A svájci származású Schoch Frigyes az Osztrák–Magyar Monarchia egyik jómódú vállalkozója volt, céhtársaival elsősorban a Délvidéken és Erdélyben építettek vasutat, lakó- és középületeket. 1900 körül vásárolt sztereokamerájával Erdélytől Budapesten és Ausztria havas hegycsúcsain át az Adriáig rengeteg különleges életképet készített.
A budapesti Gellért-hegy Tabánra néző oldalán áll egy épület, bő évszázada meghatározva a környék arculatát. A gyerekkorunkban csak „vörösként” emlegetett Hegedűs-villa, amely az egykori magyar királyi pénzügyminiszterről kapta a nevét, a pesti oldalról is észrevéteti magát. Építészeti terminológia szerint tarthatjuk akár landmarknak, jelképerejűnek is a házat, amelynek az előképét a világ körüli útjáról hazatérő mérnök és építési vállalkozó, Schoch Frigyes látta meg egy reneszánsz genovai várkastélyban. Róla néhány éve derült ki, hogy nemcsak hirtelen előtörő nagyzási hóbortjával hagyott nyomot a város szövetében, hanem mint amatőr fotográfus is: sztereogépével a századforduló éveitől 1919-ig dokumentálta a családi eseményeket, a budapesti és a vidéki élet jeleneteit Vajdahunyadtól Siófokig, Tátralomnictól Abbáziáig. A sztereoképek titka az volt, hogy egy speciális, kétobjektíves kamerával egyszerre két felvételt lehetett exponálni, majd a pozitív kópiát egy úgynevezett sztereonézőbe helyezték, a két eltérő optikai tengelyből egyazon időben készült fotó így térhatású lett – mint afféle korabeli gif.
A több mint félezer darabból álló, az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó, 3D-ben rögzített pillanatait megőrző Schoch-hagyaték eredeti üveglemezeit ma a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára őrzi az örökösök és a Fortepan jóvoltából. A 2010-es évek elején felfedezett fotók hamar feltűnést keltettek, különösen azok a budapesti felvételek, amelyek a professzionális városfotográfus Klösz György életműve és a fotózsurnalista Erdélyi Mór képei mellett egy harmadik aspektusból, a fotóamatőrök szemszögén keresztül láttatja a székesfővárost és az országot. Legalább ennyire érdekesek a Schoch polgári munkái során és a családi vakációkon készült felvételei, amelyek hangulatukban rokoníthatók a varázslatos Mikszáth- vagy Krúdy-írásokkal.
Schoch Frigyes egykori lakóháza ma is áll a pesti Váci utca 55. szám alatt. Itt, a második emeleten élt népes famíliájával, miközben Erdély különböző vidékein és a Bánságban többek közt vasútépítési projektek segítségével gyarapította a családi vagyont. A fotográfiák között ezért is található annyi életkép a szemkápráztató tájat átszelő vasútvonalak és indóházak születéséről, a munkások hétköznapjairól és az átadóünnepségek emelkedett pillanatairól. Visszatérő helyszín Vajdahunyad az állami vaskohóval, a főtér nyüzsgő piacával és az emblematikus várkastéllyal, valamint Kassa, amelynek evangélikus temetőjében áll a Schoch család régi síremléke, a Szent Erzsébet-dóm és a neobarokk színház révén pedig Márai Sándor gyermekkorának meghatározó kulisszái is felvillannak. Később az egész Schoch család feltűnik a filoxéravész után újraéledő kedvű gellérthegyi lakosok között, igaz, a pesti polgárság ekkoriban többnyire nyaralni jár ebbe az álmos kisvárosi hangulatban ringatózó városrészbe. És ha már nyaralás: Schoch Frigyes fotóin – a pólai amfiteátrum és a trieszti hajógyár inkább dokumentumértékű rögzítése mellett – felsejlik Abbázia világa is – a kikötőváros nemcsak az ő, de Jókai Mór, Mikszáth, Ady vagy a kamasz Déry Tibor egyik kedvenc helye is volt. Látjuk aztán Siófokot, vele a Balaton nyaralóközönségét is, arra azonban ma rá sem ismerünk, hiszen a sztereofelvételekről sugárzó decens polgári elegancia és bukolikus romantika a 20. század közepén örökre eltűnt.
Schochék a nagy háború utolsó éveiben népes és vidám baráti társasággal még felhőtlenül szánkóztak Tátralomnic kies lankáin. Aztán a fotográfiák is megfogyatkoztak, a család is csődbe ment, és a Gellért-hegyi vörös villa ikerpárja sem épül fel soha. Beszédes, hogy Schoch Frigyes utolsó felvételét a Kígyó tér (ma Ferenciek tere) május elsejei dekorációval eltakart Pázmány- és Werbőczy-szobrairól készítette. 1924-es haláláig többet nem vett fényképezőgépet a kezébe: a régi Magyarország jókedvének elmúltával az ő lelkesedése is elfogyott.
Saly Noémi legújabb kötetében ismét csavar egyet a gasztronómia történelmén, és a Duna-deltától az amerikai eszkimók földjéig kalandozva idézi fel azok alakját, akik hozzánk hasonlóan, mégis kicsit másképp „főztek, ettek, éltek, haltak”. A megjelenés apropóján beszélgettünk befőzésről, vendégségről és a fúziós magyar nép fúziós magyar konyhájáról.
Cikkünkben azokból a fényképekből válogattunk, amelyeket kelet-ázsiai, skandináv és amerikai tanulmányutak alkalmával készített a természettudós.
