„Ekkor a magyar nemesek, látván nemzetük baját, összegyűltek Csanádon, tanácsot tartottak, és egész Magyarország nevében ünnepélyes követséget küldtek Oroszországba Andráshoz és Leventéhez, szólván hozzájuk: egész Magyarország híven várja őket, és készségesen hallgat rájuk az egész ország, miként királyi nemzetségre, csak jöjjenek haza Magyarországra, és oltalmazzák meg a németek dühétől.”
Képes krónika
Az 1046 és 1060 között uralkodó I. András királlyal az igazi, Shakespeare tollára illő királydrámák korához érkezünk el. Nem azért csak most, mert az elődeinek élete ne bővelkedett volna fordulatos eseményekben, hanem mert ettől kezdve már egyre többet tudunk, egyre több információ maradt fönn a forrásokban.
András az uralkodói család tagjaként született 1015 körül. Apja, Vazul Taksony fejedelem unokája, Szent István unokatestvére volt, aki Imre herceg halála után, a család legidősebb férfi tagjaként a király által kijelölt örökössel szemben igényt tartott a trónörökségre. Szent István radikálisan verte vissza a kihívást: Vazult 1032-ben megvakíttatta és megsüketíttette, amibe az belehalt. A három Vazul fiú, Béla, András és Levente elmenekült az országból. Talán pontosabb megfogalmazás, hogy István futni hagyta őket, amivel végső soron az Árpád-házat mentette meg.
A testvéreket először a cseh udvar fogadta be, innen II. Mieszko lengyel fejedelemhez mentek. Itt a legidősebb, Béla, aki a lengyel fejedelem húgát vette feleségül, magas méltóságra emelkedve hosszú időre megmaradt, András és Levente azonban továbbvándorolt, és még Szent István idejében, 1035 körül II. Jaroszláv kijevi nagyfejedelem udvarában találtak hosszú időre új otthonra. András, egyáltalán az Árpád-házi hercegek politikai súlyát mutatja, hogy a nagyfejedelem a lányát, Anasztáziát adta hozzá feleségül. Az ekkor húszéves magyar herceg keresztény nevét is feltehetően itt kapta a Kijevi Rusz védőszentje, András apostol után. A következő évtizedet Kijevben töltötte, közben két törvényes és egy törvénytelen gyereke született. Az idősebb lánya idővel a cseh Vlatiszláv fejedelem, majd király felesége lett, Salamon fia utóbb követte őt a trónon, a törvénytelen György az angol udvarba került.
Ez utóbbinak érdekes története van. Nagy Knut, Dánia királya 1016-ban elfoglalta Vasbordájú Edmund angol király országát, és árva fiait, Edmundot és Edvardot féltestvéréhez, Olaf svéd királyhoz küldte, állítólag, hogy az elpusztítsa őket. Olaf ezt nem tette meg, helyette a fiúkat Kijevbe küldte a húgához, Ingigerdhez, aki ekkor a nagyfejedelem felesége volt (ne feledjük, hogy a Kijevi Ruszt skandinávok alapították). Edvard, aki az angol történetírásban a Száműzött melléknevet kapta, Kijevből Andrással Magyarországra jött, itt feleségül vette Árpádházi Ágotát. Legalább egy évtizedig élt itt, majd 1057-ben Hitvalló Edvárd hívására visszatért Angliába, de trónra lépni már nem tudott, néhány nappal az érkezése után meghalt. Leánya, Margit III. Malcolm skót király felesége lett, később szentté avatták, Skóciában nagy tiszteletben áll ma is. Ha ehhez hozzávesszük, hogy András a felesége révén sógora volt I. Henrik francia és III. Harald norvég, lánya révén apósa II. Vratiszláv cseh királynak, érzékelhető, hogy az Árpád-ház milyen mértékben kapcsolódott Európa uralkodóházaihoz.
A száműzött magyar hercegeket a Péter királlyal elégedetlen magyar urak hívták haza, élünkön Gellért püspökkel. Az elégedetlenség önmagában még nem lett volna elég Péter megbuktatására, hiszen Andrásnak és Leventének semmilyen katonai ereje nem volt. Csakhogy ugyanekkor, 1045–46-ban zajlott a Vata-féle pogánylázadás, amely az ország egész keleti felét magával ragadó mozgalommá szélesedett. Valódi lázadás volt ez, azzal a követeléssel, hogy lerombolhassák a templomokat, megölhessék a papokat és ugyanazt az életet élhessék, mint a pogány időkben.
A Magyarországra érkező Vazul fiakat tehát két csoport támogatta: egy maroknyi főúr és püspök, valamint egy hatalmas sereg, amely kész volt értük harcolni, ha megengedik, hogy lerombolhassák a templomokat és megölhessék a keresztény papokat. Hogy a későbbi krónikák az utóbbit illetően nem túloztak, a hamarosan bekövetkező események igazolják. András és Levente, akik Abaújváron, Aba Sámuel egykori székhelyén találkoztak a lázadók vezéreivel, úgy döntöttek, hogy ezen az áron is elfogadják a támogatást. A sereg élén megindultak nyugat felé. Gellért püspök és a Péterrel szemben álló főurak Székesfehérvárról elébük indultak. Budán azonban a lázadók elfogták őket, és két püspök híján a papokat, köztük Gellértet meggyilkolták, a krónika szerint kocsin letaszítva őt Kelen hegyéről, mely ma a nevét viseli. A két püspöknek sikerült átjutnia Pestre, de az egyik ott is halálos sebet kapott.
Sorozatunk előző része itt olvasható:
Hihetetlen pillanat. András és Levente ott áll Pest városában, gyakorlatilag tökéletesen kiszolgáltatva egy fékevesztett, gyilkolva pusztító pogány seregnek, amely az országban az egyetlen haderő, azt tesz, amit akar. A lázadók Andrást királlyá akarják tenni, de bármely pillanatban el is taposhatják őt, ha ellenszegül a puszító vágyaiknak.
Nem szegült ellen. Nem tudjuk, hogyan lett úrrá a helyzeten, de tény, hogy sikeresen eljutott Székesfehérvárra. Közben Levente ismeretlen körülmények között meghalt, egyértelművé téve András trónigényét. Péter király, amint a róla szóló részben szó volt róla, megpróbált elmenekülni az országból, ám a lázadók elfogták, visszavitték Fehérvárra, ahol megvakították. A tortúrába valószínűleg belehalt.
Andrást az életben maradt három püspök koronázta. Elképzelhető, hogy az úgynevezett Monomakhosz-koronát erre az alkalomra küldte a bizánci császár, de hogy ténylegesen mivel történt a koronázás, nem tudjuk. Azt viszont igen, hogy az őt hatalomra segítő lázadást leverte, annak vezetőit kivégeztette, és amint a 14. századi krónika beszámol róla, „egész népének fővesztés büntetése alatt megparancsolta, hogy a korábban számukra engedélyezett pogány szertartást letéve, Krisztus igaz hitére térjenek vissza, és mindenben azon törvény szerint éljenek, amelyre Szent István király tanította őket”.
Az olvasó zavarban van. Andrást a pogány lázadók emelték a hatalomba, Szent István viszont gyakorlatilag halálra kínoztatta az apját – erre a lázadó vezéreket kivégezteti, és Szent Istvánt példaként állítja az ország elé. Mi van e mögött: mélyen megélt keresztény hit, bölcs előrelátás vagy megalkuvó számítás? Talán mindez együtt. Mindenesetre tény, hogy a hatalmát sikerült megszilárdítania, és nyugalmat teremtett az országban.
Újabb meglepő kompromisszum: 1048-ben András, feltehetően a trónöröklés igéretével hazahívta Béla öccsét Lengyelországból, és kétharmad-egyharmad arányban megosztozott vele az ország területén. Az északi területeken megalakult az úgynevezett dukátus, magyarul hercegség, ahol Béla királyi hatalommal kormányozhatott.
András joggal számíthatott rá, hogy az elűzött Péter királyt egykor támogató német császár katonai erővel igyekszik majd helyreállítani az elveszített befolyását. Hogy időt nyerjen, követeket küldött III. Henrikhez, aki előtt azzal mentegetőzött, hogy csak a lázadó magyarok kényszerítették Péter trónjának elfoglalására, de ő a lázadókat megbüntette, magát és királyságát pedig évi adó fizetésével és egyéb módon is aláveti a császár hatalmának.
Példátlan ajánlat egy független ország királyától. András nem is tartotta be. Húzta az időt, szervezte az ország védelmét. A császár 1051-ben szánta rá magát a támadásra, amire válaszul András sikeresnek bizonyuló taktikát választott: csata vállalása helyett minden élelmet elpusztított az előre nyomuló német sereg előtt, a lakosságot pedig kitelepíttette. A németek lényegi ellenállás nélkül meneteltek kelet felé, de készleteikből kifogyva, szakadatlan apró támadásoktól zaklatva a Vértesnél dolgukvégezetlen vissza kellett fordulniuk (a legenda szerint a németek ekkor eldobált vértjeiről kapta a hegység a nevét). András úgy nyert háborút, hogy ütközetre nem is került sor. Ezek után újra követeket küldött a császárhoz, és újra felajánlotta az adófizetést.
Henrik ezúttal sem fogadta el az ajánlatot, 1052-ben újra megindította a csapatait. Ezúttal még csúfosabb kudarcot vallott, már Pozsonynál elakadt a hadjárat, többek között azért, mert az utánpótlást szállító hajókat egy Zotmund nevű, a történelmi emlékezetbe Búvár Kundként bekerült magyar vitéz megfúrta, és azok elsüllyedtek. Ezek után végre megkezdődtek a béketárgyalások. Az idő Andrásnak és a magyaroknak dolgozott. III. Henrik 1056-ban meghalt, az ekkor hatéves IV. Henrik követte a trónon, akinek nevében végre megszületett a fennálló helyzetet szentesítő béke. András teljes győzelmet aratott.
A sorstól további négy évet kapott az uralkodásra, amelynek nagy részét betegen, hordszéken töltötte. A legfőbb céljává az 1053-ban született fia, Salamon utódlásának biztosítása vált. Az 1057–58-as télen meg is koronáztatta az ekkor alig ötéves kisfiút, és mindjárt el is jegyeztette a szintén gyermek német császár nővérével, Judittal.
Béla, aki maga számított a trónöröklésre, nehezen törődött bele a mellőzésbe. A nagybeteg András, hogy egyértelművé tegye a helyzetet, a tiszavárkonyi találkozójukon próba elé állította az öccsét, elé helyeztetett egy koronát és egy kardot, felszólítva Bélát, hogy válasszon közülük. Béla, akinek előzetesen elárulták, hogy ha a koronát választja, meggyilkolják, a kardot választotta, de attól félve, hogy az élete így sem lesz biztonságban, elmenekült Lengyelországba. Onnan sereggel tért vissza. Az első csatára a királyi sereggel a Tiszántúlon került sor, ahol Béla győzelmet aratott. A király a megmaradt embereivel nyugat felé menekült, és Mosonnál újra megütközött Bélával. Ismét, immár végérvényesen veszített. Béla a súlyos beteg bátyját szekéren Zircre szállíttatta, ahol 1060 decemberében András király elhunyt. A testét az általa alapított tihanyi bencés kolostorban temették el, az övé az egyetlen Árpád-kori királysír, amely háborítatlanul megmaradt. Az özvegye és a gyermekei a német császár udvarában találtak menedékre.
A következő rész témája: I. Béla, a vitéz
