Rögtön az elején egy vallomás: sosem szerettem az útikönyveket. Úgy gondoltam, hogy a Magyarországról nézve egzotikus vidékek vagy az életben egyszer kötelezően ajánlott nagyvárosok valódi hétköznapjaiba úgysem láthatunk be általuk, és untatott az obligát felsorolás is a feltétlenül megnézendő várakról, múzeumokról vagy más, nem építészeti jellegű helyi kincsekről. Persze ez ízlés kérdése: mindig is jobban érdekeltek az emberek, mint a tárgyak.
Soltész Béla: Eldorádótól az Antillákig. Noran Libro, 2020
Ezért is vettem kissé kétkedve a kezembe Soltész Béla Eldorádótól az Antillákig című kötetét, még akkor is, ha az élénk színekben pompázó borító önmagában más élményt ígért az eddigieknél. A fenntartásokat némileg enyhítette, hogy a civilben az ELTE-n tanító, társadalomkutató írónak nem ez az első ilyen jellegű munkája: a Clandestino – Egy év Latin-Amerikában és a Hátizsákkal Brazíliában című könyvei viszonylag hamar népszerűek lettek, és nem csak a latin-amerikai kultúrát kedvelők körében. Ennek a sorozatnak a – nevezzük így – harmadik része ezúttal a ritkábban emlegetett, kevésbé ismert vidékekre kalauzolja el az olvasót: Ecuador, Kolumbia, Venezuela, Guyana, Suriname, Francia Guyana, Jamaica, Trinidad és Tobago, Saint Lucia, Martinique olyan távoli országok, amelyekről általában semmit vagy semmi jót nem hall az átlag európai. És itt a kalauzolás szó nem puszta újságírói frázis. Soltész Béla képes valóban magával vinni az olvasót a tengerpartok, szigetek, tűzhányók, táblahegyek és szavannák határolta világba, sok más mellett magyar mintákat hímző ecuadoriak, a fejvadász indiánok leszármazottai (nekik köszönhetjük a zanza, zanzásított szavainkat), Pablo Escobar elhagyott villái, a jamaicai DJ-pultok vagy a suriname-i főváros Onafhankelijkheidsplein nevet viselő főterének németalföldi stílusú tégla- és faépületei közé.
Annak, hogy a rengeteg, sokszor humoros-önironikus mikrotörténetből összeálló kulturális tabló szinte minden részletét élvezettel olvassuk, persze nem csak az effajta vonzó egzotikumok (sőt a sok helyütt felbukkanó irodalmi, illetve magyar vonatkozások) felsorolása az oka. Az írónak sikerült az a nagyon nehéz művelet, hogy személyes benyomásait papírra vetve egyszer sem vétette el az arányt sem a túlzó lelkesedés, sem a szájbarágós leegyszerűsítés javára, így végig megmarad az egyszerű, de az utazásai révén már tapasztalt, így kevésbé meglephető hátizsákos turista hangja. Aki ráadásul barátként, szövetségesként tekint a helybeliekre. Talán a megfelelő óvatosság és nyitottság keverékének köszönhető, hogy a több hónapos túra legveszélyesebb helyzete egy apácák által fenntartott georgetowni vendégházban éri: egy korhadt faépület tetejét átszakító feszítővas nem éppen kellemes meglepetés, ha az ember az ágyon ülve jobb híján éppen a Jelenések könyvét olvasgatja.
Soltész Béla egy pillanatig sem állítja, hogy Latin-Amerika csupa szépség és idill, a kellemes klíma és a lenyűgöző táj ellenére valószínűleg egyikőnk sem akarna mostanság Venezuelában vagy Kolumbiában élni. A veszélyt azonban nem is túlozza el szükségtelenül, sőt a praktikus tudnivalókat egy-egy fejezet végén csokorba gyűjtő kis összefoglalók (mivel érdemes utazni, milyen típusú szállások állnak rendelkezésre, hol kell a nőknek óvatosabbnak lenniük stb.) segítenek elkerülni a bajokat. A kötet elolvasása után ugyanis garantáltan megjön a kedvünk a kötetlen, hátizsákos utazáshoz, amelyhez a bátorságunkon kívül használhatjuk sorvezetőként a szerző világhálóra feltöltött rengeteg fotóját: a Flickr fényképmegosztó oldal vonatkozó mappáit a könyvben elhelyezett QR-kódok segítségével könnyedén megtaláljuk.
Soltész Béla (1981–) író, társadalomkutató, a Fiatal Írók Szövetségének tagja. A Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója, az ELTE Nemzetközi és Európai Tanulmányok Tanszékének adjunktusa. Útirajzain kívül egy regénye (Rabszolgasors) és egy novelláskötete (Inbox) is megjelent
Szinte nincs már nagy, csak nagyon nagy, nincs szurkoló, csak fanatikus, nincs sok, csak számtalan, nincs szakács, csak séf. Túloz a hírversenyben izzadó sajtó, túloz a hétköznapi beszéd.
Bohuslav Balbín, a jeles cseh történetíró 1677-ben ezt írta a kolozsvári testvérek Prágában látható, 1373-ban készült Szent György-szobráról: „miraculo est artificibus”, azaz csoda a művészek számára. Igaza volt, de nem csak nekik csoda, az egész művészettörténet számára az.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
