Tavaly decemberben hosszú idő után elfogadtam egy színházi szerepet Debrecenben, az Úrhatnám polgár című Molière-darabban. A rendező a színjátszásban a román iskolát képviseli, ami egészen más, mint a magyar. Utóbbit az jellemzi, különösen a világháború óta, hogy a német és az orosz hatások érvényesülnek benne, lényegében tehát a Sztanyiszlavszkij féle módszer. Mi azt tanultuk a főiskolán, hogy teljes mértékben azonosuljunk az adott karakterrel, olyannyira, hogy már nem is tudod idővel, te játszod a szerepet, vagy a szerep játszik téged. Mindezt úgy lehet elérni, hogy mélyen a lelkünkbe ásunk, felidézzük a jó és a rossz érzéseinket, elképzelünk és átélünk magunkban olykor szörnyű, tragikus élethelyzeteket, legyen szó akár a szeretteink elvesztéséről. Lelkileg rendkívül megterhelő pszichológiai folyamat ez, könnyű is megtörni közben. Ezzel szemben a román iskola francia és olasz alapokra épül, a játék szeretete és az improvizáció a lényeg, azaz homlokegyenest az ellentéte annak a módszernek, amelyet én tanultam. Az említett stílust egyébként Harag György honosította meg Romániában, Magyarországon mások mellett Tompa Gábor és Keresztes Attila követi ezt a hozzáállást, vele a Liliomot Szegeden például ebben a szellemiségben vittük színre. Debrecenben ismét vele dolgoztam. Ettől az iskolától néha kissé skizofrén állapotba kerülök, úgy érzem, semmit nem tudok a színjátszásról.
Alapvetően is jellemző rám, hogy végletesen gondolkodom a teljesítményemről, vagy nagyon jónak, vagy nagyon rossznak érzem magam, és attól félek, mindjárt száműznek a szakmából. Debrecenben az utóbbit gondoltam, az is megfordult a fejemben a főpróba hetében, hogy visszadobom a szerepet, ami főbenjáró bűnnek számít, hiszen harminc kollégám munkáját tettem volna tönkre. Aztán meghallottam a Deep Purpletől a Child in Time című dalt, annak is a londoni szimfonikusokkal felvett verzióját, és hirtelen megszabadultam ezektől az érzésektől.
A szóban forgó színdarabban a balett és a komolyzene keveredik, fellép benne a Lautitia Gyermekkar. Engem pedig a görögkatolikus metropólián szállásoltak el, így minden reggel hallottam, ahogyan két szinttel alattam éneklik a liturgiát. Ekkor jött szembe az interneten az említett angol rockegyüttes száma, és hihetetlenül inspiráló erővel hatott rám. Ahogyan halad előre a dal, azelőadó egyre magasabb és magasabb hangon énekel, folyamatosan fokozódik az ereje. Váratlanul megfogalmazódott bennem egy érzés, ami kisegített a gödörből: hogy minden nehéz időszakon át lehet lendülni, mindig van feljebb és feljebb. És amikor azt hinnénk, az énekes már nem tud rátenni egy lapáttal, még mindig képes fokozni a szám erejét.
Ilyen lehet a sport is, amikor már azt érezzük, képtelenek vagyunk többet nyújtani, padlón vagyunk, akkor gyakran átölel minket Isten vagy egy jóbarát, és rájövünk, sokkal többre vagyunk képesek, mint azt gondolnánk magunkról. Ezt jelenti nekem ez a szám.
És az említett hatást a puszta zeneiségével éri el, a szövegére nem is figyeltem, azóta sem olvastam el.
A Magyarország, szeretlek! műsorvezetőjeként jó néhány hazai dallal találkozom a műsorban. Mindenevő vagyok, de leginkább a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek zenéi állnak közel hozzám. Alapvetően azokat a dalokat szeretem, amelyek erőt adnak; főleg magyar előadók számait hallgatom, és mivel pontosan tudom, miről szólnak, nyilván jobban meg is érintenek. Az Európa Kiadó fiatal koromban meghatározó volt számomra, Cseh Tamás, Dinnyés József szintén nagy kedvenceim, nem beszélve Szécsi Pálról vagy Máté Péterről. Vagy Komár Lászlóról, akitől édesapaként mindig szívfacsaró
hallani a Fiam című Elvis-feldolgozást. Szóval igencsak konzervatív az ízlésem.
Mint ebből kiderülhet, számtalan magyar dalt is választhattam volna, már csak azért is, mert a keményebb rockzenét nem kifejezetten szerettem, ám az említett debreceni élmény hatására hatalmas hálát érzek a Deep Purple és ennek a számnak a szimfonikus feldolgozása iránt.
Kiemelt kép: Pindroch Csaba (Fotó: Földházi Árpád)
