Bonyhádtól délre visz az útja annak, aki Grábócra tart. Innen az aszfaltút nem visz tovább. A százötven lelkes zsákfalut a legtöbben hírből sem ismerik, pedig aki egyszer idelátogat, egy életre megjegyzi magának azt a rendkívüli élményt, amelyben a szerb ortodox templom, a kolostor és gyűjtemény vendégeként részesül.

Az első érzés, ami az először ide érkezőt az ikonokkal ékes, szép kútház mellett elhaladva elfogja, a meglepődés. A nyírt füvű, széles térségben váratlanul hatalmas, pompásan restaurált templom áll, vele szemben szép arányú, szintén felújított késő barokk kolostor, arrébb évszázadosnak tűnő melléképületek. A templomba belépve újabb meglepetés következik: az ortodox barokk templomfestészetben, legalábbis a Drávától északra, párját ritkítja a gazdagság, ami itt fogadja az érkezőt.

Az ikonosztáz szépségén szinte már nem is csodálkozunk. Ki gondolta volna, hogy az egyházművészetnek ilyen értékei rejtőznek a tolnai dombok között?

A szentendrei székhelyű magyarországi szerb ortodox egyház a tulajdonosa ennek a kertekkel körülvett épületegyüttesnek, amelyben két apáca és egy szerzetes végzi az isteni szolgálatot az egész megyéből érkező hívek számára. Nemcsak a környékbeli szerbek vesznek részt az istentiszteleten, hanem ukránok, oroszok, bolgárok, más nemzetiségű pravoszlávok is, így már számottevő közösség kerekedik ki a grábóci templom körül.

Amelynek hosszú történelme során nem volt könnyű sorsa. Az első szerzetesi közösséget az Árpád-kor végén, a 13. században még nem is a szerbek hozták itt létre, hanem a bencések. A hódoltság idején, 1580-ban az ő megüresedett helyüket foglalták el a dalmáciai Dragovićból menekülő szerb szerzetesek. Az általuk emelt templomot és kolostort a törökök 1667-ben feldúlták, a visszahódító háborúk során a megmaradtak is elszéledtek, a település elnéptelenedett.

A képre kattintva galéria nyílik:

Az új szerb betelepülés a 18. század elején következett, a ma álló templom 1736 és 1738 között épült, a falfestés és az ikonosztáz jó harminc évvel később készült el. A faluba később sváb telepesek is érkeztek, őket 1945-ben kitelepítették, a helyükre székelyek érkeztek. A szerbek száma közben megfogyatkozott.

A szocializmus idején a liturgikus tevékenységet megtiltották, új szerzetes a kolostorba nem költözhetett, kivéve a szófiai pátriárkát, aki száműzetésben itt élte le az utolsó éveit. Az utolsó szerb szerzetes halálával, 1974-ben az egyházi élet megszűnt, a templomot bezárták, a kolostort szociális otthonná alakították.

Kisebb csoda, hogy a rohamosan leromlott kolostorépület, a bezárt templom mégis megmenekült. Ezt leginkább egy ortodox hitre tért németnek, Helmut Christan Rathnak köszönhette, aki a nyolcvanas években szerzetessé lett, fölvette a Pantelemon nevet, és vagyonát rááldozva és a nemzetközi kapcsolatait is latba vetve elérte, hogy a romlás megálljon, a renoválás megkezdődjék.

A rendszerváltás után, 1994-ben a szerb ortodox egyház visszakapta a kolostorépületet. Azóta az egyházi élet is újraindult. Hetente kétszer van liturgia, ha pedig hívők csoportja jelentkezik be, akár többször is.

Aki tehát arra számít, hogy itt az elhagyatottsággal találkozik, alaposan téved. Nem puszta műemlékegyüttessel találkozhat, hanem az egykori pusztulásból feltámadott, élő egyház otthonával, ahol a hívek, ha másért nem, egy perc lelki pihenésért is betérnek, s ahol a gondnokhölgy idegenvezetőként segít a turistáknak megismerni a hely történetét, Mikrofan szerzetes atya pedig, ha nem papi szolgálatát végzi, akkor pólóban, melegítőnadrágban köszönti az érkezőket. Ha a látogatóknak különös szerencséjük van, meghallgathatják a magyarul különben nem beszélő Szófia nővért is, amint hét nyelven, közte magyarul elénekli a Kyriét.