Szívet cserél, aki hazát cserél?
1987-ben Ceaușescu Romániájából Isztambulon át Németországba emigrált Hajdú Farkas-Zoltán író. Lapunkban megjelent szövegében döntése körülményeit idézi fel.
Menü
Rögtön az elején egy vallomás: sosem szerettem az útikönyveket. Úgy gondoltam, hogy a Magyarországról nézve egzotikus vidékek vagy az életben egyszer kötelezően ajánlott nagyvárosok valódi hétköznapjaiba úgysem láthatunk be általuk, és untatott az obligát felsorolás is a feltétlenül megnézendő várakról, múzeumokról vagy más, nem építészeti jellegű helyi kincsekről. Persze ez ízlés kérdése: mindig is jobban érdekeltek az emberek, mint a tárgyak.
Soltész Béla: Eldorádótól az Antillákig. Noran Libro, 2020
Ezért is vettem kissé kétkedve a kezembe Soltész Béla Eldorádótól az Antillákig című kötetét, még akkor is, ha az élénk színekben pompázó borító önmagában más élményt ígért az eddigieknél. A fenntartásokat némileg enyhítette, hogy a civilben az ELTE-n tanító, társadalomkutató írónak nem ez az első ilyen jellegű munkája: a Clandestino – Egy év Latin-Amerikában és a Hátizsákkal Brazíliában című könyvei viszonylag hamar népszerűek lettek, és nem csak a latin-amerikai kultúrát kedvelők körében. Ennek a sorozatnak a – nevezzük így – harmadik része ezúttal a ritkábban emlegetett, kevésbé ismert vidékekre kalauzolja el az olvasót: Ecuador, Kolumbia, Venezuela, Guyana, Suriname, Francia Guyana, Jamaica, Trinidad és Tobago, Saint Lucia, Martinique olyan távoli országok, amelyekről általában semmit vagy semmi jót nem hall az átlag európai. És itt a kalauzolás szó nem puszta újságírói frázis. Soltész Béla képes valóban magával vinni az olvasót a tengerpartok, szigetek, tűzhányók, táblahegyek és szavannák határolta világba, sok más mellett magyar mintákat hímző ecuadoriak, a fejvadász indiánok leszármazottai (nekik köszönhetjük a zanza, zanzásított szavainkat), Pablo Escobar elhagyott villái, a jamaicai DJ-pultok vagy a suriname-i főváros Onafhankelijkheidsplein nevet viselő főterének németalföldi stílusú tégla- és faépületei közé.
Annak, hogy a rengeteg, sokszor humoros-önironikus mikrotörténetből összeálló kulturális tabló szinte minden részletét élvezettel olvassuk, persze nem csak az effajta vonzó egzotikumok (sőt a sok helyütt felbukkanó irodalmi, illetve magyar vonatkozások) felsorolása az oka. Az írónak sikerült az a nagyon nehéz művelet, hogy személyes benyomásait papírra vetve egyszer sem vétette el az arányt sem a túlzó lelkesedés, sem a szájbarágós leegyszerűsítés javára, így végig megmarad az egyszerű, de az utazásai révén már tapasztalt, így kevésbé meglephető hátizsákos turista hangja. Aki ráadásul barátként, szövetségesként tekint a helybeliekre. Talán a megfelelő óvatosság és nyitottság keverékének köszönhető, hogy a több hónapos túra legveszélyesebb helyzete egy apácák által fenntartott georgetowni vendégházban éri: egy korhadt faépület tetejét átszakító feszítővas nem éppen kellemes meglepetés, ha az ember az ágyon ülve jobb híján éppen a Jelenések könyvét olvasgatja.
Soltész Béla egy pillanatig sem állítja, hogy Latin-Amerika csupa szépség és idill, a kellemes klíma és a lenyűgöző táj ellenére valószínűleg egyikőnk sem akarna mostanság Venezuelában vagy Kolumbiában élni. A veszélyt azonban nem is túlozza el szükségtelenül, sőt a praktikus tudnivalókat egy-egy fejezet végén csokorba gyűjtő kis összefoglalók (mivel érdemes utazni, milyen típusú szállások állnak rendelkezésre, hol kell a nőknek óvatosabbnak lenniük stb.) segítenek elkerülni a bajokat. A kötet elolvasása után ugyanis garantáltan megjön a kedvünk a kötetlen, hátizsákos utazáshoz, amelyhez a bátorságunkon kívül használhatjuk sorvezetőként a szerző világhálóra feltöltött rengeteg fotóját: a Flickr fényképmegosztó oldal vonatkozó mappáit a könyvben elhelyezett QR-kódok segítségével könnyedén megtaláljuk.
Soltész Béla (1981–) író, társadalomkutató, a Fiatal Írók Szövetségének tagja. A Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója, az ELTE Nemzetközi és Európai Tanulmányok Tanszékének adjunktusa. Útirajzain kívül egy regénye (Rabszolgasors) és egy novelláskötete (Inbox) is megjelent
1987-ben Ceaușescu Romániájából Isztambulon át Németországba emigrált Hajdú Farkas-Zoltán író. Lapunkban megjelent szövegében döntése körülményeit idézi fel.
Magyarországon a bölcsődei és óvodai pedagógusok között csupán 0,6 százalék a férfiak aránya, az általános iskolákban a tanárok 15, a középiskolában pedig 33 százaléka férfi egy 2021-es kutatás szerint. Hogyan alakult ki ez a helyzet, és miért van negatív hatással tanárokra, diákokra egyaránt? Mit lehetne tenni a tanári karok nemi kiegyenlítéséért? Németh Szilvia oktatáskutatót, szociológust, a T-Tudok Tudásmenedzsment és Oktatáskutató Központ ügyvezető igazgatóját kérdeztük.
A Fortepan 1944 nyarán készült képein rémségek és vidám pillanatok egyaránt megelevenednek.
Géczy Barnabás hegedűművész Budapestet és az Operaház koncertmesteri pozícióját hagyta ott, hogy Németország legnépszerűbb szalonzenésze váljon belőle. A második világháború után azzal vádolták, hogy túl szoros kapcsolatot ápolt a náci diktatúra vezetőivel.
Közhely, hogy mi a játszótéren nőttünk fel, a gyerekeink pedig már az idejük jó részét a digitális dzsungelben töltik. Lehet ezen sopánkodni, de felesleges. Sokkal inkább az a kérdés, rá tudunk-e találni közösen azokra az ösvényekre, amelyeken még kényelmesen esik a járás. A hogyanról Tóth Dániel pszichológust, a digitális nevelés szakértőjét kérdeztük.
Mindenki elvan a maga világában, Kukorelly Endre joggal mondja, hogy nincs ez így jól. Új könyve egyfajta manifesztum, a bizonyítéka annak, hogy ő bizony kíváncsi arra, mi történik például a képzőművészetben.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
