Szöveg: Leimeiszter Barnabás
fotó: Wikimédia
Az Anziksz rovatban bemutatott események talán legfurcsább szereplői a Nyugat-Magyarország megtartásáért harcoló muszlim katonák. Furcsák, de csak mai szemmel, csonkaország csonka nézőszögéből. Imperialisztikus logika hajtotta arra a Monarchiát, hogy 1878-ban déli határain túlnyúlva elmarja Bosznia-Hercegovinát „Európa beteg emberétől”. Ki gondolt akkoriban arra, hogy az Oszmán Birodalom a nulladik páciens a multietnikus és -kulturális államkolosszusok szétesésének sorában? Véres, gerillaharcokkal súlyosbított küzdelem után rendezkedhetett be a Monarchia a Balkánon, a helyi elitekkel – így főként a földbirtokos muszlimokkal, akik előnyösebb partnernek tűntek a szerbekhez húzó keresztényeknél – azonban hamar megindult az együttműködés, aminek a magyarok és a törökök közötti szívélyesség múltbéli (és Rákóczi hamvainak hazahozatalával tovább gyarapodó) gesztusai alapoztak meg.
Bosnyák katonák csoportképe, középen a tábori imám Durics Hilmi
E szimpátia a törökök világháborús hadba lépése nyomán teljesedett ki: a budapesti mecsetépítést szorgalmazó hangok közepette a Múzeum körutat az oszmán szultán tiszteletére Mehmed körútra nevezték át, az iszlám vallást pedig hivatalosan is elismerte a magyar állam. A világháború végén számos muszlim vallású katona rekedt Magyarországon, akiknek nem volt opció, hogy hazatérjenek – a „hazát” ugyanis immár az újonnan alakult délszláv állam jelentette. A magyarországi muszlim közösség egyik vezetőjének Durics Hilmi Huszein számított, aki 1887-ben született a Bihácstól északkeletre fekvő Bosanska Krupában, s aki a Monarchia vegyes bosnyák ezredében tábori imámként szolgált. 1920-ban magyar feleségével költözött Budapestre, miután hírét vette, hogy otthon a szerbek lemészárolták az édesapját, s családi földjeiket is elkobozták.
„Allah szabadságot és nem börtönt rendelt a magyar nemzetnek. Mi, szláv anyanyelvű, de magyar érzésű muzulmánok is tagjai vagyunk az egykori ősi turán–iráni közös népcsaládnak, ezer évig ősi földünk Szent István koronájának dísze, ékessége volt, mi magyar hazánkat az utolsó leheletünkig szeretjük, s ha kell, mint azt a világháborúban is megmutattuk, életünkkel és vérünkkel is meg fogjuk védeni” (Részlet Durics Hilmi 1931. augusztus 20-ai beszédéből)
Az ő vezetésével csatlakozott nagyjából száz muszlim önkéntes a nyugati végeken harcoló Rongyos Gárdához. Eléggé nem becsülhető helytállásuk – s az Ágfalvánál meghalt, Ahmet nevű önkéntes életáldozata – nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az Ausztriának ítélt nyugati települések közül több Magyarországon maradt. A szabadcsapat muszlimjai közül különösen egy bizonyos Hadzsi Muszics Hasszán tüntette ki magát bátorságával, aki a Horthy-rendszerben nemzetvédő veteránként irredenta rendezvényeken, országzászló-avatásokon mondott beszédeket, majd 1942-ben már a munkácsi Rongyos Gárda vezetőjeként, a város visszavételére emlékező ünnepségen tartott, mint a Kárpáti Hiradó beszámolt, „idegenkiejtésű, de minden szavában izzó magyarságú” beszédet.
Durics Hilmi még színesebb pályát járt be. 1927-ben kapta meg a magyar állampolgárságot, 1931-ben pedig a Gül Babáról Elnevezett Budai Független Magyar Autonóm Iszlám Vallásközösség – amelynek védnöki testületében a turanista mozgalom olyan prominensei kaptak helyet, mint a korábbi főpolgármester, Bárczy István és az orientalista Germanus Gyula – budai főmuftivá választotta. A két háború között alig maroknyi muszlim élt a fővárosban, a pártoskodás azonban így is felütötte közöttük a fejét. Duricsnak a tifliszi születésű Abdel Latif volt a nemezise, akit még a háború előtt hoztak Budára, hogy Gül Baba türbéjének imámja legyen (s aki 1915-ben a fővárosban és környékén állomásozó bosnyák katonák előtt kormányzati jóvahagyással dzsihádra szólított fel az antanthatalmak ellen). Durics és Latif kölcsönösen elvitatta egymástól a budai muszlim főhatóság képviseletének jogát, a konfliktusuknak pedig etnikai színezete is volt: „A török törökök főpapja Abdul Latif, a török kormány védnöksége alatt áll s ő tartja magát a magyarországi összes mohamedánok főpapjának. Abdul Latifnak azonban, bár tényleg ő a hivatalos főpap, nagyon kevés híve van. […] Durics hívei a magyar mohamedánok, akik tulajdonképpen a háború alatt ittrekedt bosnyákokból verbuválódtak s jobbára a városszéli kertészekből tevődnek össze” – írta a Nemzeti Ujság.
Bosnyák katonák a Monarchia seregében
1934-ben a lapok arról tudósítottak, hogy Latif külföldi hatóságoknak névtelen feljelentéseket küldözgetett Durics és Germanus ellen, s a budai főmuftit Triesztben le is tartóztatták a marseille-i királygyilkosságban való részvétel gyanújával. Durics ezekben az években éppen nagy álmához, a Gül Baba-türbéhez építendő mecset és iszlám főiskola megvalósításához keresett szerte a világon anyagi támogatókat – mondani se kell, hogy Latif ahol és ahogy csak tudta, fúrta a projektet. Duricsot azonban nem tántorította el az ármánykodás. Megfordult Genfben, az európai iszlám kongresszuson, majd miután kellően tekintélyes szakállat növesztett, Egyiptom felé vette az irányt, ahol elmondása szerint az egyetemi rektor Omar Ali pasa segédkezett neki a pénzgyűjtésben. Találkozott a palesztin főmuftival, a perzsa sahhal, az iraki királlyal, s eljutott Indiába is, ahol a haidarábádi nizám – „tudvalevően a világ leggazdagabb embere” – látta vendégül két hónapig egy hatszobás villában, „szolgák tömegét és egy gyönyörű autót” bocsátva rendelkezésére.
Utazásai legfőbb eredménye az volt, hogy Durics kellően fontos embernek érezhette magát, ám a bátorító szavak mellé jelentősebb összeget nem tudott összekalapozni. Egy ideig úgy tűnt, I. Zogu albán király lehet a projekt megmentője, a remények azonban ezen a vonalon is hiábavalónak bizonyultak – viszont Durics adta össze az uralkodót Apponyi Géraldine grófnővel. A budai főmufti 1940-ben hunyt el.
A második világháború utolsó telén hazánk kettős megszállás alatt állt. Kell-e mondanunk, hogy a német–szovjet törésvonalat a sajtó is lekövette? A magyar történelemben talán sosem lehetett ennyire ellentétes híreket olvasni Szegeden és Sopronban. A valósághoz pedig akkor kerülünk legközelebb, ha az apróhirdetéseket böngésszük.
A Lukácsban fürdőző mosolygó kislány azóta is visszajáró vendég.
A Kieselbach Galéria kiállítása kapcsán feltehetjük a kérdést: az AI segítségével átélhetőbbé vagy hamisabbá válik a történelem?
Erdélyi kopót, ezt a hungarikum kutyafajtát tartani nem a világ legkényelmesebb dolga. De nem csupán szabadidős tevékenységet jelent, sőt elsősorban nem azt. Mint történész szerzőnk írja: a kopótartás igazi lázadás a mai korszellemmel szemben.
A huszadik század második felében gyökeresen átformálódtak a női szerepek Magyarországon: egyszerre érvényesültek az emancipációs törekvések és a „szocialista erkölcs” főszerkesztői cikkekben közvetített normái. Tóth Eszter Zsófia történésszel beszélgettünk.
A szakirodalomban sokszor nyilas seregletként intézték el a hetvenöt éve a bajorországi Altöttingben összeülő emigráns országgyűlést, ez a minősítés azonban nem felel meg a valóságnak – még ha az ideiglenes államfőnek választott kisbarnaki Farkas Ferencnek a háborúban játszott szerepe körül valóban sok a kérdőjel.
