Andorért megérkezik az édesanyja a zsidó gyermekek számára fenntartott árvaházba 1949-ben, amikor a külföldi adományokból fenntartott intézményt felszámolja a Rákosi-diktatúra. A fiú már nem emlékszik rá, és elrejtőzik a számára ismeretlen nő elől, de az egyik ott dolgozó unszolására végül hazamegy vele. Anyjától tudja meg, hogy az édesapja, Hirsch, akiről nincsenek emlékei, eltűnt – így kezdődik az Árva, Nemes Jeles László harmadik mozifilmje.
Ugrunk az időben, 1957-et írunk, nagyjából fél évvel a forradalom leverése után járunk. A hatalmát éppen megszilárdító Kádár-rendszer a bosszúval és megtorlással van elfoglalva. Budapesten még a romokat takarítják, tizenkét évvel a második világháborút követően ismét a szétlőtt házak szolgáltatják a hátteret az élethez. A kiskamasz Andor, kortársaihoz hasonlóan az utcán, illetve a grundon éli az életét. Édesanyja, Klára egy boltban dolgozik, kevés ideje marad fiára. Leginkább a múlt, a hiányzó édesapa, illetve férj személyébe kapaszkodva tudnak kapcsolódni egymáshoz. Andor az anyjától hallott történetek, fennmaradt fotók, tárgyak, valamint apja egykori barátjától származó információk alapján építi fel apaképét. Életükbe azonban hirtelen betoppan, pontosabban oldalkocsis motorján berobban egy férfi, aki azt állítja magáról, ő Andor igazi édesapja. A nagydarab és erőszakos Berend feleségül akarja kérni Klárát, Andort pedig a nevére szeretné venni, a fiú azonban nem hajlandó elfogadni az anyja által is megerősített valóságot, és kutatni kezd a férfi után.
A film rendkívül tömény és számos értelmezési réteget tartogat a néző számára. Egyszerre szól a háború után elárvult magyar társadalomról, az elárvult zsidóságról és egy elárvult gyermekről. Láthatjuk, ahogy deklasszálódnak a polgári családok, illetve azt is végigkövethetjük, hogyan emelkednek fel a háború utáni világban azok, akik értik a rendszer működését. Klára kolléganőjének, Elzának elejtett szavaiból tudjuk, hogy a kis élelmiszerüzlet például a családjuké volt a kommunista rendszert megelőzően. Ami a zsidóságot illeti, Andor már nem tud kapcsolódni a hithez, édesanyja sem tudja olvasni a héber betűket, bár sertést például nem fogyasztanak. Amikor Berend egy levágott disznóval jelenik meg a lakásban, Andor megszabadul a tisztátalan tetemtől. Elza viszont őrzi zsidó identitását, Andort is áthívják szédervacsorára, csak a politikai rendőrség zavarja meg az ünnepet. Az egyik távozó karhatalmista megjegyzi, az anyja finomabb maceszt csinált, innen tudjuk, hogy ő is zsidó felmenőkkel rendelkezett. Végig jellemző a filmre, hogy a háttérből éppen hallható szavakból, mondatokból egész sorsokra következtethetünk.
Az egész történetet áthatja a szűkszavúság és a kibeszéletlenség, talán utóbbi az egyik legfontosabb eleme az Árvának. Ahogyan Andorral sem beszélnek meg semmit, „ne a gyerek előtt” – hangzik el többször, úgy a néző is csak kulcslyukakon keresztül és hallgatózva értheti meg az eseményeket. Persze nem róhatjuk fel az édesanyának, hogy nem mondja el fiának, mi történt vele, hogyan is tehetné, hiszen maga is tagadásban, elfojtásban él. Berend megjelenése azonban láncreakciót indít el, és minden borul, képletesen és a szó szoros értelmében is.
A magyar többségi és francia–német–brit koprodukcióban készült film szereplői kiváló alakítást nyújtanak, az Andort megformáló Barabás Bojtorján hitelesen játssza a dühös kamaszt, akinek minden oka megvan a haragra, hiszen kihúzták a lába alól a talajt, és nem segítenek neki megérteni a helyzetet. Az édesanya szerepében Waskovics Andrea keveset beszél, de játéka így is nagyon erős. Hiába bántalmazza Berend, benne látja a túlélés zálogát. A meggyötört asszonyt néhány pillanatra nőként is láthatjuk, vágyakkal, igényekkel, de nem engedi, hogy elhatalmasodjon rajta a remény. A Berendet játszó Grégory Gadebois már alkatilag is tökéletes választásnak bizonyult, egyszerre láthatunk benne egy bántalmazó vadállatot és egy erősen mackós édesapát, aki maga is küzd a traumáival. A mellékszereplőkre sem lehet panasz, az Elza lányát, Sárit megformáló Szabó Elíz kellően talpraesett és merész ahhoz, hogy elhiggyük, tényleg barátkozna Andorral, mégis képes ellenpontozni a fiú vadságát.
Ami a látványt és az atmoszférát illeti, Nemes Jeles László és kollégái nem okoznak csalódást, magyar mozin még nem jelent meg ennyire korhűen az 1950-es évek és annak hangulata. A szépiahatású képek tényleg visszarepítik a nézőt a romos és nehéz sorsú Budapestre.
A film végéhez közeledve Andor felteszi a kérdést édesanyjának, miért nem mennek el innen. Persze ez akkoriban már nem volt egyszerű, a forradalom után újra megerősödő kommunista hatalom már lezárta a határokat. Az élet ott folytatódik, ahol abbamaradt, a szereplőknek pedig meg kell barátkozniuk a gondolattal, hogy az idő nem zökkent ki. Andor nem hajlandó mindezt elfogadni, de fellépésével csak egyre nagyobb bajt okoz és veszélybe sodorja szeretteit.
A klasszikus értelemben vett végső katarzis elmarad, nem kapunk feloldást. A szereplők mennek tovább, és elhangzik: „erről soha többet nem beszélünk”. Valahogy így és ebből született meg a Kádár-korszak, a kibeszéletlenségből, a lappangó traumákból és az elárvultság érzéséből.
Kíváncsian várom, hogy külföldön milyen fogadtatása lesz a filmnek, hiszen kifejezetten a magyar történelemről szól. Persze a második világháború, a holokauszt és a kommunista diktatúra részei az egyetemes történelemnek, mégis így egyben – mondhatni „csomagban” – kifejezetten magyar egyveleget alkotnak. Egy angol nyelvű kritikában valahogy úgy fogalmaztak, „nem sokkal egy kommunista hatalom elleni felkelés után járunk”. Ez a különbség egy magyar és egy tengerentúli néző között, számunkra 1956 nemcsak egy felkelés vagy forradalom, hanem 1956, nem kell tovább magyarázni. Ennek következtében nem vagyok meggyőződve, hogy az Árva ugyanúgy fog hatni külföldön, mint itthon.
Kapcsolódó:
Nyitókép: Mozinet
