Petőfi Sándor jóval több volt, mint tankönyvi zsánerfigura – kevesen gondolnak bele, de a költőben a modern városi kószáló magyar mintapéldájára ismerhetünk rá. Kardeván Lapis Gergely irodalomtörténésszel, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem magyar tanszékének tudományos munkatársával beszélgettünk Petőfi újító ön- és világmegjelenítéséről.
Március 15-én általában, a bicentenáriumi Petőfi Sándor-emlékév során pedig egyre erőteljesebben példaképként jelenik meg a költő. Valóban tekinthetünk így rá?
A költő életvezetési stratégiája csakugyan nem egy nyugodt, boldog hétköznapokat megélő filiszterére hasonlított, így a saját fiam elé biztosan nem állítanám követendő példaként. Mivel azonban a Petőfi-jelenség meglehetősen összetett, néhány tulajdonsága kitűnő mintaként szolgálhat a mai kor emberének is. Induljunk ki az önfeláldozás romantikus vágyából és a prófétai szerep megéléséből – ezek különösen házasságkötése után, majd a szabadságharc éveiben kerültek szembe a hagyományos boldogságkereséssel. Gondoljunk bele akkori élethelyzetébe, abba, mennyire aggódott a harcok elől különböző helyekre cipelt Júlia a költőért, akit nagyratörő vágyak, szűnni nem akaró tenni akarás vezérelt. A Petőfi által megtestesített lázadó mentalitást egyetlen kor sem nélkülözheti. Mindenkinek ismerős a kíváncsiság, a belső, szinte csiklandozó érzés a társadalom által megkérdőjelezhetetlennek hitt dolgok megkérdőjelezésére. Petőfinek ezt sikerült olyan szellemi bátorsággal tálalnia, amit – persze nem esztelen módon – érdemes saját képünkre is formálnunk. Olyan – a maga korában mindenképpen, de talán a mai világunkban is – szokatlan spontaneitást engedett meg magának, ami a mostani olvasót is kreativitásra serkentheti.
Petőfit könnyű magunkénak érezni. Talán éppen ezért töretlen kétszáz éve a személye köré épült kultusz. Önt mi indította az életmű tanulmányozására?
A költő sokhangúsága, a különböző beszédmódok könnyed megújítása fogott meg, ami a korai Petőfi-versekre, az 1842 és 1844 közötti időszakra különösen jellemző. Egészen megdöbbentett, hogy a tankönyvekben szinte népies zsánerfigurává gyúrt alak már költői pályájának legelején hány műfajban kísérletezett, és formált valami radikálisan újat. A biedermeier korszak kedvelt családverseiben például rendkívül népszerű volt az apa- és anyafigurák klisészerű megjelenítése. Ehhez képest Petőfi megírta az Egy estém otthon, a Füstbe ment terv vagy az István öcsémhez című, hús-vér emberekről szóló költeményt.
Milyen szerepe volt ebben az újításban a reformkornak?
A reformkor időszakának köszönhetjük, hogy a Kárpát-medence területe egyre inkább átalakult a modern értelemben vett nemzeti otthonná – ahogyan ezt a Himnusz jellegzetes soraiban is megfigyelhetjük. Korábban ilyen tágas térbeli identitásuk nem igazán volt az embereknek, leginkább egy régióhoz, egy falu vagy vásárváros körüli kisebb térséghez kötődtek. A változás előzményeként fontos megemlítenünk az ismeretszerző célú utazást, ami a korszak polgári életformájának szimbolikus velejárója volt – egyben persze technikai feladvány, hiszen akár egy ötven kilométeres út megszervezése is nagy vállalkozást jelentett. Természetesen a „régmúlt meglátogatása” korábban is a művelődés szerves részét képezte, a 19. században viszont már nem csupán európai és más nemzetek híres városai szolgáltak úti célként, hanem egyre inkább a hazai tájak is. Az utazókat pedig a magyar vidékek, az ott élő népek kultúrájának megismerése mellett azok jelentésének meghatározása is vezette, s ezért előszeretettel készítettek útleírást, beszámolót. Ez a szimpla kalandvágyon túl eszközként szolgált a nemzet otthonának egyfajta „körülírására” is.
Barabás Miklós kőnyomata Petőfiről
A Petőfi sétálni megy című tanulmányában szintén az említett korszakhoz kapcsolódóan a városi tér olvashatóvá tételéről is ír, amelyet kezdetben az irodalom „vállalt magára”. Hogyan történt ez?
A 19. század a nyugati világban a modern nagyvárosok kialakulásának kora, illetve az elképesztő városi népességrobbanásé, ami merőben új tapasztalat volt: egyrészt az emberi tömeg elérte azt a méretet, amelyben már arctalanul el lehetett tűnni, másrészt pedig az épített környezet hihetetlen technikai ugráson ment keresztül. A láthatár szinte eltűnni látszott, az emberiség történetét évezredeken át meghatározó táj néhány évtized alatt mesterséges dolgok tömkelegével átszőtt térré alakult át. A jelenségre elsődleges példaként szolgál Párizs, majd London – elég Baudelaire prózáira, szonettjeire vagy a Heine által leírt „mellbevágó idegenségélményre” gondolnunk. Adódik a kérdés: hogyan teszi ezt az evolúciós értelemben is teljesen új helyzetet a kor embere belakhatóvá, a sajátjává? Hogyan tanulja meg az új viselkedésmódot, a láthatóság és láthatatlanság szabályait, és legfőképpen: hogyan tud ember maradni? Természetesen a kultúra segítségével. A nagyvárosi életformát elsőként a rohamos urbanizációval felívelő sajtó- és hírlapirodalom avatta témájává – különösen az 1840-es évek hazai kísérletező tárcái –, majd a képzőművészet és a fotográfia követte. A városi tér és tömeg ábrázolását mindhárom művészeti ágban a dekomponáltság, a véletlenszerűség és a pillanatnyiság jellemezte.
Az irodalmi reprezentációnál maradva: miképpen hatott az új életforma a 19. század hazai lírájára?
Létrejött az úgynevezett sétáló vers műfaja, amelyet a tájlírához képest a kiszámíthatatlanság, a véletlen keresése és annak felmagasztalása határoz meg. A lírai én pedig a romantikából ismert, mindenütt jelen lévő szemtanúból egyszerű megfigyelővé formálódik át. Ennek a megközelítésnek lesz kulcsfigurája az úgynevezett flâneur, azaz a kószáló ember. Az ő jellegzetes nézőpontja segít majd észrevenni és megérteni az új életformában is megbúvó szépet, pozíciójához pedig egy másfajta látásmód és térhasználat kapcsolódik. Bár a hagyományos elképzelés szerint a városélményről a Nyugat előtti, századvégi nemzedék számolt be először, Petőfi már egészen korán és nagyon innovatív módon közelítette meg a témát, hiszen szemtanúja és tudatos alakítója is volt Pest életének. A költő számára a nagyvárosban való sétálás, az ember és a tömeg, az én és a többiek viszonya egyfajta modern identitásformát jelentett. A nagyvárosi élet stimuláló volta valószínűleg az alkotáshoz is állandó ösztönzést adott neki. Petőfi az elmélkedés vagy a képzelet logikájától eltérően magát a térbeli helyváltoztatást és az így érkező újabb és újabb benyomásokra való lelki válaszok, reakciók rögzítését használta eszközként ahhoz, hogy beszámoljon a század emberének új érzéséről. Természetesen minden lehetőséget megragadott az önmarketingre is, ahogyan azt Margócsy István tanulmányai részletesen bemutatják. A saját brand létrehozásának részeként úti jegyzeteit, nemritkán privát érzelmeket is tartalmazó leveleit folytatásokban publikálta a nagyközönségnek. Verseit is más logika szerint alkotta ekkor: a klasszikus, szemlélődés és képzelet szülte tájversek helyett a véletlenszerű események rögzítése és az ezekre való reflektálás vált meghatározóvá.
Honoré Daumier rajza a flâneurről
Ez az újfajta szemlélődés mennyire egyeztethető össze a Petőfivel kapcsolatban sűrűn alkalmazott vándor jelzővel?
A vándor is egy mozgásban lévő nézőpontot jelez, ám érdemes elválasztani a városi sétáló nézőpontjától. A romantikus vándornak szintén tulajdoníthatunk identitásformáló szerepet, ám e költői szerepre inkább a végtelen keresése, a táj fenségén való merengés a jellemző. A vándormotívumot a szakirodalom nem véletlenül köti szinte toposzként a költőhöz, hiszen a magyar irodalomban Petőfi egyedülállóan képviselte. Az Úti jegyzetekben például egészen újszerű, hogy a konkrét tájakról elenyésző, a költő saját benyomásairól, az egyes tájakhoz fűződő érzéseiről vagy személyes, a nagyközönségre csak kevésbé tartozó kalandokról viszont rengeteg információt kap az olvasó. Tulajdonképpen minden egyes ilyen részlettel az önmagáról közvetíteni kívánt képet építette.
A költő nemcsak különböző szerepeit, hanem kötetkompozícióit is tudatosan alakította. Ez is a közönségnek szólt?
Elsősorban önarcképformálásról beszélhetünk, emellett pedig valóban egyfajta útvonalat, iránymutatást alkotott a befogadónak. Ez leginkább első verseskötetében szembetűnő, amelynek első részében a korabeli olvasó ízlését és nézőpontszerkezetét magukon viselő darabokat találunk, majd a végén eljutunk az újító jellegű költeményekhez. Mintha az általa megtett utat a versein keresztül szeretné végigjáratni az olvasóval. A modern versciklusokat (Baudelaire-t, Adyt) megelőlegező kötetkompozícióval élt, amelyben már egy sajátos logika mentén, nem pedig pusztán a keletkezési kronológiát követve rendezte el verseit. A könyv kezdő verse a Hazámban – az első költeménye, amelyet már nem Petrovicsként jegyzett –, a záró pedig Az alföld. A téma látszólag megegyezik, a megközelítés azonban igencsak eltérő. Az előbbi a már emlegetett romantikus vándordalok közé tartozik, biedermeier módra kissé megszelídítve. A korban valószínűleg nem is okozhatott nagy meglepetést az olvasónak, inkább megelégedettséggel nyugtázhatta, milyen szépen tudja az ifjú költő alkalmazni a tájleíró műfajt. A kötet végére eljut aztán Az alföld vitatkozó felütéséig: „Mit nekem te zordon Kárpátoknak / Fenyvesekkel vadregényes tája!” – egy félig reális, félig képzelt nézőpontból a személyes identitás kifejezésére is alkalmas minta bontakozik ki. Ez az elrugaszkodás jelenik meg még intenzívebben a Versek II. című kötetben, ahol a Szobámban és a Falun szembeállításával már egyértelműen a „népköltő” szerepén való túllépésre utal.
Mert inkább sétálni indul. Vajon a mai korszak is alkalmas a flâneurszerep megélésére?
Ezt a kószálást arra találta ki a nagyvárosi ember, hogy az őt körülvevő, látszólag uralhatatlan és kaotikus valamit megpróbálja valahogyan megérteni. Ha pedig teljesen megérteni nem tudja is, legalább valamiféle esztétikai élményt szeretne megragadni. A tömeg és a véletlenek ilyesfajta, inkognitóból való szemlélése talán segít a saját elveszettségünk fölé kerekedni a városban. Persze mára mintha az egész világ várossá alakult volna, így a Petőfi és kora által megélt sokkélmény inkább akkor éri el az embert, ha nagy nehezen kikerül a mátrixból. Ha már az elején említettem a kamaszkori lázadáshoz hasonló heves és fontos érzelmeket, kószálni és megfigyelni talán ma még inkább elengedhetetlen.
Legendás iskolák, legendás pedagógusok, magyar módszerek és innovációk. Tanulni többet jelent, mint elsajátítani a tananyagot, többet az ismeretszerzésnél is. A tanulás fejlődés, érlelődés, kiteljesedés és alkotás. Jó esetben egy egész életen át.
Különös időszakról, 1944 nyaráról szól Ablonczy Balázsnak a Jaffa Kiadónál megjelent, Az utolsó nyár című kötete. A szerzővel beszélgettünk.
A legjobb emberközpontú fotográfiáért 2023-ban André Kertész-díjat, 2024-ben Hemző Károly-díjat nyert egy mindössze huszonhat éves fotóriporter sorozata idős nagyszüleiről. Szajki Bálint Egészségben és betegségben című dokumentarista anyaga elégia a tabukkal kitakart megmásíthatatlanról, az elmúlásról.
Marozsán Ervin több mint húsz éve szeretett bele a repülésbe, ma már motoros sárkányrepülővel és ultrakönnyű repülőgéppel is szeli az eget. Az egri Apolló sportreptéren jártunk.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
