Nem véletlen, hogy évekig nem akarok gondolni erre a szerencsétlen jelenetre, ha eszembe jut is néha, dühömben mindenkinek apátlan életet vagy minimum egy rossz apát kívánok, aztán persze rögtön ott a nyomában a felismerés: ennyi haragot cipelve nem vagyok és nem is lehetek soha jó ember. Az érzésekben azonban nincs kegyelem, mondja Grecsó Krisztián, és itt ér össze az ő könyve a fentiekben leírtakkal: a Valami népi nem a legjobb, de egész biztosan az egyik legnagyobb hatású irodalmi mű, amit valaha olvastam. Talán azért érzem így, mert már a nyitó novella (Kubikosok) kezdő mondata: „Apám sírköve egy szikla”, rögtön magával ránt, ahogy a nálam okosabb, valódi kritikusok mondják, megadja az alaphangot, hogy itt bizony kőkemény személyesség következik, az őszinteségnek az a foka, ami még egy kitárulkozásaiban eddig sem túl szemérmes írótól is egészen meglepő.

És nem, itt most nem – vagy nem csak – a magyar irodalomban olyan gyakori lehúzó kisrealizmusról van szó, a kötet négy ciklusba (Fehérben fehér, Örökrangadó, Istennek nehéz, Lombikok) rendezett darabjai inkább olyanok, mint amikor a fákat kitépő vihar végre lecsendesül, a lét pedig nem végzetesen, csak melankolikusan tűnik szomorúnak. A történetekben a párhuzamosan futó sorsok vagy összefutnak, vagy nem, miközben valahol a mélyben mégis minden mindennel összefügg, a pillangóhatás nem valami hülye teória, hanem az isteni terv megsejtett jelenléte. Nem kell nagy dolgokra gondolni, csak olyan apróságokra, hogy ha egy nő történetesen nem felejti el mondjuk egy szerdai nap lehúzni a redőnyét, egy férfinak nem feltétlenül jut eszébe, hogy a Lehel téri piac közelében önszántából kilépjen egy szabályosan közeledő taxi elé, vagy teszem azt, ha egy közismert írónak nem nő hirtelen daganat a nyakán, akkor nem biztos, hogy megszületik ez a könyv.

És valahol itt van a kutya elásva, ha illenék ilyet mondani, a betegség, nevezzük nevén, rák, amelyről Grecsó Krisztián nagyon is nyíltan beszél, mintha sok év ujjgyakorlat után megteremtette volna az igazi írót, aki a majdnem meghalás tapasztalatait felhasználva úgy lép túl a saját kliséin (állandó otthontalanságérzet, ellentmondásos apa-fiú viszony, elrontott életek tömkelege), hogy közben minden mondata biztonságosan ismerős marad. Hogy ez az egész kötet, amelyben „a novellák kitalált történetek, a figurák fiktívek, a helyszíneken kívül bármilyen egyezés a valósággal a véletlen játéka” – na persze! –, valójában önterápia is volt-e, az csak sejthető. Egy biztos, a katartikus záró írásban (Negyvennégyes) ott van a mindent feloldó, szelíd remény: még az elbírhatatlannak tűnő fájdalom, keserűség, harag, kudarc és permanens öncsalás is túlélhető, ha hagyjuk, hogy akár csak egyetlen valódi mosoly elérjen hozzánk.

Grecsó Krisztián: Valami népi. Magvető, 2022