„A zene világnyelv” – vallja Lakatos Mónika. S valóban, ha nem értjük is a Romengo és a Cigány Hangok énekesnőjének dalszövegeit, azonnal érezzük a tartalmukat. Úgy tűnik, ezzel nem vagyunk egyedül, hiszen ősszel az előadónak ítélték oda a világzene legnagyobb elismerését, a Womex életműdíját. Az ünnepélyes átadó másnapján beszélgettünk.
Alig néhány órája vehette át a Womex életműdíját a budapesti világzenei expón. Hogy él önben az élmény?
Elég vegyesen. Úgy stresszeltem egész nap. Nagyon beteg voltam, a vírus miatt pedig nem tudtunk a zenekarunkkal együtt próbálni. Csak ott helyben álltunk össze, miközben riportok készültek, így rohanósra sikerült az egész, elfáradtam. Viszont a tudat, hogy második magyarként és első cigányként kaphattam meg az elismerést, valamint hogy az első magyar díjazottal, a Muzsikással énekelhettem, óriási megtiszteltetés. De persze ez nem csak az én érdemem. Rengetegen segítették a pályánkat az elmúlt huszonöt évben. A közösségeink, a családunk nélkül sehol nem lennénk. A férjemnek, Rostás Mihály Mazsinak, illetve a zenekarom, a Romengo többi tagjának, Lakatos János Gusztinak, Balogh Tibinek és Rosonczy-Kovács Misinek is hálás vagyok. Az ő kitartásuk és emberi mivoltuk nélkül nem lennénk itt.
Nem ez az első nemzetközi díj, amit nyernek. Számít a külső megerősítés? Az ilyen elismerésekkel méri magát?
Bevallom, önmagammal szemben örökké kritikus vagyok. Sosem vagyok megelégedve azzal, amit csinálok. Persze fontos a szakmai visszajelzés, hogy az, amit képviselünk, amit a hétköznapokban megélünk, igenis fontos, de a díj inkább abban segít, hogy ráébredjek bizonyos dolgokra.
Milyen felismerésekre gondol?
A mostani és a korábbi díjak, illetve az azokkal kapcsolatos interjúk során olyan kérdéseket kaptam, amelyekről korábban sosem kellett gondolkodnom. Mindig ösztönösen csináltam, amit csináltam. Ebben nőttem fel, ebben éltem, így ez volt számomra a természetes. Sosem kérdeztem meg magamtól: rendben, de miért van ez így? Nem kerestem a miérteket, amíg mások nem késztettek rá. Ám azáltal, hogy ezeken elgondolkodtam, hogy kerestem a dolgok gyökerét, még tudatosabbá váltam, még önazonosabb lettem. Ez, amióta anyuka, sőt nagymama vagyok, még fontosabb számomra, hiszen választ kell adnom a gyerekeim és az unokám miértjeire is.
Ha jól tudom, a pályája sem éppen tudatosan indult.
Egyáltalán nem. Még szinte gyerekként a XVI. kerületi Holdvilág színházba jártunk zenélni, táncolni. Azért kerültünk oda, mert az igazgató, Malgot István bevonta a cigány fiatalokat az előadásokba. Aztán ő volt az, aki 1996-ban a tudtunk nélkül benevezett minket a Ki mit tud?-ra, amit Mazsival megnyertünk. De annyira nem terveztünk karriert, hogy a verseny után hamar megszületett a kislányunk, így abba is maradt a zene. A pályánk során sok minden tudattalanul történt. Többször a véletlen alakította az eseményeket. Ám idővel fontossá vált, hogy kutatni kezdjem az okokat, a válaszokat. Egyrészt, mint mondtam, a gyerekeim miatt, másrészt mert rájöttem, hogy sokan nem értik a közösségünket. Nem ismerik a cigányságot, és mivel félnek az ismeretlentől, inkább hátrább lépnek. De hiszem, hogy ha megértik, mi miért van, elmúlik a félelmük, és nyitottabbá válnak. Hiszen ami ismerős, az már nem félelmetes. Ezért is próbálok a zene segítségével átadni valamit a tudásomból a nem cigányoknak és a cigányoknak is.
A cigányoknak is szükségük van erre a tudásra?
Igen, mert azok a közösségek, amelyekben mi felnőttünk, eltűnőben vannak. A mi fiatalkorunkban sokat üzleteltünk. Megvoltak azok a helyek, ahol a cigányok egymással, illetve a nem cigányokkal is találkozhattak. Összejöttek az idősek és a fiatalok, tapasztalatot cserélhettek, ismerkedhettek. A szülők sokszor az ilyen helyeken nézték ki egymásnak a fiatalokat, akik aztán egy pár lettek. A mostani generáció más dolgokat él, mást tapasztal, ami természetes, de jó, ha a tudást viszik magukkal ebbe a korba is. Remélem, a dalok, a műsorok által vissza tudjuk idézni azt a világot, amit még az őseinktől láthattunk.
Az ön életében voltak meghatározó idős emberek, akik meséltek a régi időkről?
Érdekes dolog ez. Például az anyai rokonságnál, ahol a pesti házban még a dédszülők is együtt éltek a dédunokáikkal, gyakran összegyűlt a közösségünk. Mi, gyerekek pedig ültünk, hallgattuk a beszélgetéseiket, vagy játék közben ivódtak belénk a történeteik. Direkt sosem ültünk le, hogy a nagyszülő beszéljen arról, mi volt, hogy volt. Nálunk nem szokás konkrétan a múltról beszélni. Nem ilyen módon ragad ránk a hagyomány. Talán jó lett volna. De sajnos már késő. Kevés idős ember van a közösségben. Hamar elmennek az öregjeink, lassan mi leszünk az idős generáció.
Érzi ennek a felelősségét?
Mindenféleképpen, közvetlen a családtagjaim felé is. A lányomhoz és az unokámhoz is csak cigányul beszélek. Mondjuk ez ösztönből jött, nem szándékosan. Próbálok aszerint élni, azt továbbadni, amit én tanultam, de kérdés, ők mit tartanak meg, fogadnak meg ebből. A jövőt ők építik, én csak reménykedni tudok. A felelősségemet abban látom, hogy megmutassam, amit kaptam, hogy a lehetőségük meglegyen a folytatásra, ahogy nekem is megvolt.
Milyen női mintákat, hagyományokat hoz otthonról?
Engem anyám otthon, a budapesti lakásunkban szült meg, nagyanyám volt a bába. Erős nők közé érkeztem. A kultúránkban nagyon fontosak a hagyományos női-férfi szerepek. Mindamellett azt szokták mondani, a férfi viseli a kalapot, de a nő az, aki összefogja a családot. Ez legalább olyan fontos, mint hogy a férfi kivívja magának a közössége tiszteletét.
Mint ahogy az apja is tette?
Hogy is meséljem, hogy megértsék, akik nem élnek benne? Szóval az apám családja nagy közösség volt. A közösségben pedig vannak olyan tiszteletre méltó személyek, akiket nemcsak a közvetlen rokonság, hanem mindenki ismer. Akihez kapcsolnak, aki által meghatároznak. Mi a mai napig úgy mutatkozunk be, mint ahogy a Bibliában szerepelnek a nevek. Ha megkérdezik, kinek a lánya vagyok, el kell tudnom mondani a felmenőimet. Kötnöm kell magam egy közösségben ismert emberhez.
Így tudják, hogy nem csak egy jöttmenttel állnak szemben. Na, ha az apám nevét mondtam, rögtön értették, ki vagyok. Ilyen ember volt ő. Amúgy állattartással, majd ruhakereskedéssel foglalkozott, s közben csodálatos személyiség volt, és gyönyörű hangja volt. A közösségben mindig megkérték, hogy énekeljen. Én csak később, amikor felnőtt lettem, értettem meg mindennek a súlyát. Akkor jöttem rá, milyen fontos része ő az életemnek és a pályámnak.
Önt is szokták kérni a családi eseményeken, hogy énekeljen?
Igen. A közösségben, mióta a Ki mit tud? miatt hallottak énekelni, tudott volt, hogy a Józsi hét gyereke közül az egyik szépen énekel. Így ha az idősek rákezdtek, odaültettek maguk közé engem is. Ha családdal vagyunk, akkor is meg szoktak kérni – akár a férjemmel együtt –, hogy énekeljek egy dalt.
A családi összejövetelekhez mindig hozzátartozik a zene?
Nálunk spontán helyzetekben jönnek a dalok, nem tervezzük, hogy énekelni fogunk. Régebben akár ha csak reggel a nagyobb csomópontokon összetalálkoztak a cigányok, volt, hogy ittak egy áldomást, és énekeltek egyet. Aztán mentek a dolgukra. A legváratlanabb helyzetekben is elő tudnak kerülni a hangszerek. De be kell vallanom, a férjemmel elég lelkisek vagyunk. Értek minket és a családunkat olyan veszteségek, negatív dolgok, hogy van, amikor nincs kedvünk énekelni, mert olyan emberek hiányoznak mellőlünk, akik fontosak voltak.
Egy másik interjúban olvastam, hogy a cigány emberek kevésbé beszélnek a fájdalmaikról.
Mi nem beszélünk a tragédiákról, inkább dalok által adjuk ki őket magunkból. Kiénekeljük a szomorúságot. Ha felmerül is ilyesmi cigányok között, inkább próbáljuk mielőbb lezárni a témát. De mindig tudjuk, hogy a dalszövegek, a dallamok miből, milyen érzésből táplálkoznak.
Magukra mint cigányokra hivatkozik. Roma vagy cigány, számít a név?
Nekem nem. Akár azt mondják, hogy roma, akár hogy cigány, mindkettő igaz, mert az vagyok. Nem a szó fontos, hanem ami mögötte van. Sokan azt hiszik, csak mert a roma szót használják, jobban tisztelik a származásomat, de valójában a cigány szót is lehet tisztelettel telve mondani, és csak ez számít. Én magam is cigánynak nevezem magam. Nem azt mondom, roma vagyok, hanem azt, magyarországi oláh cigány vagyok.
A cigányságot sokszor egységes halmazként emlegetjük, ön ugyanakkor kiemelte, hogy oláh cigány.
Itthon három nagy törzset ismerünk. A magyar cigányokat, azaz a muzsikus cigányokat, akiket mi romungróknak nevezünk, a beás cigányokat és az oláh cigányokat. A romungrók nem beszélik már a nyelvet, a kultúránk, szokásaink jó részét sem ismerik, élik már. A beás cigányok óromán nyelvet beszélnek, amit mi, oláh cigányok nem értünk meg. Az oláh cigányságon belül számtalan kicsi törzs van, de a kultúránk, a nyelvünk, a lovári ugyanaz, amit a világon mindenhol beszélnek. Amikor Mexikóban koncerteztünk, az ottani oláh cigányokkal is könnyedén szót értettünk.
Törzsenként különbözik a zene is?
Bőven vannak eltérések. A muzsikus cigányok zenéje az, amit például a 100 Tagú Cigányzenekar játszik. Ott a hegedű, a cimbalom dominál. Ez teljesen más, mint a cigány folk. A beások folkdalai hasonlítanak a mieinkhez, de a nyelv ott is más. Nálunk a kanna, a szájbőgő, a ritmushangszerek a meghatározók, és a nyelv mellett az alapját adják a zenénknek, a különleges műfajú dalainknak, a hallgatóknak.
Érdekes, hogy hallgató a neve egy énekes műfajnak. Honnan ered a név?
Szerintem onnan, hogy mi ezekre a dalokra nem táncolunk, csak hallgatjuk őket. Mélyebbek ezek annál. A hallgatók nagyon fontosak az életünkben. Igazából bennük van a cigányság lelke. A dalokban tényleg bármit kifejezhetünk. Spontán módon, bármikor előjönnek, nemcsak szomorú, de vidám helyzetben is. Mivel improvizatív műfaj, az előadó az érzései alapján változtatja a dallamot és a szöveget. Valahogy egy ilyen éneknek nagyobb súlya van, mintha csak elmondanánk, ami bennünk van. A szerelmet, a gyerek, a szülő, az Isten iránt érzett szeretetünket is jobban ki tudjuk így fejezni.
A hit megélése a cigányságnál valahogy olyan hétköznapinak tűnik. Valóban így van?
Nekünk fontos a hit, a mindennapjaink része Isten. Bármi vár ránk, Istent hívjuk, akármi történt, azt mondjuk „Isten segítségével” esett meg, vagy vele kell megoldani dolgokat, mert nélküle nem lehet. Ez meghatároz minket. Cigányok között nincs olyan nap, hogy ne kerülne szóba Isten valamilyen úton-módon.
Említette, hogy a hallgató improvizatív műfaj. Ön is szokott rögtönözni?
Persze, a közösségemben is szoktam, de a díjátadón is improvizáltam, szöveget és dallamot is. Főleg, ha egyedül vagyok, esik jól. Mivel a dalokat az élet szövi, saját élményből, a közösségünk életéből merítkeznek, sokszor érzem, hogy más kívánkozik a számra, mint az eredeti szöveg. A pillanat, az érzés magával ragad, és csak jön a dal.
Segíti ezt a kitárulkozást, hogy a közönség nagy része nem érti, amit énekel?
Mindegy, hogy értik vagy sem, a saját közösségemben is improvizálok. A zenét nem érteni, hanem érezni kell. Az a fontos, hogy azt az érzést tudjam átadni, ami bennem van, nem a történet. A zene világnyelv. Az emberiség közös anyanyelve, amit Isten adott ajándékul nekünk, hogy használjuk, szépítsük a világot, könnyítsünk a lelkünkön.
Ahogy jönnek sorban a dalok, sokféle érzelmi állapotba kell belehelyezkednie. Hogy tud ilyen gyorsan váltani egyik érzelemből a másikba?
Ez borzasztó nehéz. Kellett hozzá az a két évtizednyi tapasztalat, ami mögöttünk van, hogy ezzel meg tudjak birkózni. Átélni valamit, aztán három perc múlva letenni nem könnyű. Kicsit úgy működik ez is, mint ahogy meséltem, amikor a negatívumokról beszéltünk. Előveszem az érzelmet, megélem a pillanatot, kiénekelem az örömöt vagy a bánatot, aztán visszazárom magamba, és továbblépek. Persze ez sokkal nehezebb, mint így elmondva tűnik, főleg a hallgatóknál, amelyek igazán intenzívek. Sokszor meg is kell tartóztatnom magam, hogy néhány dalba ne éljem bele magam túlságosan. Mazsival mindketten átestünk ugyanis olyan dolgokon, amelyeken át kellett esnünk, mert Isten úgy akarta. Az azokról szóló daloknak nem bírom átadni magam, mert az olyan mélypontra taszítana, ahol már nem tudnám visszafojtani a könnyeimet.
Hogyan zajlik a férjével közös alkotás?
Van, amikor ő mutat dallamot, és kezd rá szöveget is írni arról, amit érez, van, hogy együtt öntjük szavakba, vagy ugyanez fordítva. De tudni kell, hogy mi autodidakták vagyunk mindketten. Nem tanultunk zenét, kottát sem tudunk olvasni. Így a dalok is a fejünkben születnek, és ott is raktározzuk el őket.
Nem is írják le az új dallamokat, hogy megőrizzék?
Nem. Sokszor csak jön a dal, a pillanatban születik egy koncerten vagy a közösségben, aztán a semmibe is vész, elillan. De próbáljuk megőrizni őket. Például ha Mazsi hallja, hogy takarítás közben valami újat dudorászok, a modern kütyük segítségével felveszi, mielőtt elszállna. Vagy így marad meg, vagy a fejünkben.
Vannak gyűjtési ambícióik, hogy elcsípjenek olyan dalokat, amelyek lassan feledésbe merülnek?
Ez érdekes helyzet, hiszen mi előadók vagyunk, de közben adatközlők is. A dalok egy részét mi írjuk, egy részét gyerekkorunkban tanultuk, és ezeket adjuk tovább a közösségnek, a közönségnek, ugyanúgy, mint bármely más adatközlő, akihez eljárnak a gyűjtők. A kultúránk élő kultúra, amelyben folyamatosan születnek és hagyományozódnak a dalok. Talán inkább feladatunk éltetni ezt a kultúrát. Viszont jó lenne még őrizni, amit csak lehet. Hiszen vannak énekek, amelyek eltűnnek a közösségben. Tudok a létezésükről, de az idősebbek magukkal vitték őket. Bár sokszor van, hogy emlékfoszlányokat sikerül felidéznem, és azokat megtoldom a saját dallamommal, szövegemmel, miközben nekem is vannak dalaim, amiket elfelejtek.
Ettől válik nem csupán kiüresedett hagyományőrzéssé a kultúra, nem?
Igen, azáltal, hogy él, változik, és a cigányságban újjászületik. Mazsinak azt szoktam mondani, hogy addig él a kultúránk, amíg új dalok születnek. Amíg tudjuk használni ezt az Isten által adott nyelvet a jelenből táplálkozva. Pont, mint a beszédet. Gyerekkorunkban magunkba szívjuk, aztán egész életünkben használjuk, hogy önmagunkat kifejezzük vele.
Meglepődtem, amikor megtudtam, hogy Budapestről származik. Azt gondolná az ember, hogy elzártabb helyeken lehet ilyen autentikus hangokra bukkanni. Hogy tudott mindez a fővárosban megmaradni?
Sokan azt gondolják, Nagyecsedről jöttem, mert onnan való a dalok egy része. Ám ez csupán azért van, mert ott volt gyűjtés. Sok helyen felszámolták a cigánytelepeket, az ott élőket átköltöztették lakásokba. De csak mert megszűnt a telep, nem szűnt meg a kultúránk, csak az is beköltözött a városba. Hiszen az emberek alkotják a kultúrát, nem pedig a hely. Attól, hogy a családom a városban él, a közösség íratlan szabályai ugyanúgy érvényesek maradtak.
Milyen íratlan szabályok ezek?
Hát például, hogy csak egyet említsek, amikor nálunk a szűk család – húsz-harminc fő – összegyűlik, akarva-akaratlanul kialakul, hogy a férfiak és a nők külön ülnek. Nem is szokás egy nőnek beülni a férfiakhoz. Ezért ha hozzánk vendégek jönnek, tudom a dolgom, két asztalt terítek. Apró dolgok ezek, amiket ugyanúgy őrzünk a panelházakban is, mint a telepen.
A kétféle identitása mennyire tart tükröt egymásnak?
Tudatosabb vagyok emiatt a kultúráimmal kapcsolatban. Például ismerem a szokást, hogy ha nem cigány emberrel vagyok, és a családomból valaki megérkezik, akkor úgy illik, hogy bemutassam a családtagomat. De ez nálunk nem így működik, és ezzel is tisztában vagyok. Ha cigányok közt ugyanez a jelenet lejátszódik, nem mutatom be őket egymásnak. Majd ők megkérdezik egymástól, kinek a fiai, lányai. Van szemem az ilyen apróságokra, amiket nehéz szavakba önteni. Ebben a kettősségben élve igyekszem mindkét oldalon helytállni, közvetíteni a kultúrák között.
Mit lehet kezdeni azzal, hogy egyesek éppen azért utasítják el, ami miatt mások jegyet vesznek a koncertjeire?
Ez nem egyszerű. Ha kilépek az utcára, én is egy átlagos cigány asszony vagyok, ami miatt érnek atrocitások. Amikor azonban felmegyek a színpadra cigány zenét játszani, a közönség szeretete árad felém. Zenészként és emberként néha ellentétes fogadtatást kapok. De hála Istennek sokféle emberrel, sok jó emberrel találkozom. A negatívat pedig magamba zárom, a pozitívnak adok teret.
Van, hogy hátrányként éli meg a kettős identitást?
Nem élem meg annak, hiszen két világ áll nyitva előttem. Boldog vagyok, hogy ilyen különleges és élő kultúrát tudhatok magaménak, miközben a magyarságomra is büszke vagyok. Ha külföldön zenélünk, úgy örülök, amikor hazaérek. Jó, hogy azt tudom mondani, hazaértem. Olyan szép a magyar zene, a magyar tánc, annyira sokszínű. Cigányként viszont mi is hozzátartozunk ehhez a kultúrához, hiszen a mi zenénk Magyarországra jellemző, így annak egy színfoltja lehetünk, ha vigyázunk rá. Rengeteget tudunk adni egymásnak, mint ahogy zeneileg is egymásból táplálkozunk.
Megérkezünk, jönnek elénk farokcsóválva a kutyák, a ház előtt egy malac napozik, felette az ereszen holló üldögél sajtdarabbal a szájában. Ez már maga egy mese, hát még amit több mint három évtized alatt Kassai Lajos megálmodott-felépített hozzá! Boldog történet a Zselic völgyéből, ahol múlt és jelen, hagyomány és modernitás a lovasíjászatban fonódik össze.
„Ezt a dombot megjelölte az Isten” – írta Márai Sándor Egerről. „Termőhely plusz szeretet egyenlő nagy bor” – teszi hozzá idősebb és ifjabb Lőrincz György. Apa és fia hiszik, nemcsak az egri dűlők, az ő útjuk is áldott. A sikerhez vezető magasságokról és mélységekről Egerszalókon, az általuk vezetett, ma már világszínvonalú St. Andrea Szőlőbirtokon beszélgettünk.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
