Szöveg: Farkas Anita
Fotó: Földházi Árpád
Ez elég hosszú történet, sok kanyarral. Sarkadon jártam középiskolába, az ottani testnevelő tanár ismertetett meg a röplabda alapjaival. Viszonylag későn, tizenhat évesen kezdtem el játszani; ez ma már elképzelhetetlen lenne. Hamar kiderült, hogy egész jól megy a dolog, így amikor Kecskemétre kerültem főiskolára, nem volt kérdés, folytatom-e a sportot. Annál inkább is, mert Kecskemét akkoriban a röplabdaélet egyik, ha nem a legfontosabb vidéki fellegvára volt, később, már NB I.-es játékosként tíz nagyon szép évet töltöttem a városban. Innen igazoltam aztán Törökországba, majd ötévnyi légióskodás után, már edzőként, Kaposvárra.
Több oka is van. A feleségem kaposvári születésű, hazahúzta a szíve. És lehetőség is adódott. Már 1987-ben, a visszavonulásom előtt négy évvel letettem a szakedzői vizsgát. Mivel Kecskeméten sok volt az edző, Kaposváron meg kevés, ráadásul egy kiváló generáció bontogatta a szárnyait a városban, családilag úgy döntöttünk, hogy ideköltözünk. Mondhatnám, hogy azóta is itt élünk, de ez nem lenne teljesen igaz. Kétszer hosszabb időre visszatértem Törökországba, ahol előbb az Eregˇlinél, majd a Fenerbahçénál edzősködtem. Érdekes volt megfigyelni, mennyit fejlődött két évtized alatt a török röplabda. A nagyvállalatok, bankok támogatásának és a légiósokra vonatkozó szabályok lazulásának hála, a klubok egyre több jó külföldi játékost tudtak leszerződtetni, ami a sajátjaik fejlődését is segítette. Olyannyira, hogy a kétezres évek közepére válogatottszinten is megelőztek minket.
Demeter György 202-szeres válogatott röplabdázót, aki a legeredményesebb magyar röplabdaedző is egyben, Somogy megyei Prima és Bay Béla-díjjal is kitüntették egykor
Kaposváron azért nehezebb kicsit a helyzet, mert bár számszerűleg itt van a magyar férfiröplabda történetének legeredményesebb klubja a tizennyolc magyar bajnoki, ugyanennyi kupagyőzelemmel és a többszöri Bajnokcsapatok Európa-kupája-részvétellel, más csapatsportoknak is vannak vagy voltak errefelé nagy sikerkorszakai. A labdarúgóink egy ideig az első osztályban szerepeltek, és a kosárlabdásainkra, vízilabdásainkra is büszkék lehetünk. Mindez természetesen megosztja valamennyire a közönség figyelmét.
Nem panaszkodhatunk. Az utánpótlás kérdésében mindig nagy szerepük van a testnevelő tanároknak, akik felfedezik a tehetségeket, és persze mi magunk is toborzunk, az edzőink és a játékosaink járják az iskolákat. Körülbelül tíz éve a Kaposvári Egyetemmel összefogva elkezdtünk felépíteni egy életpályamodellt, amelynek a lényege, hogy a diákok párhuzamosan tudjanak röplabdázni és tanulni. Ez elég sikeres kezdeményezésnek tűnik, volt olyan szezonunk, amikor a tizenhármas férfikeretből tizenketten középiskolába vagy egyetemre jártak. Ez több dolog miatt is fontos. Mire végeznek, kiderül, hogy elég tehetségesek-e a magasabb szintű röplabdához, és ha nem, az sem tragédia, hiszen a végzettségükkel rögtön el tudnak helyezkedni. Ha pedig igen, akkor is jól jöhet egy civil diploma a sportpályafutás végeztével. Nem mindenki érez kedvet az edzősködéshez, mint én annak idején, és nem is mindenkinek való.
Törekszünk rá, most is négy ilyen fiatal került be a férfifelnőttcsapatunkba. De mivel az élsportban az eredményesség a lényeg, ha az utánpótlásunkból éppen nem jön ki olyan minőségű játékos, mint amilyenre nekünk szükségünk van, nyilván mi is igazolunk. De nem ez az elsődleges cél, hanem helyben tartani a legjobbakat.
Nyilván ahogyan egyetlen vidéki város, úgy mi sem versenyezhetünk a Budapest kínálta lehetőségekkel, de itt az egyetem és a több mint százéves színház, nagyon is zajlik az élet. Sport szempontjából több előnnyel is jár, ha valaki egy kisebb település csapatában játszik. A közlekedés nem visz el olyan sok időt és energiát, így jobban lehet a feladatokra koncentrálni. A szurkolókkal is egészen más, bensőségesebb, családiasabb a viszony, hiszen a játékosok nem elérhetetlenek, bármikor bárki összefuthat és beszélgethet velük az utcán vagy a boltban. Nekünk is megvan a három-négyszáz fős törzsközönségünk; az ő biztatásuk, szeretetük rengeteget jelent mindannyiunknak.
A legcsúnyább fa is szép, a boksák világában felnőni pedig olyan, amit nem lehet csak úgy elfelejteni – vallja Polgár József faszénégető. A répáshutai mester egy letűnt szakma titkairól és a Bükk békéjéről mesélt.
A „bükki füvesember lánya” maradt – édesapja nélkül, a családja kedvéért a világban ingázva is. Lopes-Szabó Zsuzsa kezdettől vállvetve vitte Szabó Gyuri bácsival a Györgytea misszióját. Ma már általa formálódik élethivatás a bükkszentkereszti gyógynövénykertből a következő nemzedéknek.
Magyarország egyik legmagasabban fekvő települése erdők ölelésében, különleges mikroklímával, gyógyító környezettel várja az értékalapú, csendes élet után vágyakozókat. Lovass Adél és Veres Zoltán számára Bükkszentkereszt ennél is többet adott: egy helyet, ahol összekapcsolódva tanulhatnak, fejlődhetnek, alkothatnak.
A Bükki Csillagda az ország egyik legkülönlegesebb tudományos ismeretterjesztő intézménye. Aki ide ellátogat, közelebb kerülhet annak a megértéséhez, hol is van a helyünk a világmindenségben.
Jártunk patakvölgyben, tisztáson, árnyas ösvényen. Szóba kerültek szerzetesek, püspökök, sztárséfek, Elon Musk és a nyíllal megsebzett indiánok. Ettünk, ittunk, elképedtünk, és aki azt hiszi, hogy az erdőben csak a csalán, a kökény meg a gombák ehetők, az nem tudja, mit veszít. Növényvakok, figyelem: Bózsó Gyula erdész varázslata következik.
