Szöveg: Leimeiszter Barnabás
fotó: Wikimedia Commons
A Mária Valéria-telep nyomorából eljutni a Las Vegas-i luxushotel színpadára, ahol Elvis visszatért a zenei életbe, talán nem tűnik magától értetődő pályaívnek. Persze csak ha nem olyan zenészről beszélünk, mint Bacsik Elek.
Szoktak, szoktunk emlegetni világhírű magyar jazz-zenészeket, ám – mintha önjelölt marketingesei lennénk tehetséges honfitársainknak – kissé talán könnyen dobálózunk ezzel a jelzővel. Persze minden attól függ, mit értünk világhír alatt. Nagy ívű nemzetközi karriert? Ez önmagában homályos feltétel. A jazz története és kánonja, tetszik, nem tetszik, a mai napig a műfaj szülőhazájában, Amerikában íródik – ami persze nem jelenti azt, hogy minden korszakban feltétlenül az ott művelt jazz lenne a legizgalmasabb, a legelőremutatóbb –, márpedig azokat a magyar muzsikusokat, akik kisebb-nagyobb betűmérettel beírták magukat az amerikai jazzirodalomba, egy kezünkön meg tudjuk számolni. Érdekes módon mind gitárosokról van szó. Közülük vitathatatlanul a leghíresebb, a legnagyobb hatású Szabó Gábor, akinek első hallásra felismerhető, egyedi soundja olyan gitárosokat nyűgözött le, mint Santana. Széles körben ismert gitáros volt a visegrádi születésű Zoller Attila is, aki többek közt Herbie Hancockkal, Lee Konitzcal dolgozott együtt. Hosszan írhatnánk az ő munkásságukról, e cikkben azonban másvalakiről lesz szó. Egy olyan magyar gitárosról, aki, meglehet, még náluk is több hírességgel, jazz- és popelőadók még szélesebb körével játszott együtt, csak éppen kevésbé volt látható. Bacsik Elek neve manapság talán a beavatottabb jazzkedvelőknek sem mond sokat. Nem volt kifejezetten egyéni stílusú gitáros, sem olyan korérzékeny újító, mint – más-más értelemben – Szabó és Zoller. A pesti kávéházakban-bárokban formált, majd virtuóz bebopelemekkel gazdagított játéka azonban elnyerte a műértők tetszését. Univerzális zenész volt, nem csupán abban az értelemben, hogy számtalan hangszeren tudott játszani: poliglott volta – hét nyelven beszélt – és közvetlen személyisége megkönnyítette beilleszkedését a zenei körökbe, bárhol fordult is meg hosszú-hosszú odüsszeiája során.
Bár a magyarországi jazzkönyvkiadás nem mondható túl élénknek, az utóbbi években két könyv is megjelent Bacsik életéről és művészetéről: Simon Géza Gábor biodiszkográfiája, valamint – e munka kiegészítésének, pontosításának szándékával – Pál Nagy Balázs kitűnően átlátható, a fontosabb Bacsik-felvételekhez vezető QR-kódokkal is ellátott életrajzi munkája, amely sajnos kereskedelmi forgalomba nem került. Hosszú fejezetet szentel neki Halper László is Zenészlegendák című kötetében, amelyben cigány zenészek visszaemlékezéseit gyűjtötte egybe elhunyt kollégáikról. Nem lehet eléggé üdvözölni ezeket a megjelenéseket, a Bacsik iránti tömeges érdeklődésről azonban még nem beszélhetünk – habár a vele foglalkozó Facebook-oldalnak több mint ötezer követője van, ami nem rossz szám. Ide a gitárossal kapcsolatos fényképeket, videókat, cikkrészleteket Pál Nagy Balázs mellett Steven Jambot francia újságíró, a Radio France Internationale műsorvezetője tölti fel, aki évtizedek óta kutatja Bacsik életművét. „Gyerekkoromtól fogva jazzrajongó voltam, Bacsikot pedig akkor ismertem meg, amikor 2000-ben újra kiadták a Guitar Conceptions című albumát. Tizennégy éves voltam ekkor, jazzt játszottam zongorán, sok bebopot és Django Reinhardt-féle manouche-muzsikát hallgattam. Bacsik hard bopja rögtön magával ragadott. Az internet be volt kötve hozzánk, és kutakodni kezdtem, elég gyorsan kiderült, hogy Bacsik 1993-ban halt meg, ezen kívül azonban nagyon kevés információt találtam róla a világhálón. A könyvtárakat jártam, hogy elolvassam az összes jazzel és sanzonnal kapcsolatos kötetet, amiben Bacsikot megemlítik, így összeillesztve e kivételes művész életének kirakódarabkáit” – meséli el érdeklődésünkre Steven Jambot.
Bacsik Elek 1926. május 22-én született Budapesten. Apja, Árpád virtuóz brácsás volt, anyja ugyancsak jó nevű cigánymuzsikus-család sarja. A kis Elek formális zenei oktatásban csak rövid ideig részesült, első hangszere, a hegedű mellett autodidakta módon megtanult gitáron, csellón, brácsán, bőgőn is játszani. Tizenkét évesen már cigányzenekarokban muzsikált. A háború alatt fellépett az Arizona mulatóban, és lemezstúdiókban is megfordult Tabányi Mihály oldalán, illetve a Szabó–Quitter zenekar tagjaként. 1946-ban Bécsben állomásozó amerikai katonáknak zenélt, ekkoriban viszont már a pesti bárokban is nagyban pezsgett a jazzélet. A műfaj bejutott a Zeneakadémiára, s népszerűek voltak a rádió jazz-zenei adásai is, amelyekben Bacsik rendszeresen szerepelt. 1948-ban aztán sorra zártak be az élő zenés helyek. Bacsik egy hosszabb svájci vendégszereplés után néhány hétre még hazatért, majd végleg búcsút intett a hozzá hasonló muzsikusoknak kevés lehetőséget nyújtó Magyarországnak, és Libanonba utazott, ahol több magyar tánczenei előadó is megfordult akkoriban. A következő években Capri szigete, olasz városok, az Ibériai-félsziget következett: megannyi kaland, kultúra, nyelv, zenei hatás, hangszer. Nem véletlen, hogy külföldre szakadt honfitársai közül éppen ő vitte olyan sokra: mindenhol felcsípett valami tudást, tapasztalatot.
„Bacsik Eleknek bámulatra méltó zenei ismeretanyaga volt, amely még otthon, családi körben kezdett formálódni, majd a pesti zenés helyeken bővült. Átfogóan ismerte a klasszikus zenét, a népzenét, a csárdást. Virtuóz módon játszott a hegedűn, ahogy annak Magyarországon, Svájcban és Franciaországban is bizonyságát adta, amikor orosz éttermekben és kabarékban lépett fel. 1965-ben, New Yorkba érkezésekor nem véletlenül lett prímása egy magyar cigányzenekarnak. A cigány Bacsik sokat hallgatta Django Reinhardtot, akivel gyakran összehasonlították az újságírók. Bacsik rá is játszott erre, Reinhardt Nuages című szerzeményét például felvette az első lemezére. Stílusának fő ihletői azonban amerikaiak voltak. Rajongott Art Tatumért, a gitárosok közül pedig Tal Farlow és Barney Kessel volt rá nagy hatással” – mondja Steven Jambot.
Bacsik pályájának érdemi része 1959-ben kezdődött, amikor Párizsba érkezett, és meglepő gyorsasággal – de tőle mi meglepő? – bekerült a zenei vérkeringésbe. Eljárt jammelni a menő jazzklubokba, így a Párizs 8. kerületében található, Mars Club nevű helyre is, ahol csakhamar maga mellé vette Art Simmons zongorista. Jambot elmondása szerint a Mars Clubot igen színes társaság látogatta: sanzon- és mozisztárok, a melegközösség tagjai, a Párizsban tartózkodó amerikai jazznagyságok, többek közt Miles Davis – fotó is készült arról, ahogy Bacsik cigarettával kínálja a legendás trombitást. A sokrétű stílusismeret és hangszeres tudás mellett Bacsik beilleszkedésében nagy szerepet játszott az is, hogy az ekkoriban Párizsban játszó jazzgitárosok többségével ellentétben ő tudott kottát olvasni, így pedig film- és revüzene-felvételekre is rendszeresen meghívták. A kreditekben nem tüntették fel a nevét, de jól jött a készpénzben fizetett gázsi – még ha jókora irigységet és bíráló szavakat váltott is ki ezzel francia kollégái részéről. Havas György harmonikaművész Halper László könyvében ez időszakra visszautalva Bacsik bohókás alakváltásait emeli ki: „Egyszer arabnak volt beöltözve, egyszer cowboyruhába, meg bejött csizmában, aranyásónak öltözve, ott volt egy hatalmas kés bedugva a csizma szárába. Nem lehetett tudni, hogy másnap mit csinál. […] Nagyon szerette a franciákat, mondta, hogy Django Reinhardt valami rokona neki, persze azt nem tudom, hogy ez igaz-e vagy sem. A franciákhoz betalált, bár a franciák nem szerették az idegen zenészeket, de ő tiszta francia volt, akcentus nélkül, perfekt beszélt franciául. Mindenütt jól érezte magát. Elment például Marokkóba, ott is találkoztam vele, ott olyan volt, mint egy arab. Beszélt arabul, meg mindenféle hangszereken játszott.”
Serge Gainsbourg,
Bacsik Elek franciaországi korszakának egyik legfontosabb zenei partnere
Sok neves zenésszel futott össze élete során, az igazán sorsfordító találkozás azonban az volt, amikor még 1954-ben Milánóban megismerkedett Dizzy Gillespie-vel. Ő Charlie Parker mellett a bebop alapító atyja volt, showmankedő személyiségével, felfelé hajlított trombitájával és játék közben gigantikusra fúvódó pofazacskóival a jazztörténelem egyik legemblematikusabb alakja, zenésznagyságok több generációjának mentora. Képzeljük el: alig néhány évvel azután, hogy a romos Budapesten fiatal muzsikusok a nyugatról szórványosan beérkező kislemezekről meg az éterből el-elfogott taktusok alapján próbálták lekövetni a friss zenei koncepciókat, Bacsik – tán első magyarként – ott állt maga a fő innovátor színe előtt. Nem máshol, mint egy mosdóban, már ha hihetünk Gillespie visszaemlékezésének, miszerint Bacsik egy koncertje után a mellékhelyiségben rontott rá, hogy bemutassa gitártudását. Gilllespie fel-felbukkant Bacsik életének fontos periódusaiban, a már említett Havas György állítása szerint a „világ legjobb gitárosaként” tekintett a magyar muzsikusra.
1962-ben jött el Gillespie-vel a következő találkozás, azon a nyáron, amikor a bossa nova már kezdett divat lenni, de még nem volt az a nagybetűs popkulturális jelenség, amivé nem sokkal később a Getz/Gilberto lemez tette. Amerikai zenészek brazíliai turnéjuk során figyeltek fel az izgalmas új hangzásra, amit Antônio Carlos Jobim és barátai fejlesztettek ki a szamba és a cool jazz ötvözésével, a fülbemászóan melankolikus dalok pedig lassanként kezdtek beszivárogni a jazzjátékosok repertoárjába. Gillespie, aki mindig is nyitott volt a délről jövő zenei hatásokra – ő kevercselte ki az afrokubai jazzt is –, a legelsők között építette zenéjébe a bossát. Bizonyíték erre napfényes hangulatú albuma, a Dizzy on the French Riviera, amelynek néhány számát az 1962-es antibes-i jazzfesztiválon rögzítették, zenekarában pedig a később a Mission: Impossible filmzenéjével ismertté vált Lalo Schifrin mellett Bacsik Elek is helyet kapott. A gitáros saját formációjával is fellépett a fesztiválon, itt figyelt fel Gillespie régi ismerősére, és meghívta, játsszon vele a koncertjén. Bár saját bevallása szerint Bacsikot ekkor még nem igazán érintette meg az új hullámos brazil zene – később aztán kislemezt is rögzített bossadalokból –, a felvételről nem úgy tűnik, mintha ihlethiányos lett volna. Ízes, intelligensen építkező szólóját hallhatjuk a Chega de saudade című Jobim-dal végén, azt pedig, hogy Gillespie milyen nagyra becsülte a gitárost, jól jelzi, hogy a lemezt a For the Gypsies című kompozíciója zárja Bacsik tengerparti zajokba, gyerekzsivajba mosódó gitárfutamával.
1962 nyara más szempontból is fontos pont Bacsik életrajzában, a Riviérán ugyanis rövid románca volt egy fiatal nővel, aki a következő évben gyereket szült tőle. Filmbe illő történet: Bacsik a haláláig nem tudta meg, hogy lánya született, és a lány se tudott arról, hogy a gitáros az apja. Egészen addig, amíg 2009-ben, negyvenhat éves korában édesanyja fel nem tárta előtte a titkot. Pascale Radière ekkor értette meg igazán, miért érezte magát egész életében idegennek a saját családjában – persze már külsejével is jócskán elütött rokonaitól. Radière könyvet is írt a származása és apja homályos foltokkal teli élettörténete utáni kutatásáról, amit Balval Ekel név alatt, Elek Bacsik: Un homme dans la nuit (Bacsik Elek: egy férfi az éjszakában) címmel adtak ki 2015-ben.
Bacsik karrierje a hatvanas évek első felében zenitjére ért. A Philipsnél albumot vett fel az amerikai bebopdobos, Kenny Clarke és olyan kitűnő francia jazz-zenészek közreműködésével, mint Michel Gaudry, Pierre Michelot és Daniel Humair: a The Electric Guitar of the Eclectic Elek Bacsik jazzsztenderdek és modernebb szerzemények feldolgozásait tartalmazza, Take Five-interpretációja kisebbfajta sláger lett. Hamarosan megjelent következő lemeze, a Jambot által említett Guitar Conceptions, hasonló zenei eleggyel, közben rendszeresen feltűnt a francia televízió és rádió műsoraiban, és felfedezték maguknak a populárisabb előadók is, így a sanzonénekesnő Barbara vagy a jazzkedvelő táncdalénekes Claude Nougaro. Kísérte Juliette Grécót, illetve Jeanne Moreau-t, aki énekesnőként is kipróbálta magát. (Rebesgetik, hogy a 12 chansons nouvelles című lemez felvétele során a színésznő és a sármos Bacsik között szerelmi viszony is szövődött.) És felfigyelt rá, hogy hagyhatnánk ki a sorból, Serge Gainsbourg is.
Dizzy Gillespie trombitás, aki a világ legjobb gitárosának nevezte Bacsikot
Gainsbourg ekkorra már nevet szerzett magának cinikus-szellemes sanzonjaival, amelyeket népszerű előadók tolmácsoltak a nagyközönségnek, a saját neve alatt kiadott lemezei azonban – hiába voltak a kritikusok és a vájt fülű bal parti értelmiségiek kedvencei – nem hozták meg a hőn áhított átütő sikert. A hatvanas évek elején ráadásul Franciaországban kitört a yé-yé-láz, ami Gainsbourg zenéjét ódivatúvá tette. Gainsbourg, az elvetélt festő az orrát a lehető legmagasabban hordó sznob volt: már a dalszerzést is alacsonyrendű művészeti műfajnak tartotta, képzelhetjük hát, hogyan viszonyult a kevéssé szofisztikált yé-yé-slágerekhez meg azok pattanásos előadóihoz. Néhány évvel később persze éppen az ő dalszerzőjükként lett Franciaország első számú könnyűzenei tényezője. Addig viszont dacosan tartotta magát stílusához, egyik legbizalmasabb zenei partnere pedig Bacsik lett, aki rögtön levette a lábáról, amikor egy jazzklubban hallotta Art Simmonsszal és Michel Gaudryval játszani. „Jazzes lüktetést ad nekem, jól helyettesíti a rock dinamizmusát, amit soha nem fogok a magaménak érezni, mert hamisnak tartom” – méltatta Gainsbourg Bacsikot egy meglehetősen rosszul öregedő nyilatkozatában.
Gainsbourg Bacsik és Gaudry minimalista gitár-bőgő kíséretével rögzítette a Gainsbourg Confidentiel című lemezt, amely nem csupán a francia szerző életművének egyik legnagyszerűbb darabja, de a magyar előadó gitárművészetének izgalmas dokumentuma is egyben – a dalok között szerepel Bacsik szerzeménye, a megkapó La saison des pluies (esős évszak) is. A YouTube-on látható az a tévéműsorrészlet, amelyet Gainsbourg-ék otthonában vettek fel, itt a dalszerző az All the Things You Are instrumentális változását játssza Bacsik és Gaudry társaságában. Gitárosunk maga a megtestesült lazaság: szájában égő cigarettával, Gaudryval és Gainsbourg-ral össze-összekacsintva szalad végig Jerome Kern sűrű hangnemváltásokkal tarkított klasszikusán.
A hatvanas évek közepén Bacsik az Egyesült Államokba költözött. Cigányshow-kban, magyaros balettelőadásokon zenélt, s egy közel-keleti zenei társulat tagjaként buzukin is játszott. Helyet kapott az 1968-ban bombasztikus külsőségek között visszatérő Elvis Presley nagyzenekarában a Las Vegas-i International Hotelben, és Tony Bennettet is kísérte. A kaszinóváros ragyogó szállodamonstrumainak színpadán nyilván annyit keresett, mint addig soha, ám aligha a kreatív kiteljesedésről szóltak volna Bacsik számára az amerikai évek, ha 1974-ben nem lép be az életébe Bob Thiele. Érdekes alakja ő az amerikai zeneiparnak: társszerzője Louis Armstrong édeskés kései világslágerének, a What a Wonderful Worldnek, az Impulse lemezkiadó fejeként a zenei önkifejezés legradikálisabb szintjéig eljutó John Coltrane-nek is producere volt, és egyébként Szabó Gábor több albumának elkészítésénél is bábáskodott. Bacsik Thiele énekesnő feleségét kísérte a kaszinóvárosban, ezután került a producer újonnan alakuló lemezvállalatához, ahol két anyagát vették fel.
A jazzörökzöldeket felvonultató I Love You-n Bacsikot főleg hegedűn hallhatjuk, válogatottan remek zenészek társaságában: Hank Jones zongorán, Richard Davis bőgőn, Grady Tate dobon kíséri. A Bird and Dizzy energikus főhajtás Charlie Parker és Dizzy Gillespie munkássága előtt a szaxofonos halálának huszadik évfordulóján, itt a tenorszaxofon egyik legegyénibb hangú mestere, Warne Marsh kel versenyre Bacsik Elek hegedűszólóival – kár, hogy elektromos hegedűt ragadott magához, amelynek a torzított hangzása mai füllel elég avíttas, de ez nem sokat von le az album élvezeti értékéből. A felvételen tiszteletét tette Gillespie is, és szó volt róla, hogy Bacsikkal közös albumot készítenek, erre végül azonban nem került sor. A Thiele-féle lemezek rövid időre fellendítették a gitáros karrierjét, meghívást kapott a rangos newporti jazzfesztiválra is, ahol egy koncerten Art Blakey, Stan Getz, Gerry Mulligan, Gary Burton és más sztárok sorában tisztelgett a nem sokkal korábban elhunyt Duke Ellington előtt. Sajnos Bacsik reneszánsza nem tartott sokáig: csakhamar ismét Las Vegasban kényszerült munkát vállalni. Hosszabb ideig háttérzenésze volt Wayne Newtonnak, az amerikai show business egyik legízléstelenebb pojácájának.
Pályájának maradék évei vendéglátózással, kisebb amerikai és kanadai klubokban való fellépésekkel teltek – nem jött a lökés, amely újra beindíthatta volna a karrierjét. 1991-ben Bacsik szélütést kapott. Zenei karrierje ezzel véget ért, bár – mint Steven Jambot elmondja – élete végéig reménykedett abban, hogy felépül. Miután tüdőrákot diagnosztizáltak nála, hegedűjét magával vitte a kórházi szobájába is, de játszani már nem tudott rajta. Halála előtt Molnár Lajos barátjának ajándékozta a hangszert, amely nemrégiben annak lányához, az ugyancsak hegedűművész Kristin Molnarhoz került. Jambot állítja: „Bacsik senki számára nem volt közömbös. Akik ismerték, múlhatatlan emlékeket őriznek róla. Nagyon szívesen találkoztam volna vele, jól lett volna eltölteni vele egy estét, vacsorázni, inni, cigarettázni… és hozzá muzsikálni is talán egy kicsit. Csak úgy áradt belőle a szabadság!”
Hajdú Farkas-Zoltán regényfolyamában a pálfordulásokkal és egyszerre jó és rossz szereplőkkel teli közép-európai történetek mellett saját és családja életét is meséli. Az íróval a kézírás fontosságáról, a posztmodernről, a progresszív és a konzervatív irodalomról beszélgettünk, és arról is, miként interjúvolta meg a világhírű filozófust, Hans-Georg Gadamert.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
