Ocskay brigadéros nevét még az iskolás gyerek is tudja, aki pedig jobban utánaolvas, az rájön, hogy történelmi családról van szó, püspökkel, főispánokkal, jeles személyekkel. Ez az ön családja?
Hát igen, ezt büszkén mondhatom. Gyerekkoromban a szüleim, a nagyszüleim elmondták, de az ötvenes években ezzel nem lehetett büszkélkedni. A család akkor a B-listázottak sorsát élte.
Pedig még világ igaza Ocskayról is tudunk, aki a világháború alatti zsidómentésért kapta ezt az elismerést.
Igen, ő Ocskay László százados, szintén a felmenőink közé tartozik.
Hogy kerül egy Ocskay a jég közelébe?
A véletlen révén. Általános iskolába a VII. kerületbe, a Rottenbiller utcába jártam.
Tehát budapesti.
Igen, ott születtem, ott éltem egészen addig, míg ide nem költöztem Székesfehérvárra. Egy téli délutánon egy általános iskolai osztálytársammal a városligeti jégpályán korcsolyázgattam, és megállított bennünket Jakabházy László, aki akkor alapította a KSI jégkorongszakosztályát. Megkérdezte, nincs-e kedvünk csatlakozni. Elmentem, ki is választott a jelentkezők közül, bekerültem az első alomba.
Milyen volt akkor a jégkorongélet Magyarországon?
Minden Pestre koncentrálódott, csak ott működtek klubok, vidéken nem is volt műjégpálya. Pesten volt a Kisstadion, a Millenáris és az újpesti pálya, ahol bajnoki mérkőzések zajlottak. A Fradi, az Újpest, a BVSC számított nagy klubnak. Amikor én kezdtem, a Vörös Meteornak is volt egy egészen jó csapata, és voltak a kicsik, az Építők, a Postás, a Spartacus, ezek végeztek mindig, mondjuk úgy, a hátsó négyben. A budapesti Volán SC 1970-ben alapította a jégkorongszakosztályt, amibe az akkor végzős KSI-sek teljes létszámban átmentek, én is. Ott játszottam öt évig, csapatkapitány voltam.
Meddig, hány éves korig lehet űzni ezt a megerőltető sportágat?
Sokáig, de nekem 1975-ben súlyos gerincsérülésem lett, az keresztbe vágta a pályafutásomat. Akkor volt pár hónapos a fiam – ő szegény már nincs köztünk –, és a válogatott orvosa azt tanácsolta, hogy ne kockáztassak, a család legyen az első. Akkoriban született a döntés, hogy a jégkorongcsapatot áttelepítik Székesfehérvárra, mert itt megépült egy pálya. A Volán SC elnöke, Grosics Gyula, az én nagy mentorom és mentőangyalom rábeszélt, hogy jöjjek Fehérvárra, legyen itt egy fiatal szakember, aki a magot elveti, népszerűsíti a hokit, dolgozik a fiatalokkal. Így kerültem ide 1977–78 fordulóján.
Ismerte előtte Fehérvárt?
Egyszer töltöttem itt fél napot kamaszkoromban. Az egyik nyáron, most már meg nem mondom, hogy melyiken, de olyan tizenöt évesek voltunk, a barátommal kerékpárral eljöttünk Fehérvárra, megnéztük a püspöki palotát, megebédeltünk, körülnéztünk, és hazabicikliztünk.
Mikor ön átjött, a csapat is ideköltözött?
Az első időszakban mindenki Pesten élt, Pesten edzett, de amikor hazai mérkőzés volt, azt itt, ezen a pályán játszottuk. Nem sokkal előtte adták át, akkor még nyitott volt, szinte nézőtér nélkül.
Egy ilyen pálya az év hány hónapján tud működni?
Október közepe-vége felé nyitották, és március közepén bezárt.
Előfordult, hogy vizes pályán kellett játszani?
Bizony, volt ilyen. Egy körülbelül húszméteres, vastag gumitömlővel húztuk le a gyerekekkel a vizet, amit a délelőtti nap felolvasztott, hogy délután öt körül fel tudjunk menni.
Könnyen gyökeret vert Fehérváron?
Az elején furcsa volt, nehéz. Engem minden Pesthez kötött, összetartó család voltunk, a volt feleségem rokonai ott laktak. Ahhoz is hozzá kellett szoknom, hogy itt más ritmusa van az életnek.
Hogyan fogadta a város?
A lakosság akkor legfeljebb az üdítőkből ismerte a jeget, meg a hűtőszekrényből. A gyerekekkel és általuk a szülőkkel meg kellett szerettetni ezt az egészet. Hogy több időt töltöttem itt, ebben a létesítményben, mint otthon, az ezer százalék. Mondhatom, hogy elég széles ismeretségi kört sikerült hamar kialakítani.
Minden sportágnak megvan a maga vonzereje, és akit én a jégkorong környékén ismerek, mindegyikükben van egyfajta megszállottság, szenvedély. Ez mitől van?
Azok közül, akikkel én az elmúlt negyven évben a jégkorongban dolgoztam, majdnem mindenki ilyen megszállott volt, meg lettek ezzel áldva. Szeretik csinálni és továbbadni, megtalálják azokat az ügyes gyerekeket, akikből lesz valami. Aztán a gyerek felnő, neki is lesz gyereke, akinek átadja ezt a szenvedélyt, és így tovább. A legelső generációm játékosait itt látom a pálya szélén, már az unokájukat hozzák edzésre.
Pedig ez elég kemény sportág.
Mint játékos soha nem a kemény játékot preferáltam, de az igaz, hogy a mai jégkorongban keménység nélkül nemigen lehet eredményt elérni. Egyre inkább fizikaivá válik a játék, de ez a többi csapatsportágra is jellemző, akár a labdarúgást, akár a kézilabdát vesszük.
Az igazi sportélethez szurkolók is kellenek. A közönség hogyan fogadta az idetelepülő jégkorongot?
Az elején nem volt valami óriási a nézőszám, pár százan jöttek. De 1981-ben, tehát három évvel a költözésünk után, első vidéki csapatként bajnoki címet nyertünk. Az nagyot lendített az elismertségünkön. Óriási főváros-vidék ellentét volt akkor a sport minden területén, egy vidéki csapatnak sokkal nehezebb volt nyernie bármiben, mint egy budapestinek. Nekünk is tizennyolc évet kellett várnunk a következő bajnoki elsőségre.
A régi, nyitott pályán nyerték a bajnokságot?
Addigra kapott fedelet; sok, mondjuk így, talpraesettség kellett hozzá. Nem az az épület készült el, amit most látni, csupán egy fedél nyolc oszlopon. Az oldala nyitott volt. Aztán szép lassan, mint egy legóvár, épült tovább, évente bővült. Ma már nincs a legjobb állapotban, de szerintem szüksége van rá a magyar jégkorongnak, akkor is, ha közben felépült a városban egy új, gyönyörű jégcsarnok.
A régi pálya névadójába is nyilván ön oltotta bele ennek a sportágnak a szeretetét.
Az az igazság, hogy nem kellett beleoltani. Amikor ideköltöztünk, hároméves kisfiú volt, és mintha rám lett volna ragasztva, állandóan jött velem. Reggel már ő költött föl engem, hogy menjünk. Nagyon megtetszett neki ez a közeg, az öltöző, a pálya, az a korosztály is, amelyiknek én voltam az edzője, meg a felnőttcsapat is. Természetesen minden meccsen kint voltunk, drukkoltunk a srácoknak. Nem mondtam neki egy szóval sem, hogy jégkorongozzon, nem is volt olyan alkatú gyerek. Viszont jó játékintelligenciája volt, nagyon ügyes keze, technikája, és ezzel sok mindent pótolni tudott. Kreatív, irányító játékossá vált, így futott be nagy karriert.
A csarnok bejáratánál van egy nagy fénykép, vagy kétszáz gyerek látható rajta, beöltözve mind. Ekkora utánpótlásuk van?
Az akadémián, ha mindenkit beleszámítunk, háromszáz növendékünk van. Tavaly voltunk tizenöt évesek, négy évvel ezelőtt kiemelt nemzeti akadémia lettünk, állami támogatással. A 2010-es választás előtt két-három héttel eljött ide Orbán Viktor, hogy az előző évben elhunyt fiam emlékére állított kopjafához elhelyezzen egy szál virágot. Megkérdezte, hogyan lehetne előrelépni ebben a sportágban. Azt válaszoltam, hogy kellene három nagy akadémia, egy keleten, egy nyugaton, egy a fővárosban, ez a három ki tud termelni annyi minőségi játékost, hogy ott tudjunk lenni a legjobbak közelében. Négy évvel ezelőtt ez valósult meg.
Keleten is van ilyen?
Miskolcon egy, a fővárosban kettő és itt, Fehérváron. Talán mondhatom, hogy ez volt a zászlóshajó. Felhívtam Kercsó Árpádot, őt a jégkorongsportban mindenki ismeri, és azt mondtam neki: „figyelj, Árpi, lesz ez az akadémia, három napot gondolkozzál, eljössz-e a szakmai vezetőjének”. Azt válaszolta, nem kell három nap, neki egy perc elég. Abban az időben mindenki itt akart jégkorongozni. A felnőttcsapat is sikeresen szerepelt, jó szakmai munka folyt, minden utánpótlás-eseményt megnyertünk, diadalmenet volt. Most kisebb gödörben vagyunk, de a sport az ilyen. Nem lehet mindig fent lenni.
Önről tudni lehet, hogy hívő ember. Volt ennek szerepe a sportpályafutásában?
Talán a neveltetésemen át. A családunk minden tagja hithű római katolikus, ez tartást ad az embernek, nekem pedig nagyon sok erőt adott, amikor elveszítettem a fiamat. Sokat beszélgettem erről Spányi Antallal, aki most itt megyés püspök, őt még a budapesti Rózsák teréről ismertem, ott volt plébános. Sokat segített nekem akkoriban.
Nyugdíjba vonulása után nem jutott eszébe, hogy visszaköltözzön Budapestre?
Megmondom őszintén, nem. Annyi megbecsülést és szeretetet kaptam itt, hogy nem is győzöm. Tudom, hogy ezeknek a kitüntetéseknek meg elismeréseknek jó része szegény Gábor fiamat illeti, illetve őt is, mert a nevünk végig együtt volt sikeres. Ő a csúcsot játékosként elérte, de tovább nem tudott lépni, nekem ezt megadta a sors. Olyan emberek mellett vagyok a város díszpolgára, hogy csak ámulok.
Számítanak még önre a jégkorongban?
Egy lopott poénnal hadd válaszoljak: ha kell valahova menni, kell valami hídember, akinek kapcsolatai vannak, akkor elegánsan felöltözöm, és én vagyok a díszpinty, akit előretolnak, mert velem kedvesek, engem sokan ismernek. Persze azért vannak olyanok is, akik nem jóindulatúak, mindenfélét beszélnek összevissza, de én már ennyi idősen félretettem ezeket a dolgokat. Van egy nagy lányom, van két unokám, az egyik kajakozik, a másik jégkorongozik, mi kell még?
A meccsekre eljár?
Az akadémiának van egy felnőttcsapata, csupa fiatal, azoknak minden meccsén itt vagyok. Azért a nagyokéra is elmegyek, kiváló viszonyban vagyok a srácokkal ma is.
