A Krisztusban tisztelendő atyának, Incének, Isten kegyelméből a szentséges római egyház legfőbb főpapjának Imre, ugyanezen kegyelemből Magyarország, Dalmácia, Horvátország és Ráma királya, üdvözletét és olyannyira odaadó, mint amennyire köteles tiszteletét [fejezi ki] az Úrban.
Imre király levele Ince pápának, 1199 (Vatikáni Apostoli Levéltár)
Gazdag, hatalmas ország trónjának örököseként született 1174-ben Imre, az ekkor huszonhat éves III. Béla király és felesége, a huszonegy éves Chatillon Anna, magyar nevén Ágnes királyné legidősebb gyermeke. Két húga és egy öccse követte, felnőtt korukban mind a négyen koronát viseltek, nem is akármilyet: Imre és András magyar király lett, Margit bizánci császárné, Konstancia cseh királyné. Érdekes gondolati játék elképzelni a hattagú királyi családot, amely a kor viszonyai között fényűző életet élhetett, a Kelet és a Nyugat minden kényelmével, népes udvarral körülvéve. Imrét az apja már nyolcévesen megkoronáztatta, a börtönben raboskodó, trónkövetelő Géza herceg, III. Béla öccse számára is egyértelművé téve, hogy a király kit tekint jogos örökösének. Géza később kiszabadult, a hátralévő éveit Bizáncban élte le.
Sorozatunk előző része itt olvasható:
Imre, a kisebb király ekkor még formálisan sem kapott saját területet, tizenegy évesen kapott viszont nevelőt, a pápa környezetéből érkezett, Perugiában tanult Bernát szerzetest. Húszéves korában viszont már önálló feladatot kapott, az apja Dalmácia és Horvátország kormányzását bízta rá, hogy tapasztalatot szerezzen a majdan rá váró uralkodásban. Hogy a helyzetét megerősítse, a magyar koronával másodszor is megkoronáztatta. Ilyenre korábban nem volt példa, valószínűleg inkább egyfajta szertartásismétlés lehetett, esetleg László király szentté avatása során.
Imrének nem sok ideje maradt a déli országrész irányítására, hiszen két év múlva, 1196-ban Béla meghalt. Imrét ekkor harmadszor is megkoronázták, át is vette a hatalmat, de hogy az ország nagyjai között nem rendelkezett azzal a támogatással, mint az apja, az hamarosan megmutatkozott. Alig másfél évvel a trónra lépése után az öccse, András külső hatalmak közbeavatkozása nélkül, a király hadai ellen vívott győztes csatával kényszerítette rá, hogy egykori hercegségét neki adja át. Délen András gyakorlatilag független uralkodóként kormányzott, és nyíltan arra készült, hogy elragadja a magyar trónt. Imre erről hamarosan írásos bizonyítékhoz is jutott, amikor a váci püspököt lefogatta, és annak az iratai között megtalálta az összeesküvők leveleit.
A két testvér hadai a Somogy vármegyei Rád közelében ütköztek meg egymással. Imre győzött, András az osztrák herceghez menekült, majd a két testvér a pápa közvetítésével kiegyezett egymással, haláluk esetére kölcsönösen örökösnek ismerve el egymást. Vállalták, hogy az apjuk ígéretét beteljesítve együtt hadjáratot vezetnek a Szentföldre, addig is András visszakapja a hercegségét, Imre pedig marad a király. Aki nyomban hódításba kezdett, beavatkozott a szerb belviszályba, és a saját jelöltjét ültette a szerb nagyzsupáni székbe, maga pedig fölvette a Szerbia (Ráma) királya címet. Egy évre rá a bolgárok felett aratott győzelmet, ami után a Bulgária királya címet is fölvette. Föllépett a boszniai bogumil eretnekek ellen, beavatkozott a német viszonyokba. Mindez jól szervezett, jelentős katonai potenciállal rendelkező állam képét mutatja, amelyben azonban az elsőség kérdését nem sikerült egyértelműen dűlőre vinni.
Biztosak lehetünk benne, hogy valamennyi uralkodónk szívesen hódolt a vadászat szenvedélyének, hiszen azt egyszerre tekintették sportnak és szórakozásnak. Imre esetében konkrét bizonyítékunk is van erre, egy 1199-ben kelt oklevél formájában, amelyben a király birtokadományban részesítette egy emberét, aki megmentette a vadászat közben lováról lebukó király életét. Jókor jó helyen lenni már akkor is előnynek számított.
A két testvér a házasságaival igyekezett saját helyzetét erősíteni. Imre ebben kevésbé volt sikeres, hiszen a távoli Aragónia királyának és Kasztília hercegnőjének elsőszülött leányát, Konstanciát vette feleségül. Hogy mégis tekintélyes hölgyről van szó, azt mutatja, hogy a megözvegyült Konstancia utóbb II. Frigyes német császár felesége lett. András eleve német földön tájékozódott, és Merániai Gertrúd hercegnőt vette el – ő az, aki Katona József drámája, a Bánk bán révén részese lett a magyar történelmi emlékezetnek.
Mint említettük, Imre korábban elkötelezte magát, hogy ha hamarabb halna meg, András kövesse a trónon, ám amikor László fia megszületett, őt jelölte utódául. Erre válaszul András újabb felkelést indított. Az 1203-ban Varasd közelében lezajlott ütközetről különös leírást hagyott ránk a közel kortárs Tamás spalatói főesperes. Eszerint András seregének ereje jóval felülmúlta Imréét, akit az övéi menekülésre bíztattak. Imre azonban váratlan lépésre szánta el magát. Egymagában, fegyvertelenül, egyedül a királyi pálcával a kezében átment az ellenséges táborba, fennhangon kiáltva: „Hadd lássam, ki merészeli kezét emelni a királyi nemzetség vérére?” Senki nem merte bántani, utat nyitottak neki. Imre odament a testvéréhez, megragadta, és átvezette a maga táborába, ahol fogságba vetette. András hadai feloszlottak.
A valóság bizonyosan nem volt ilyen költői. Talán éppen Imre serege volt annyival nagyobb, hogy András hadnagyai harc nélkül kiszolgáltatták a herceget, aki ugyan fogságba került, hamarosan kiszabadult. Mindenesetre Imre gyorsan megkoronáztatta alig négyéves fiát, ám a saját halála esetére Andrást tette meg a fiú gyámjául, meg is esketve a herceget, hogy hűen szolgálja a gyermek uralkodót. Halála nem lehetett váratlan, hiszen végrendelkezett, hatalmas összeget hagyva a templomos és a johannita rendnek. Egerben temették el.
Következik: III. László, a kisgyerek
