Szöveg: Valentinyi Pál
fotó: mti fotóbank
Nem túlzás azt állítani, hogy a Galga is táplálta Sára Sándor alkotó szellemét. A rendező-operatőr szülőföldjén szerzett tapasztalatai egész életművén nyomot hagytak.
Mint Ady föl-földobott köve, Sára Sándor úgy tért haza újra meg újra kicsi országába, azon belül is a Galgamentére, akármerre vetette is az élet. Mindig büszkén beszélt arról, hogy Turáról származik, és Ikladon nőtt fel a táj bűvöletében. A két éve elhunyt rendező-operatőr gyermekkorában a Galga még valódi folyó volt. Szülőfalujánál egyenesen két ágra oszlott, és bőven lehetett benne halat – csíkot, compót, csukát – is fogni, ahogyan arról Sára egy horgászlapnak adott interjújában anekdotázott.
A Galgamentén szerzett gyermekkori élményanyagát azonban a ma már sokkal szerényebbnek mutatkozó folyó mellett, mentén élő emberek gazdagították csak igazán. A magyar többségű Tura, a tót Domony, a sváb Iklad – nem is beszélve a Galgamente cigányairól – eltérő nyelvet és közeget jelentettek ugyan, a közös történelem és az életet szervező földrajzi jellemzők összekötötték a helyieket. Sára így vallott minderről az Európai Utas című folyóiratnak: gyerekként ha olykor-olykor összeverekedtek, sosem azért, „mert az egyik svábul, a másik tótul, a harmadik magyarul beszélt otthon a szüleivel, hanem legfeljebb olyasmiken, hogy mikor ki fürödjön a Galga-patak selymesebb partszakaszán, avagy ki ajándékozhassa meg egy zöld almával a szeplős orrú Piroskát”.
A szülőföld ihlető szelleme nyomot hagy Sára némelyik meditatív fotóján is. Például a turai mindennapokról, egy-egy jegenyésről, akárcsak olyan életre szóló, helybéli barátok családjáról készült képein, mint amilyen a domonyi Huszárik Zoltán is volt. Közös filmjükben, a magyar filmtörténet egyik legnagyobb alkotásában, a Szindbádban Sára egészen egyedi oldalát mutatja meg. Színekben gazdag, virulens beállításai tökéletesen megidézik Krúdy világát, amely eleve tartózkodik minden történelmi árnyalattól. Sára szecessziós kirándulása életművének legismertebb és leginkább elismert epizódja, noha a sorsokat kutató, karcos, megrendítő, drámai fényképezései és témaválasztásai legalább ugyanannyi, ha nem több figyelmet érdemelnének.
„Majd számonkérik tőled a történelmet, és igazuk lesz. Kérd számon a történelemtől az embert, és igazad lesz! És kérd számon magadtól is!” Ez a sokat idézett gondolat lett a mottója Sára önéletrajzi ihletésű, 1968-as filmjének, a Feldobott kőnek. Ám a mozi elején és végén is feltűnő gondolathoz még egy lényeges mondat is hozzátartozik. „Feledheted-e ezeket az arcokat?” – kérdezi magától a főszereplő, Pásztor Balázs Balázsovits Lajos hangján. A hang persze a színészé, de a gondolat Sára Sándoré és forgatókönyvíró társaié, Csoóri Sándoré és Kósa Ferencé. Sára egész életében ennek szellemében – a meglátott arcok elfeledésére való képtelenség és az abból adódó felelősség tudatával – alkotott.
Vízhordó szekerek a Galgában (1950)
Libapásztor lányka a turai utcán (1951)
Mindig az embert kereste: nem valami idegen és általános ideológiát, amit rá lehet erőltetni mindenre, ami él és mozog, hanem éppen a képein szereplő ember sajátos és megismételhetetlen valóságát. A nem sokszorozható sorsot, amit éppen az egyénen kívüli vak folyamatok és végső soron maga a történelem is alapjaiban tud felforgatni. A Feldobott kő egyik emlékezetes képsorában a geodéta műszerébe nézve először a mérőrúddal felálló figuránsokat, majd helybeli parasztok meggyötört, de egykedvű portréját láthatjuk fejjel lefelé fényképezve, miközben a háttérben kidöntött fák reccsenései hallhatszódnak. Az épülő vízerőmű miatt elárasztott vidéken a földművesek addigi életét néhány (társadalom)mérnöki döntéssel eltörli a hatalom. Hasonlósan felkavaró a cigányok kényszermosdatását bemutató jelenetsor. Az arcokról leolvasható elhagyatottság és beletörődés találkozása a hatalom nyírógépeinek erejével.
Akárcsak a filmbéli operatőrhallgató, Sára maga is befőttesüvegben vitte frissen előhívott fotóit a Színművészetire. Az arcok, amelyeket szülőföldjén vagy geodétaként az országot járva fotózott, vele maradtak, sorsának részévé váltak. A helyi egységélmény, amelyet a Galgamentén gyerekként élt át, idővel kitágult, és elmondhatatlannak hitt nemzeti tragédiák bemutatásával a teljes magyarság iránti elköteleződéssé alakult. Sorsok helyett sorsközösségben kezdett gondolkodni. A Holnap lesz fácán szatirikus disztópiája, majd a hazatérés reménytelenségéről szóló 80 huszár 1978-ból, illetve sokkal később, 1991-ben a második világháború végnapjaiban bujdosó katonaszökevények történetét bemutató Könyörtelen idők mind a nemzeti sorsra reflektáló alkotások. Ezekben az egyéni sorsok nem egyszerűen összeadódnak, hanem egymásba fonódnak. Történelmi nehézkedésüket éppen ez a szétszakíthatatlan közösség adja ki.
Sára dokumentarista igénye szinte szükségszerűen következett a valóság embereken keresztüli megismerésének művészi programmá tett gyakorlatából. Ám ő még a dokumentumfilm olykor szenvtelennek tűnő műfajában is fellelte, hogyan lehet egy tragikus, de közös tapasztalatot, mint a Pergőtűzben bemutatott doni megsemmisülés, úgy ábrázolni, hogy az egzisztenciális, illetve az univerzális szempontok kéz a kézben járjanak, és minden elhangzott szó, akár vezérkari tiszt, akár paraszt honvéd szájából érkezik is, valódi súllyal bírjon.
Ha belegondolunk, hogy a Galgamente, ez a kicsiny tájegység két olyan európai rangú, kivételes filmművészt adott Magyarországnak, mint amilyen Sára Sándor és Huszárik Zoltán, akkor az itt élők egyszerre érezhetik szülőföldjüket különlegesen gazdagnak és rejtélyesnek.
Cseppke, a csikó története nemcsak a Przsevalszkij-lovakat, de a puszta élővilágát is bemutatja a cselőpóktól egészen a rétisasig. Török Zoltán kamaszkorában fedezte fel a Hortobágyot, és nem tud betelni vele. Pedig a világ megannyi vidékéről készített már sokszorosan díjazott természetfilmeket.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
