Magyarországon egyedülálló ötlet valósult meg a Liget Budapest projekt részeként nemrég átadott Múzeum Mélygarázsban. A háromszintes parkolóban tizenkét magyar képzőművész alkotásának replikája látható, amelyek az esztétikai, figyelemfelhívó funkción túl a tájékozódást is segítik.
Először gyermekfejjel, a nyolcvanas években találkoztam annak a gondolatnak a fizikai megvalósulásával, hogy egy funkcionális belső tér műalkotások hordozója is lehet. A stockholmi metró gránitsziklákba robbantott állomásainak dekorációit kortárs svéd művészek tervezték és kivitelezték: munkáik hol figurális, hol absztrakt, hol skandináv népi motívumokkal, hol pedig egyezményesebb képi jelrendszerrel hivatkoznak a svéd vizuális kultúra szerteágazó világára és az egyéni művészi útkeresésekre. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a hetvenes évek Magyarországán is sorra jelentek meg az üzletportálokon, aluljárókban, középületek belső és külső tereiben azok a dekorációs célú műalkotások – jellemzően reliefek, tűzzománcok és egyéb murális munkák –, amelyek ha sokszor nem fejeztek is ki autonóm alkotói gondolatokat, de már a rendszer ideológiáját sem kellett tükrözniük. Sőt jelentős részük a nemzetközi művészeti közegben most is megállná, és ha megmaradt, meg is állja a helyét.
A szakrálison túli, publikus városi terekben a művészet már az antikvitás óta velünk él. A köztéri emlékművek vagy a világi freskók megrendelői évezredeken át az aktuális vezető rétegből – uralkodók, az állam és az egyház, majd a polgárság – kerültek ki. A múlt század második felében jött létre a hétköznapi embert a művész saját véleményével megszólító public art: az aktív köztéri művészetként definiálható irányzat a hatvanas évek amerikai művészeti törekvéseinek egyikeként terjedt át az USA-ból Európa és Ázsia szabad országaiba, majd jelentős késéssel az 1989 környékén politikai szabadságukat visszanyerő kelet-közép-európai társadalmakba.
A nyolcszáz férőhelyes városligeti Múzeum Mélygarázs művészeti koncepciója mindkét irányzattól eltér, más és újfajta minőséget és célokat szolgál. A művek megjelenésének helye szintén a publikus városi tér, ahol már az első benyomások arra engedik következtetni a parkolóba érkezőt, hogy egy – még épülő – kulturális negyedben jár. A három szint látszóbeton felületein megjelenő művek mindegyike magyar képzőművész – Bak Imre, Bortnyik Sándor, Fajó János, Hopp-Halász Károly, Kassák Lajos, Keserü Ilona, Konok Tamás, Lantos Ferenc, Maurer Dóra, Moholy-Nagy László, Nádler István, Victor Vasarely – egy-egy munkája nyomán készült másolat. A Szépművészeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria és a Vasarely Múzeum gyűjteményéből származó tizenkét alkotás eredetije az elmúlt bő évszázad konstruktivista és absztrakt geometrikus magyar művészetének reprezentációjaként is értelmezhető, az egyes darabok nemzetközi kontextusban is könnyedén elhelyezhetők, az alkotók közül többen ma is aktívak.
A Múzeum Mélygarázs így egyszerre többféle szándékot is beteljesít. Első pillantásra szembetűnő, milyen jó érzékkel helyezték el az alapvetően funkcionális és tisztán műszaki-mérnöki térben a nonfiguratív, geometrikus alkotásokat, nem túlgondolva a dekorativitást, mégis megőrizve azok műalkotás voltát. Örömteli látni az absztrakt művek felvállalását is. Magyarországon történetileg úgy alakult, hogy az 1940-es évek végétől a hazai művészeti élet, így a társadalom is évtizedekre elzáródott a szabad világ művészeti áramlataitól, benne az absztrakciótól – legalábbis a hivatalos színtérben. Elég Hamvas Béla és Kemény Katalin Forradalom a művészetben – Absztrakció és szürrealizmus Magyarországon című, 1947-ben megjelent, majd hamarosan betiltott és bezúzott teoretikus művére utalni, amely sajátosan magyar értelmezési keretet adott a nonfiguratív áramlatokhoz. A kötetben a szerzők sok más mellett felhívják a figyelmet arra is, hogy az absztrakcióban és az archaikus művészetben egyazon metafizikai igények ismerhetők fel.
Noha a Múzeum Mélygarázs enteriőrjei hangsúlyozottan nem kiállításpótlékok, létrehozói azt a sokadik kitűzött célt is képesek elérni, hogy a múzeumi atmoszférát ha jelképesen is, de kivigyék az intézményi keretek közül. A gyűjtemény a nemzeti képtár fontosságát, vele a mindenkori magyar avantgárd és neoavantgárd művészet nonfiguratív áramlatainak jelentőségét új formában mutatja fel a nagyközönségnek.
Mindenki elvan a maga világában, Kukorelly Endre joggal mondja, hogy nincs ez így jól. Új könyve egyfajta manifesztum, a bizonyítéka annak, hogy ő bizony kíváncsi arra, mi történik például a képzőművészetben.
Közhely, hogy mi a játszótéren nőttünk fel, a gyerekeink pedig már az idejük jó részét a digitális dzsungelben töltik. Lehet ezen sopánkodni, de felesleges. Sokkal inkább az a kérdés, rá tudunk-e találni közösen azokra az ösvényekre, amelyeken még kényelmesen esik a járás. A hogyanról Tóth Dániel pszichológust, a digitális nevelés szakértőjét kérdeztük.
A Fortepan 1944 nyarán készült képein rémségek és vidám pillanatok egyaránt megelevenednek.
Magyarországon a bölcsődei és óvodai pedagógusok között csupán 0,6 százalék a férfiak aránya, az általános iskolákban a tanárok 15, a középiskolában pedig 33 százaléka férfi egy 2021-es kutatás szerint. Hogyan alakult ki ez a helyzet, és miért van negatív hatással tanárokra, diákokra egyaránt? Mit lehetne tenni a tanári karok nemi kiegyenlítéséért? Németh Szilvia oktatáskutatót, szociológust, a T-Tudok Tudásmenedzsment és Oktatáskutató Központ ügyvezető igazgatóját kérdeztük.
Géczy Barnabás hegedűművész Budapestet és az Operaház koncertmesteri pozícióját hagyta ott, hogy Németország legnépszerűbb szalonzenésze váljon belőle. A második világháború után azzal vádolták, hogy túl szoros kapcsolatot ápolt a náci diktatúra vezetőivel.
1987-ben Ceaușescu Romániájából Isztambulon át Németországba emigrált Hajdú Farkas-Zoltán író. Lapunkban megjelent szövegében döntése körülményeit idézi fel.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
