A szimbolikusan Hitler hatalomra jutásának évében Guttmann Ágnes néven született műfordító, költő, író nem először emlékszik vissza eseménydús életének egyes állomásaira. Többek közt a 2013-ban megjelent, Két szimpla a Kedvesben című könyvében is önmagáról beszél, pontosabban arról, hogyan alakult, alakulhatott az ötvenes-hatvanas évek Magyarországán egy zsidó származású polgárlány sorsa, a tárgyilagos elbeszélésmód mögött finoman meglebegtetve a sorsszerűség kontra saját döntés kérdését és felelősségét.

A Mozdonygyári éjszakák tizenhét rövid írása mintha lábjegyzet lenne a korábbi életrajzi jellegű munkákhoz – a fent említetten kívül idetartozik például A tolmács és az Őrizetlenek is. A hétköznapi „metszetek” újbóli felidézése persze ezúttal sem öncélú, cselesen kirajzolódik mögöttük a nagyobb kép: a huszadik századi magyar történelem sorsfordító kor­szakaiba láthatunk bele egy-egy igen jellemző történetmorzsa segítségével. Különösen megrendítő A fogolylista című darab, amelyben az újságíró édesapa, Guttmann György alakja idéződik meg. A rövid, tárgyilagos ismertetőt – akár egy lexikon szócikke az  életállomások felsorolásával – szívbemarkolóan emeli meg az utolsó, leltárszerűségében is sokat sejtető bekezdés: „Utána munkaszolgálatra vonult be, és utolsó útján, 1945 januárjában eltűnt. Két bajtársa Kőszegen látta utoljára, egy harmadik állítólag látta Mauthausenben. Aki megérkezett Mauthausenbe, azt elvitte a tífusz; aki nem érte el a teherautót, azt lelőtték. 1995-ben, a tábor felszabadításának ötvenéves évfordulóján elmentem Mauthausenbe. 2013-ban az ebenseei fogolytábort kutattam végig. 2014-ben újra Mauthausent, hátha tévedek. De nem. Apám neve sehol nincs a fogolylistán.”

Az apa hiánya az origó, amiből aztán az elbeszélő minden további hiánya és szinte összes története kinő. Az anyjával kettesben átfázott hónapok (Hazafelé a hóban), a fiát vesztő, de a koldusnak még a frissen vásárolt ingét is odaadó, a világnak is szívből megbocsátó nagyapa alakjának felskiccelése (A november 3-i beszéd) előzményei a záródarab A pizzeria mélyén-nek. Ebben a saját családról szőtt álom keveredik össze a magány hideg valóságával; egy másik korban, egy máshogy induló életben talán a filmrendező férj és a két csodálatos gyerek is természetszerűleg járhatott volna.

A sok hiány ellenére Gergely Ágnes nem a szüntelen keserűség hangján szólal meg. A pátoszt és a felesleges bölcselkedést szerencsésen elhagyva rövid, pattogós mondatokat fon egymásba, sallangok nélkül mutatva meg nemcsak a dolgok színét, de a fonákját is. Különösen igaz ez a címadó Mozdonygyári éjszakákra, „amikor a szabálytalan gyárudvaron mozdulatlanul heverő épületkockák” közt néhány hasonlóan „megkövült arc” lép ki a gyári vécékből, maguk után hagyva az ötvenes években még bőven életveszélyes feliratot, miszerint „Tiéd a wc, magadnak szarsz / Így tanítja ezt Lenin és Marx. / És ha már nyakig süppedtél a szarba / kapaszkodj nyugodtan az életszínvonalba.”

És megjelenik még a Kolónia nevű helyen a gyári irodalmi kört vezető Örkény István, a tévedését („magából sosem lesz költő”) belátni képes Király István, a félhomályos Jereván kávéház álomszerű kulisszái közt előlépő Latinovits Zoltán, a „ritka ember” Komoróczy Géza és az Emlékezés egy régi utcára című költeményét egy rendszerváltáskori esszéjével majdnem felülíró Csoóri Sándor is. És miközben ez a sok ismert és ismeretlen arc felsejlik a visszaemlékezés pontos képet mutató, valahogy mégis derűsen elnéző tükrében, mi is lassan megbocsátunk magunknak a mindennapi embertelenségeinkért.

Gergely Ágnes: Mozdonygyári éjszakák. Kalligram, 2021