Szöveg: Farkas Anita
Fotó: Földházi Árpád
Ez elég hosszú történet, sok kanyarral. Sarkadon jártam középiskolába, az ottani testnevelő tanár ismertetett meg a röplabda alapjaival. Viszonylag későn, tizenhat évesen kezdtem el játszani; ez ma már elképzelhetetlen lenne. Hamar kiderült, hogy egész jól megy a dolog, így amikor Kecskemétre kerültem főiskolára, nem volt kérdés, folytatom-e a sportot. Annál inkább is, mert Kecskemét akkoriban a röplabdaélet egyik, ha nem a legfontosabb vidéki fellegvára volt, később, már NB I.-es játékosként tíz nagyon szép évet töltöttem a városban. Innen igazoltam aztán Törökországba, majd ötévnyi légióskodás után, már edzőként, Kaposvárra.
Több oka is van. A feleségem kaposvári születésű, hazahúzta a szíve. És lehetőség is adódott. Már 1987-ben, a visszavonulásom előtt négy évvel letettem a szakedzői vizsgát. Mivel Kecskeméten sok volt az edző, Kaposváron meg kevés, ráadásul egy kiváló generáció bontogatta a szárnyait a városban, családilag úgy döntöttünk, hogy ideköltözünk. Mondhatnám, hogy azóta is itt élünk, de ez nem lenne teljesen igaz. Kétszer hosszabb időre visszatértem Törökországba, ahol előbb az Eregˇlinél, majd a Fenerbahçénál edzősködtem. Érdekes volt megfigyelni, mennyit fejlődött két évtized alatt a török röplabda. A nagyvállalatok, bankok támogatásának és a légiósokra vonatkozó szabályok lazulásának hála, a klubok egyre több jó külföldi játékost tudtak leszerződtetni, ami a sajátjaik fejlődését is segítette. Olyannyira, hogy a kétezres évek közepére válogatottszinten is megelőztek minket.
Demeter György 202-szeres válogatott röplabdázót, aki a legeredményesebb magyar röplabdaedző is egyben, Somogy megyei Prima és Bay Béla-díjjal is kitüntették egykor
Kaposváron azért nehezebb kicsit a helyzet, mert bár számszerűleg itt van a magyar férfiröplabda történetének legeredményesebb klubja a tizennyolc magyar bajnoki, ugyanennyi kupagyőzelemmel és a többszöri Bajnokcsapatok Európa-kupája-részvétellel, más csapatsportoknak is vannak vagy voltak errefelé nagy sikerkorszakai. A labdarúgóink egy ideig az első osztályban szerepeltek, és a kosárlabdásainkra, vízilabdásainkra is büszkék lehetünk. Mindez természetesen megosztja valamennyire a közönség figyelmét.
Nem panaszkodhatunk. Az utánpótlás kérdésében mindig nagy szerepük van a testnevelő tanároknak, akik felfedezik a tehetségeket, és persze mi magunk is toborzunk, az edzőink és a játékosaink járják az iskolákat. Körülbelül tíz éve a Kaposvári Egyetemmel összefogva elkezdtünk felépíteni egy életpályamodellt, amelynek a lényege, hogy a diákok párhuzamosan tudjanak röplabdázni és tanulni. Ez elég sikeres kezdeményezésnek tűnik, volt olyan szezonunk, amikor a tizenhármas férfikeretből tizenketten középiskolába vagy egyetemre jártak. Ez több dolog miatt is fontos. Mire végeznek, kiderül, hogy elég tehetségesek-e a magasabb szintű röplabdához, és ha nem, az sem tragédia, hiszen a végzettségükkel rögtön el tudnak helyezkedni. Ha pedig igen, akkor is jól jöhet egy civil diploma a sportpályafutás végeztével. Nem mindenki érez kedvet az edzősködéshez, mint én annak idején, és nem is mindenkinek való.
Törekszünk rá, most is négy ilyen fiatal került be a férfifelnőttcsapatunkba. De mivel az élsportban az eredményesség a lényeg, ha az utánpótlásunkból éppen nem jön ki olyan minőségű játékos, mint amilyenre nekünk szükségünk van, nyilván mi is igazolunk. De nem ez az elsődleges cél, hanem helyben tartani a legjobbakat.
Nyilván ahogyan egyetlen vidéki város, úgy mi sem versenyezhetünk a Budapest kínálta lehetőségekkel, de itt az egyetem és a több mint százéves színház, nagyon is zajlik az élet. Sport szempontjából több előnnyel is jár, ha valaki egy kisebb település csapatában játszik. A közlekedés nem visz el olyan sok időt és energiát, így jobban lehet a feladatokra koncentrálni. A szurkolókkal is egészen más, bensőségesebb, családiasabb a viszony, hiszen a játékosok nem elérhetetlenek, bármikor bárki összefuthat és beszélgethet velük az utcán vagy a boltban. Nekünk is megvan a három-négyszáz fős törzsközönségünk; az ő biztatásuk, szeretetük rengeteget jelent mindannyiunknak.
Földnyelv a vízben. Állandóság a változásban. Ritmus a forgatagban. Tiszta szólam a zajban. Megtartó erő a csöndben. A tihanyi bencés monostor hegyre épült városként magasodik a félszigeten. Két égbe törő tornya nem csak a Balaton partján élőknek viszonyítási pont. Három szerzetes vallomása.
Elsősorban a ló miatt lett csikós, de nemcsak akkor tartja magát annak, amikor megérkezik a munkába, kiszáll az autóból és felül a lovára, Daliásra, hanem mindig. Nem munka ez, létforma, helyesbít. Ifjabb Kosina Péter, a Mátai Ménes számadó csikósa felelősségről, bizalomról és kihívásokról mesélt.
A település és környéke tökéletes célpont az egynapos kirándulásra, gyors kiszakadásra vágyóknak, de épp ennyire alkalmas helyszín a nyugodt elvonuláshoz, a csillagtúrázós kikapcsolódáshoz és a bekuckózós hosszú hétvégéhez is.
A Szőnyi-ház mögötti dombokon, elhagyatott gyerektábor faházai között termetes téglaépítmény áll. Egy hattagú művészcsapat, a CriminalCraft által épített fatüzelésű kerámiaégető kemence, melynek gyomrából megismételhetetlen, a természeti erők által mintázott tárgyak kerülnek ki.
Szőnyi Istvánnak a hegyoldalra meredeken felfutó zebegényi kertjét bárki bejárhatja, aki betér az emlékmúzeum udvarába. A lépcsőn fölfelé kaptató látogató jól teszi, ha időről időre megáll a lombokon átszűrődő napfényben, és engedi, hogy a képzelet játéka visszarepítse az 1930-as évekbe, amikor a fiatal, de már beérkezett Szőnyi állt ugyanitt, hogy összehunyorított szemmel ráleljen a tájnak arra a képkivágására, amelyet majd festménnyé lényegíthet át.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
