A magyar szórványvilág egyik legmegrázóbb és legszebb jelképe a dél-erdélyi Borberek református temploma, amelynek harangja jó fél évszázada elnémult, gyülekezetének írmagja sem maradt. A hajdan virágzó magyar falu ma színromán, a reformátusok sírján juhok legelésznek.
Pedig a magyar történelem kulcsterületei fekszenek Dél-Erdélyben, Gyulafehérvár körzetében. De éppen ez volt a tragédiája is a Maros völgyében élő magyarságnak: tatárok, törökök, román felkelők pusztították őket, hogy a 19–20. században drámaian megfogyatkozzanak, mélyszórványba szoruljanak – sokszor már csak középkori templomaikkal emlékeztetve egykor meghatározó jelenlétükre.
A borbereki református istenháza is megszenvedett háborúkat, tatár ostromot; s már a 18. században panaszkodtak a reformátusok, hogy a „régtől leomlott tornyot” újra kell építeni. 1964-től az épületet többé nem használták, legalábbis szakrális célokra nem. „Ősi műemléktemploma árván áll, istentiszteletet nem tartanak benne. Az a pár még élő hívünk a vinci templomba jár át” – jegyezték föl.
Mi évtizedek óta látogatjuk ezt az ősi szentélyt, amely hol kukoricatábla közepén, hol sáros barázdák gyűrűjében várja a szebb időket. Néhány éve Sarkadi Márton építészmérnök, műemlékvédelmi szakember irányításával a budapesti Ágoston Sándor Alapítvány fiatal önkéntesei védték meg a hívek nélkül maradt, csoda szép gótikus templomot.
Most így várja feltámadását.
Sorozatunk előző része itt olvasható:
