó és fizikailag gyakran a barátnője védelmére szoruló Emődi Tamás (Szerednyey Béla) – kezdetben a Volántaxi, majd a Gábriel Taxi kötelékében – valódi arkangyalként jár klumpás szerelme nyomában. A jellemzően utas nélkül közlekedő Zsigulijával, majd Opel Kadett kombijával éppen ott és akkor bukkan fel, ahol és amikor szükség van rá: a Linda nemcsak a magyar sorozattörténet egyik első feminista hősét teremtette meg, de – szembemenve a kor elvárásaival – az egyik első antiakcióhős férfi karakterét is. A lényeg persze a bűntények felgöngyölítése volt, a Linda viszont biztosan nem aratott volna akkora sikert a jól eltalált mellékszereplők nélkül. Ezek egyike volt a hősszerelmes, időnként még verseket is író „Tomikám”, aki minden szerencsétlenkedése és megmosolyogtató üzleti ügyeskedése ellenére – vagy éppen ezért – hamar belopta magát a hasonló állhatatossággal ritkán találkozó női nézők szívébe; a fél országot lázban tartotta, hogy ez a kedvesen bumfordi kelet-európai Grál-lovag és öntudatos rendőr barátnője eljut-e valaha ha nem is az oltár elé, de a hálószobáig. Ez végül örökre titok maradt, ami talán nem is olyan nagy baj, mert így legalább az illúziónk megmaradt: ilyen ártatlan, kamaszos rajongással is lehet éveken át szeretni valakit. (F. A.)
Szomszédok (1987–1999)
„Tréfás vagy, öreg! Én nem szóltam egy szót se a hétvégén, amikor ott fontoskodtál a torlaszoknál. Csak szeretném tudni, merre jársz.” „Én nagyra értékeltem, hogy te szó nélkül főzted a teát, és kented a zsíros kenyereket, amiket én elvittem a kollégáknak, de három-négy óránként mindig otthon voltam. Az nyilvánvaló, hogy az én taxizásomnak vége.” A teleregény 1990. november 1-jén bemutatott 92. fejezetének elején a Takács házaspár éppen reggelizik, Lenke néni szokás szerint házsártos, Taki bácsi szarkasztikus, kint, az utcákon meg zajlik az élet, aminek a Szomszédok közmondásos krónikása volt. Taki egyébként még kilenc éven át furikázta az utasokat a főváros vadkeleti utcáin, mindennapjainak állandó szereplője volt az ügyeskedő autószerelő, Veres úr, a szimplán Sofőr néven emlegetett kolléga, illetve a ravasz képű Taxis, aki a rendszerváltozás után nagynénjével, Lenke néni féltékenykedésének tárgyával, „Szép Ilonkával” üzemeltetett mercedeses magántaxicéget. A Szomszédok panelpuritanizmusa persze erkölcsileg ab ovo gyanúsnak talált minden efféle vállalkozást: Taki, a megtestesült taxisbecsület kipróbálta magát elitsofőrként, de aztán csakhamar visszaült a jó öreg piros Ladába. Horváth Ádám rendező az ellenszenves személyiségtípusok egész panoptikumát álmodta a Lantos utcába, még ha nem ez volt is a szándéka. Taki bácsi kivétel: talán Zenthe Ferencnek a papírízű dialógokon átsütő lénye tette, de messze ő volt a Szomszédok legszerethetőbb figurája. (L. B.)
A Magyar Állami Nép Együttes Akkor és most sorozatából kiderül.
A rádió indulásakor hirdetett meseíró pályázat sikerén felbuzdulva újabb felhívást tett közzé a csatorna a közelgő ünnepi időszakhoz kapcsolódva.
Isztambul és Kocaeli városát is díszítik magyar művészek murálfestményei a Színes Város Csoportnak köszönhetően. Jankovics Marcell csodaszarvasa is látható egy házfalon.
Az 50 ezer forintos névértékű nemesfém érmék színesfém változatát is kibocsátják háromezer forint névértékkel.
Rég született annyira fontos film, mint a KIX. Összetett társadalmi kérdéseket boncol fel szikével, szinte lehetetlen szétszálazni. Mikulán Dávid és Révész Bálint filmje Sanyit követi, mégis rólunk szól. Az össztársadalmi közöny és a rendszerszintű tehetetlenség kódolt tragédiáiról.
A 65 ezer kötetes, 1650 középkori kéziratot tartalmazó könyvtárban őrzik a Romániában fellelhető kódexek és ősnyomtatványok háromnegyed részét.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
