Emlékszem, Eric Clapton gyógyszerfüggők megsegítésére alapított jótékonysági Crossroads Guitar Festival nevű rendezvényéről néztem egy videót, amikor egyszer csak fellépett John Mayer és eljátszotta a Gravity című dalát. Nem ismertem korábban ezt a fiút, de a gitárjátékával és a hangjával olyan magasságokba emelt, hogy azt hittem, egy idős zenészről van szó, teljesen ledöbbentett, amikor ráközelített a kamera, és kiderült, hogy egy fiatal srác. Arról szól a szám lényegében, hogy a gravitáció az ember álmai ellen dolgozik, mindig visszarántja az emelkedésben, ugyanakkor egyfajta fohász is ehhez a természeti jelenséghez.
És rögtön előhozott belőlem egy régi élményt. Tizenhat éves lehettem, amikor Görögországban nyaraltunk: polipokat, kagylókat gyűjtöttünk és búvárkodtunk, minden alkalommal próbáltam egyre mélyebbre merülni. Tizenöt méterig még gond nélkül lejutottam, de annál lejjebb merészkedve már egyre neccesebbé vált a visszajövetel – fontos ugyanis, hogy mindig leérj a fenékig, mert ha visszarúgod magad, sokkal könnyebben és gyorsabban felérsz, mintha légszomjjal küzdve kapálózol a felszín felé.
Egyszer azonban rosszul mértem fel a helyzetet, túl mélyre mentem, épp csak leértem az aljára, és csupán gyengén rúgtam vissza magam, nagyon lassan haladtam felfele, a rémülettől a légcsövem és az izmaim is összerándultak a hatalmas légszomj alatt. Miközben emelkedtem, néztem, ahogyan a tüdőmből fokozatosan ürül ki a maradék levegő, és alulról szemlélve egészen gyönyörű látvány volt, ezüstös ejtőernyőkhöz hasonlítottak.
A nyomás miatt a legalsók még egészen aprók voltak, aztán a felszínhez közeledve egyre nagyobbá váltak, már egyetlen mozdulatra sem volt erőm, szinte halottként feküdtem, azonban ahogyan emelkedtem, olyan érzés volt, mintha ezek a csillogó buborékok egyenesen az élet felé vonzanának vissza, igazi gravitáció nélküli érzést teremtve.
A Gravity szövegileg egy végtelenül letisztult és lényegre törő dal, mint korábban is mondtam, arról szól, hogy a gravitáció ellenünk dolgozik, megpróbál levinni a földre, illetve benne van az is, hogy a kétszer annyi nem biztos, hogy kétszer olyan jó, az anyagi javak felhalmozása csupán a földhözragadtsághoz vezet, avagy nyersfordításban, az egyre többet akarás és a habzsolás végül csődbe taszít. A végén újra és újra megismétlődik egy részlet: „kérlek tarts meg ott, ahol a fény is van”, ezt hallva újra látom magam előtt az ezüstös ernyőket a tengerben, vagy elképzelem a fényt az alagút végén, miközben az Isten vezet minket; tényleg egyfajta fohászról van szó, amelyben a gravitáció jelensége egyfajta istenfigurává nemesedik át.
Szerencsére nagyon kevés alkalommal éltem át, hogy engem is visszarántana a gravitáció, gyermekkorom óta mindig pár lépéssel a föld felett jártam és gondolkodtam, nem tudom, minek köszönhetem ezt az adottságot és ezt az energiát, de nagyon hálás vagyok érte, és küldetésemnek érzem, hogy ezt a mentalitást másoknak is hirdessem.
Mindig álmodozó típus voltam, és nem egy hagyományos értelemben vett racionális gondolkodású ember, persze voltak pillanatok, amikor engem is földhöz vágott az élet, de szerencsére mindig sikerült újra nekifutnom és ismét felszállnom.
Az akusztikus koncertjeinken egyébként gyakran előadjuk ezt a számot, és bár kicsit más tempóban, más énekhangban, más billentyűkkel, de nem nyúlunk hozzá drasztikusan, a maga belassult sodrása nagyon jól áll neki, a meghitt hangulatával pedig akár egy karácsonyi dalként is megállná a helyét. Nem véletlen, hogy mindig más hatást vált ki belőlem, amikor eléneklem: más az ünnepek idején vagy akkor, amikor éppen valaki felbosszantott és ideges vagyok, és más volt, amikor a babám a pocakomban volt, bármilyen szituációhoz és lelki állapothoz tökéletesen passzol, és a legnehezebb helyzetekben is gyógyírt jelenthet.
A dal hatását pedig a gyermekek is megérzik: felléptünk a Bátor Táborban transzplantációra váró vagy éppen azon átesett gyermekek előtt, elsősorban gyors és energikus rockszámokat játszottunk nekik, majd előadtuk a Gravityt. Megkértem őket előtte, hogy csukják be a szemüket, mert bolygóközi utazásra indulunk, repülni fogunk, a csillagok felé. A szám utána megkértük őket, meséljenek, mit láttak és tapasztaltak, és ahányan voltak, annyi mindent képzeltek el alatta: volt, aki marslakókkal találkozott, másnak hatalmas virágok vagy idegen bolygók jelentek meg a lelki szemei előtt. Egy olyan dalról van szó, amely lelkialkatra formálódik, illetve mindig mást jelent annak függvényében, hogy éppen milyen életszakaszban járunk vagy milyen az aktuális hangulatunk.
Kiemelt kép: Pásztor Anna. Forrás: Facebook
